Menyhárt József, az MKP elnöke: „az önrendelkezésből jottányit sem szabad engedni!”.

Megszólalt a héten Menyhárt József, a szlovákiai Magyar Közösség Pártjának, az MKP-nak az elnöke és a 25 évvel ezelőtti komáromi nagygyűlés apropóján készült interjújában véleményt mondott az akkor létrejött, de sajnos utóbb kérészéletűnek bizonyult egységes szlovákiai magyar politikai képviselet „történelmi, de nem történelemalakító pillanatáról”. A Felvidék.ma felelős kiadójával, Hideghéthy Annával folytatott beszélgetésében Menyhárt kitért arra, hogy miként látja az azóta eltelt negyedszázadot, szólt a felvidéki magyar közösség sorskérdéseiről és természetesen saját államelnök-jelölti kampányáról is.

Történelmi léptékű és felemelő eseménynek adott helyet a csallóközi Révkomárom ezelőtt 25 évvel, az ottani sportcsarnokban került sor 1994. január 8-án a felvidéki magyarság második világháború utáni legnagyobb politikai rendezvényére.

Az akkori nagygyűlésnek 3 500 résztvevője volt. Ők mindannyian legitim szereplői voltak a közéletnek, valamennyien a dél-szlovákiai falvak és városok magyar lakosságának voksai révén országos vagy helyhatósági választásokon nyerték el a köz bizalmát. Amint arról egy hajdani résztvevő beszámolt: „a résztvevők jelentős része be sem fért a komáromi sportcsarnokba, mintegy ezren kint rekedtek a szabad ég alatt, és az épület előtt órákig fagyoskodva, hangszórókon át hallgatták a benti eseményeket.”

Az egykori eseményre több száz újságíró érkezett egész Európából és a tengerentúlról is, köztük sokan voltak a világlapok, a nemzetközi hírügynökségek és a különböző televízióállomások tudósítói. A felfokozott érdeklődést az indokolta, hogy már az előzményekből sejthető volt: a felvidéki magyaroklakta települések választott polgármesterei és önkormányzati képviselői, továbbá az országos politikai szereplők, köztük a magyar pártok és mozgalmak vezető tisztségviselői, a parlamenti képviselők megelégelték, hogy a felvidéki magyarság és más kisebbségek helyzetét rendezni kívánó kezdeményezéseiket, törvényjavaslataikat sorozatosan leseperték a pozsonyi törvényhozás asztaláról. Ezért mind a három és félezren közösen kívántak fellépni a halasztást nem tűrő, megoldásra váró problémák megoldása érdekében.

Most, annak a rendezvénynek a negyedszázados jubileumán többen is megszólaltak Felvidéken, köztük számosan az egykori résztvevők közül. Mellettük azok is, akik életkoruknál fogva nem lehettek részesei a 25 évvel ezelőtti eseménynek viszont mások élményanyagának köszönhetően vagy tanulmányaik révén jó ismerői az egykor történteknek. Közülük itt hadd idézzünk csak egy valakit. Nevezetesen annak a kényszerűségből független megyei képviselővé lett, az MKP-ból gyakorlatilag kigolyózott történelemtanárnak, Petheő Attilának a véleményét, aki generációjának politikusai közül a legtehetségesebbek közül való, és aki hosszú évek óta a Csemadok komáromi Területi Választmányának az elnöke. Ugyanakkor ő egyben az, aki az MKP és Híd kiegyezését ellenző zsigerből politizáló csahosok szemében megtestesíti az „árulót”, hiszen mindig következetesen fellépett a megosztottság ellen, sőt tett is érette nem is keveset. Konkrétan elkövette az „ősbűnt”: azzal, hogy városában az öt évvel ezelőtti önkormányzati választáson az MKP és a Híd együttműködésének egyik motorja volt, amivel megpecsételte sorsát saját pártja keményvonalasai szemében. Ennek, az együttműködést bármi áron és bármi eszközzel megakadályozó MKP-s magnak köszönhetően Petheőt megfosztották járási elnöki tisztségétől és megakadályozták abban is, hogy indulhasson a legutóbbi parlamenti választásokon.

„Kiugrási lehetőségünk a rendszerváltoztatás óta sok volt – fogalmazott Petheő minap a Komárom, 1994. január 8. címet viselő cikkében értékelve a 25 évvel ezelőtti lélekemelő eseményt, majd hozzátette: Ezek közül a legéletképesebb próbálkozás arra, hogy önálló művelődési, oktatási és regionális stratégiát alakítsunk ki, az Együttélés és az MKDM által 1994. január 8-án Komáromban szervezett szlovákiai magyar választott képviselők és polgármesterek országos nagygyűlése volt.

A nagygyűlés egy olyan politikai közegben született, amikor a kommunista diktatúra bukása után létrejött hatalom kormányainak egyike sem volt hajlandó rá, hogy konstruktív módon mérlegelje a magyar nemzeti közösség jogos igényeit. Létrejött az önálló Szlovákia egy Mečiar nevű politikussal az élén. A Csallóközi Városok és Községek Társulásának (CSVKT) hívó szavára több mint 3500 legitim szlovákiai magyar képviselő és polgármester vett részt az 1994. január 8-i komáromi gyűlésen, ahol a szervezők három fontos kérdéskör megvitatását tűzték ki célul: az önkormányzatok jogi helyzete, az állami közigazgatás átszervezésének kérdése, illetve a magyar közösség alkotmányos jogállása. A kor szava rádöbbentette nemzetünk itthoni, felvidéki vezetőit, hogy jövőnk szempontjából létfontosságú a magyar társadalmat érintő konkrét irányvonalak kimunkálása.”

Petheő jubileumi fejtegetésének a folytatásából is feltétlenül idekívánkozik még egy részlet, melyből egyértelműen kitűnik: mi is volt a jelentősége a negyedszázaddal ezelőtti történelmi tettnek. Majd az utolsó sorából az idézetüknek az is: miért és miként devalválódott két és fél évtized alatt mindaz, ami mellett a Kárpát-medence második legnagyobb magyar kisebbségi közössége 1994 januárjának elején egységesen kiállt és a zászlajára tűzött:

„A magyarság választott képviselői tudatában voltak annak, hogy a közigazgatás átszervezésénél a történelmi, kulturális és nyelvi szempontokat kell prioritásként kezelnünk, hiszen ezek figyelmen kívül hagyásával, a mi segédletünkkel szabdalnak szét bennünket. Szem előtt tartották 1994-ben, hogy a déli, magyarok lakta járásokban volt legnagyobb a munkanélküliség, azaz, hogy a magyar ajkú vidékeken még váratott magára a gazdasági rendszerváltozás. Mérlegelték, hogy a magyar többségű községek negyven százalékában nincs magyar iskola és, hogy a Szlovák Köztársaság Alkotmánya nem tartalmazza a nemzeti kisebbségek anyanyelven történő oktatásának jogát, de még a szülőföldhöz való jogot sem.

Mindezekre a kérdésekre csupán egy dolog jelenthetett volna gyógyírt 1994-ben a valós, legszélesebb körű önrendelkezés biztosítása, amely feladatként rótta volna működtetőire a magyar nyelvű felsőoktatási intézmény létrehozását és életben tartását, jogaink érvényesítésének megkönnyítését egy nemzetiségi jogi kódex megalkotásával, kulturális örökségünk ápolása és védelme stratégiájának kidolgozást.

Az 1994-es komáromi nagygyűlésen kimondták és meghatározták az útirányt, ennek ellenére később szándékosan vagy az aktuális helyzetet mindig tévesen megítélve elvárások szintjét alacsonyra tették és a követelésekből engedtek a képviseletünkkel megbízottak.”

Ezek után lássuk, miként vélekedik a szlovákiai magyar párt első embere arról a szellemi-politikai örökségről, mely kimondva vagy kimondatlanul generációk számára kötelező programot kell jelentsen immár 25 esztendeje. A Felvidék.mában két nappal ezelőtt napvilágot látott friss interjújából, melynek apropóját bevallottan az egykori komáromi nagygyűlés adta, kiviláglik: bár életkoránál fogva, hisz negyedszázaddal ezelőtt még gimnazista volt nem lehetett részese a felvidéki magyarság legfelemelőbb eseményének, az előtte járók akkori üzenete számára is kötelező, az neki is fogódzót és útmutatót jelent.

Az emlékezetes pillanatra ekképpen emlékezik vissza: „Harmadéves gimnazista voltam és elmondhatom, hogy akkor inkább mozgalmi szinten a cserkészszövetség és a fiatalság dolgai érdekeltek. Kevésbé a politikummal, mint inkább a közösségépítéssel foglalkoztam. Visszaemlékezve azt gondolom, hogy ami 1994-ben politikailag az országban történt, egy apolitikus szervezetbe akkoriban kevésbé szűrődött be. Így ezeket az eseményeket tudatosan nem éltem meg, a visszaolvasott kordokumentumok és szakirodalom alapján tudom csak véleményezni.”

A 25 évvel ezelőtti rendezvény legfontosabb kulcsszereplője, Duray Miklós miközben úgy értékelte, hogy „az 1993 óta önálló államalakulatként létező Szlovákia államterületén élő magyaroknak legnagyobb közösségi és politikai teljesítménye az 1994. január 8-án megvalósult nagygyűlése volt”, egy évekkel ezelőtti, „érzelmileg aláfestett” véleményében úgy ítélte meg: végül azért nem válhatott sikertörténetté az akkori példátlan összefogás, mert „a felvidéki magyar politika butái bedőltek a közelebbi csábításoknak, emiatt elveszítettük tárgyalási helyzetünket és a helyi érdekek martalékává váltunk.”

Menyhárt József nem híve az efféle ex-katedra jellegű sarkos kinyilatkoztatásoknak. Interjújában ezért Duray Miklósnál némileg árnyaltabban fogalmaz. Viszont felrója az előtte járóknak, köztük nevesítetlenül a veterán politikusnak is az akkori tesze-toszaságot. Szavait olvasva nem lehet nem arra gondolni, hogy az a Duray Miklós, aki több mint két évtizeden keresztül hol parlamenti frakcióvezetőként, hol az MKP ügyvezető alelnökeként vagy annak stratégiai alelnökeként meghatározó alakítója volt a pártjának, majd vezető politikai tisztségeit feladva hajlamos lett az egykori harcostársairól a szálka-gerenda effektus jegyében ítélkezni, az egyik visszaemlékezésében maga is bevallotta az 1994-es  nagy mulasztást: „A gyűlés az autonómiáról szólt, noha ez a kifejezés egyszer sem hangzott el az előadók és a hozzászólók szájából.”

Menyhárt József véleménye szerint az 1994-es nagygyűlési visszafogottság az autonómia ügyében bénító hatású volt. Ezért aztán nem is következett be az annyira óhajtott érdemi áttörés:

„Volt egy történelmi pillanat, amikor nem léptünk. Felsorakoztunk, de nem tettük meg a lépést, ez egy szép emlék, hogy ilyen sokan összejöttünk 1994-ben Komáromban. Ennek ellenére az eredmény elmaradt. Nem mondtuk ki azt, hogy márpedig mi akarunk egy önrendelkezést, nevezhetjük autonómiának. Nem mondtuk ki, hogy szeretnénk a magunk dolgairól dönteni, és ez a pillanat elmúlt, és nem jön vissza. Azóta azt látjuk, hogy megelégszünk a kicsi döntésekkel.”

Arra az újságírói kérdésre pedig, miszerint „Valóban történelmi volt a pillanat, de sajnos nem történelemalakító. Hogyan lehet ezt megfordítani, mikor fogjuk végre alakítani a saját történetünket?”, így felel:

„Ezt megelőzően sem volt egységes a magyar képviselet. Ezt nem ez a nagygyűlés hozta el, hanem a fenyegetettségünk, amely hét százalékra emelte a parlamenti küszöböt. Akkor képesek voltunk megérteni, hogy vagy mindent elveszítünk, vagy lesz egy összefogás. Elmozdultunk egy irányba, de szakadás lett a vége, ez egy másik kérdés. Tény, hogy volt egy pillanatnyi egységes felvidéki magyar politikai képviselet, és ez számomra is cél.

Lehet vádaskodni azzal, hogy nem fogtunk össze a megyei választásokkor 2017-ben, és ezzel magyarázni azt, hogy a továbbiakban nem is lesz tárgyalás, nem is fogunk tudni egy asztalhoz leülni. Ezt konkrétan a vegyes párt elnöke mondta. Ennek ellenére én úgy gondolom, hogy 2020-ban, amennyiben nem lesznek előrehozott választások, könnyen kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy nem lesz politikai képviselete a szlovák parlamentben a felvidéki magyarságnak.

Akkor leszünk aztán tényleg olyan kiszolgáltatott helyzetben, amelyet a rendszerváltás óta nem tapasztaltunk.  Mindig voltak ott, akik szólhattak, ellenzékben vagy akár kormánypozícióban is, más kérdés, hogy mennyire voltak korszakonként eredményesek, ez mindig helyzetfüggő. Ha ebben nem gondolkodunk egységesen, ha további apró pártokra bontjuk a magyar politikumot – köztudott, hogy nemrég egy újabb párt bejelentésére került sor –, ha négy párt felé húzunk, akkor ez lehet a következmény.

A nagygyűlés esetében egy történelmi felelősségről beszéltünk, s jövőre a parlamenti választásokkor ugyanilyen történelmi felelősség előtt fogunk állni. Az eredmény a felvidéki magyar politikum, a szlovákiai magyar politikát alakító emberek felelőssége lesz. Nemcsak az enyém, de az enyém is.”

Mint már jeleztük cikkünk felvezetőjében, a szlovákiai magyarság történetében mérföldkőnek számító negyedszázaddal ezelőtti révkomáromi egységes közösségi kiálláshoz kapcsolódó Menyhárt interjúban más aktuális kérdésekről is hangsúlyosan szó esett. Közülük valamennyire terjedelmi okok miatt aligha térhetnénk ki.

Ilyen körülmények közepette a továbbiakban csak arra vállalkozhatunk, hogy bemutassuk az MKP elnökének véleményét néhány esszenciális ügyben. Így azt, hogy miként látja közössége sorsának alakulását az emlékezetes nagygyűlés óta eltelt huszonöt esztendőben annak okán is, hiszen ott és akkor is, akárcsak ma, prioritás volt az önkormányzatiság elvének érvényesülése. Hasonlóképpen ismertetjük véleményét arról, hogyan ítéli meg az MKP önkormányzati politikáját, van-e receptje arra, hogy megszólítsa az MKP azokat is, akiket az elmúlt két és évtized történései elfordítottak a politikától. Végül pedig arra kívánunk sort keríteni, hogy megtudhassuk: államelnök-jelöltként milyen kampányt óhajt folytatni, illetve van-e konkrét kérése vagy üzenete most a felvidéki magyar közösség számára.

Menyhárt megítélése szerint az 1994 óta eltelt időszak legriasztóbb sajátossága a felvidéki magyarság döbbenetes mértékű megfogyatkozása volt. Erről a következőket mondja el:

„Ha megnézzük a szlovákiai népszámlálás eredményeit 1991-ben, 2001-ben és 2011-ben, akkor a felvidéki magyarság fogyását látjuk. Sajnos, nem is akármilyen fogyását. Ennek több oka van. Egyrészt az elöregedésünk közösségi szinten, másrészt az asszimiláció. Harmadrészt a 90-es évek második felében volt egy kivándorlási hullám, amikor fiataljaink akár az anyaországban, akár más európai országban kerestek állást. Ez konkrétan a 90-es évek második felében egy kortünet volt. Tapasztalataim szerint Nyugat-Szlovákiából számos évfolyamtársam, miután befejezte a gimnáziumi tanulmányait, Angliában keresett munkalehetőséget. A keleti országrészben pedig jellemzően az anyaországba mentek tanulni, majd visszaköltöztek. Ennek okait érdemes lenne megvizsgálni.

Azonban 2021-ben egy kijózanító népszámlálás vár ránk. Sorsdöntő lehet, hogy a 35-50 ezer közé tehető fogyás, ami eddig gyakorlat volt, megállítható-e, vagy folytatódik a számbeli csökkenésünk. Fontos lehet, hogy az elmúlt 25 év negatív számszerű változásai mellett milyen mentális állapotban van a közösségünk, milyen erős az öntudatunk, milyen a kultúrához, az anyanyelvünkhöz, a közállapotokhoz való hozzáállásunk. Sajnos, az immár 10 éves politikai megosztottságunk sem vált a hasznunkra.”

Arra az újságírói kérdésre, hogy melyek ma az általa vezetett párt önkormányzati politikájának az alappillérei, így felelt:

„Őry Péter, az MKP Országos Tanácsának elnöke kidolgozta, s ezek az alappillérek azóta sem változtak. A parlamentből való kikerülésünk után a fő hangsúlyt a megyei választásokra és az önkormányzati választásokra helyeztük. Az eredmények a megerősödésünket hozták. Ez nem véletlen. Pártunk számára elengedhetetlen az etnikai alapú, elvi politizálás.

Bár a vegyes párt szerint a kulturális önigazgatás megvalósult, mert évente 4 millió eurónyi támogatáshoz jut a félmilliónyi őshonos lakosság. Ez az eredmény azonban megtévesztő, mert ebből nem lehet fenntartani kutatóintézeteinket, civil szervezeteinket, iskoláinkat. Ezen túl az anyanyelvi oktatást számos veszély fenyegeti, gondoljunk Nagyszarva esetére.  A Kisebbségi Kulturális Alapot nem tekintem a kulturális autonómia megvalósulásának, mert ha az anyaország nem törődne a felvidéki magyarsággal, a fogyásunk sokkal számottevőbb és jóval erősebb lenne.

Visszakanyarodva a kérdéshez, ha már az önrendelkezésről beszélünk, meggyőződésem, hogy ebből jottányit sem szabad engedni. Alapvető dologként kell a közösségnek megteremteni az önrendelkezéshez szükséges oktatási és gazdasági feltételeket. Más kérdés, hogy a szlovák nemzetpolitika ezt nem támogatja.”

Arról pedig, hogy miként tudja ma és holnap az MKP maga mellé állítani azokat a felvidéki magyar embereket, akik csalódtak és hátat fordítottak a politikának az elmúlt negyedszázad során, így vélekedik:

A közöny sokkal nagyobb ellenfelünk, ahogy minden politikai pártnak – az MKP-nak is és a vegyes pártnak is, ez általános jelenség. Mi regionális pártként a térben vagyunk erősek, akárhogy is nézzük, látható, hogy mind az önkormányzati választások, mind a megyei választások megerősítették azt, amit korábban is tudtunk, hogy ez a közösség egy magyar párt képviseletével van jelen a régióban.

Hogy országosan ezeket a témákat meg tudjuk jeleníteni, az egy cél, amellyel vissza kell jutnunk a parlamentbe a jövő évi parlamenti választások során. Illetve, hogy az Európai Parlamentben is hallható legyen a hangunk, ezért azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy két parlamenti képviselőnk legyen Brüsszelben. Erre minden lehetőség adott, az embereink fel vannak rá készülve. A feladatunk, hogy a témáinkat meg kell jeleníteni. A közösségnek látnia kell, hogy van fajsúlyos politikai képviselete, az ő ügyével foglalkoznak – itt most nemcsak a közösségről, hanem általában az emberekről, a mindennapok emberéről és azok gondjairól beszélek.

Például: hová megyek munkába, van-e autóbusz-összeköttetés, van-e pénzem autóra, jutok-e az adott térségben egyről a kettőre, képes vagyok-e a családomat eltartani, hol tudom iskoláztatni a gyermekeimet, van-e anyanyelvű óvoda, iskola. Ezek olyan gondok, amelyeket egy családnak, függetlenül attól, hogy a politikával foglalkozik-e vagy sem, a hétköznapokban meg kell oldania.

Tehát a MKP-nak nemcsak az önkormányzati szemlélete nem változott, hanem az sem, hogy mi a mindennapok felvidéki emberét kívánjuk képviselni, most megyei és önkormányzati szinten. Nézzük csak azt, hogy a nagyszarvai alapiskola és az önkormányzat arról fog tárgyalni, hogyan oldják meg a kétszáz fős alapiskola ügyét, amelyben jelenleg két gyerekkel is nyitható szlovák osztály.

Az a szomorú, hogy ezt a döntést magyar testületi képviselők terjesztették a szlovák parlament elé és nekik köszönhető, hogy Nagyszarván két gyerekkel szlovák osztály nyílhat. Tudjuk, hogy az anyanyelvi képzés egy alapbázis. Ezzel nem mások jogait akarjuk csorbítani, hanem látjuk azt, hogy a betelepülő közösségeknek kedvez ez a törvény. Újra egységünk megbontására hoztak döntéseket.”

Itt feltétlenül szükséges egy kitérőt tennünk, hiszen a szóbahozott nagyszarvai ügy Szlovákiában, elsősorban a szenzációhajhász médiának köszönhetően országos problémává, sőt „szlovák nemzeti üggyé” terebélyesedett. Ott tavaly ősz óta mindenki tud is róla, viszont a maszol olvasói közül bizonyára többeknek ismeretlenül cseng ez a mesterségesen felnagyított, cseppet sem tanulságmentes helyi konfliktus.

Lényege a következő: tavaly májusban „robbant a bomba” Szlovákiában, a szlovák nemzetféltők kétségbeestek, hogy veszve a haza. Az őket ért, úgymond „gyalázat” hátterében az állt, hogy kiderült: azokban a Somorja környéki, döntően magyarlakta községekben, például Nagyszarván, Tárnokon és Bacsfán ahol sincs szlovák alapiskola (általános iskola), annak a néhány szlovák diáknak, aki eddig ezekről a településekről egy somorjai gyűjtőiskolába ingáztak, a jövőben az ellenkező irányban levő Bősre kellene majd iskolába járni, mert az eddigi állapot anyagi okok miatt nem fenntartható.

Két nagyszarvai szlovák diák szülei ezzel az önkormányzati döntéssel nem értettek egyet és azt szerették volna elérni, ha gyermekeik számára a helyi eddig magyar alapiskolában hozzanak létre egy külön szlovák tagozatot. Ezt a helyi döntéshozók, nem utolsósorban éppen anyagi okok miatt elutasították. Utóbb, azt követően, hogy Pellegrini miniszterelnök is ellátogatott Nagyszarvára és „jószolgálati küldetést” vállalt az ügyben, megtörtént az „áttörés”: a pozsonyi parlament tavaly december 4-én törvényt alkotott, melynek értelmében „az érintett önkormányzatoknak biztosítaniuk kell a szlovák iskolát azokban a falvakban, ahol erre igény van.”

Visszatérve a Felvidék.mában közreadott Menyhárt interjúhoz, hadd ismertessük végül a magyar pártelnök által elmondottakat, amit a most beindult saját államfőjelölti kampányáról el kívánt mondani. Kérdező- partnerének arról számolt be, hogy a március 16-i szlovák köztársasági elnökválasztás MKP-s jelöltjeként már el is kezdte az érdemi munkát.

Számára, mint mondta „a kampány a héten válik terepmunkává. Az önkormányzati választások után meglátogattuk az MKP színeiben győzött polgármestereinket, ami már előkampánynak számított, amikor másfél hét alatt végigjártuk a nyugati és keleti régiót. Most is nagy szerepet szánunk a személyes látogatásnak és a faluközösségek megszólításának. A vizuális kampány óriásplakátok formájában még a héten elindul. Nagy hangsúlyt fektetünk a videófilmek készítésére, hogy az üzenet a közösségi hálón keresztül ugyancsak eljusson magyar közösségünkhöz.”

Ami pedig a közössége iránti kérést, üzenetet illeti, a következőket nyilatkozta:

„Merjünk, legyünk bátrak! Fejezzük ki, mutassuk meg véleményünket, tegyünk a változásért. Negyedszázada elszalasztottuk a lehetőséget, most ragadjuk meg! Szavazatainkkal érjük el, hogy a többségi nemzet komolyan vegyen bennünket! Az anyaország segítő kezének elfogadása felelősséggel jár, amiért azt kérik, hogy tudjuk, mit akarunk. És hogy mit akarunk? Megmaradni, erősödni és önálló, őshonos kisebbségpolitikát folytatva erős közösségként élni Európában, Közép-Európában.”