Megkérdeztük publicistáinkat: mi a véleményük lájkokról, kommentekről, trollokról? A különböző hangvételű hozzászólások kimondva-kimondatlanul a mértéktartás és a felelősség fontosságát hangsúlyozzák.

Ágoston Hugó: Önbecsülés és a méltóság tisztelete

A téma alkalmas a frivolabb megközelítésre, de jócskán vannak gazdasági, szociológiai, legfőképpen pedig médiatudományi és pszichiátriai vetületei is.

A Maszolon is olvashattunk a troll és önkontroll viszonyának szentelt konferenciáról, és e témában különösen ajánlanék a figyelmükbe egy újabb keletű lidérces kísérletet arról, hogy mi történik, ha egy mesterséges intelligenciát ráeresztünk a Twitterre. Az eredmény William Golding regényét A Legyek Urát idézi: a mesterséges intelligencia rövid idő alatt Hitler-imádó, „Bush szervezte 9/11”-et hajtogató, folyton szexről beszélő robottá vált. (A gép néhány vállalhatatlan üzenetét törölni is kellett.) Tehát valószínűleg olyan öntörvényű „evolúciós” mechanizmusról van szó, amelyet az interaktivitás emberi robotjai sem tudnak elkerülni.

A lájkhoz a viszony nem lehet egyértelmű. Egyrészt nyilván egyfajta mutatója a cikk minőségének. Másrészt távolról sem nevezhető objektívnek, és ha a megítélés kritériumává válik, akkor a közszolgálatiságnak lőttek. A közszolgálatiság ugyanis többek között feltételezi, hogy a szerzőnek nem elsődleges célja alámenni a vélt vagy valós olvasói szintnek, igényeknek. Hanem korrektségével, megalapozottságával kapaszkodót nyújt a tájékozódáshoz, a valóságban való eligazodáshoz, „fölemeli” az olvasót.

Ezzel szemben – és ez már a kommentek világa – sajnos sok olvasó inkább azt várná el a publicistáktól, hogy előzetes véleményét, hiedelmét igazolják vissza. („Húzd el nekem azt, hogy...”) Akárcsak a politikában, kedvenceim azok a publicisták, akik bátran megírják (ellen)véleményüket a legkényesebb témákban is, ellenállnak a hivatalos propaganda agymosásának és a konteóknak (összeesküvés-elméleteknek), akik kételkedők és elismerők, kritikusak és empatikusak.

A trollokról nem sokat tudok. Szerintem túlzott a sok trollozás – az ember számtalanszor bebizonyította, hogy tud magától is ostoba, indulatos és gonosz lenni, nem kell erre felbérelni. Itt mindenkinek egy tanács: lehetőleg vigyázzunk az önbecsülésünkre és vitatársaink emberi méltóságára.

Persze nem árt, ha gondolkodunk is, a megérzés mellett nem hanyagoljuk el a logikát. Egyetlen példa erre egy forró téma köréből: Franciaországban és Belgiumban, ahol az idén szörnyű merényletek történtek, nincs fia menekült; Németország, amely – hatalmas hitelvesztés árán – befogadta a Kelet-Európában rekedt menekülteket és ezzel jelentősen oldotta a migrációs nyomást, egyelőre mentes a terrorcselekményektől. (Ugyanakkor a magyarországi menekültellenes hangulatkeltés – hogy ne nevezzük gyűlöletkampánynak – vajon nem járult hozzá ahhoz, hogy most reszketünk a terrorista fenyegetés miatt?)

Saját tapasztalatomról pedig csak ennyit: miután egyszer egy ellenem szóló gyalázkodó hangú kommentet nem sikerült kimoderáltatnom egy helyen, magam is olyan „kemény” hangnemben írtam a leveleimet. Úgy tudom, nem nagy tetszést arattak.

Remélem, hogy amiért ezeket felhoztam, nem tekintenek sem idegenszívűnek, sem bértollnoknak – és lájkvadásznak sem...

Ambrus Attila: Leszoktam, könnyen ment

A legbecsületesebb az lenne, ha elintézném azzal, hogy én a kommenteket nem kommentelem. Ugyanis – megvallom – nem olvasom. Legfeljebb az angol nyelvű honlapok hozzászólásait. Volt idő, amikor a hazai elektronikus média hozzászólásait is követtem, amíg a véleménydeformátorok szét nem trollkodták a párbeszéd lehetőségét. A magyarországi fineszes–maszopos csörtétől korán elment a kedvem, a román sajtó magyarellenességétől felfordult a gyomrom.

Nagy reményeket fűztem magam is az internetes sajtó kínálta véleményütköztetéshez. A sajtószabadság kiteljesülésének lehetőségét láttam a vita elterjedésében. Ám az építő disputa kultúrát, vitakultúrát, viselkedéskultúrát, empátiát és toleranciát feltételez. Ezeknek a nyomelemei is alig mutathatóak ki a mai kommentáradatban. Ma a leghangosabbak azok, akik úgy érzik, ők mindent tudnak, s sejtelmük sincs arról, hogy semmit sem értenek.

Leírtam már, ám nem árt újra és újra megismételni Umberto Eco lesújtó véleményét a kommentek társadalmi hatásáról: „A közösségi hálózatok ostobák egész légióinak biztosítanak megszólalási lehetőséget, akik azelőtt csak a bárban beszélhettek, egy pohár bor mellett, nem okozva kárt a közösségnek. Azonnal letorkolták őket, míg most ugyanúgy véleményt mondhatnak, mint egy Nobel-díjas. Ez az ostobák inváziója. A tévé a falu bolondját tolta előtérbe, akivel szemben a néző magasabb rendűnek képzelte magát. Az internetben az a drámai, hogy az igazság egyedüli és csalhatatlan birtokosaként tolta előtérbe a falu bolondját.” Nos, ez az a komment, amelyet szívesen tetszikelek, lájkolok.

Néhány hónapja szoktam le a kommentek olvasásáról, könnyebben ment, mint a láncdohányosnak a cigarettáról. Azóta sokkal jobb a kedvem, barátaimmal nem akasztottam össze a bajusszomat, ismerőseimről is jó véleménnyel maradtam. Havonta két-három könyvvel többet olvasok ki, mint amikor órákat, estéket töltöttem el a világfalu bolondjaival vitatkozva.

Továbbra sem olvasok kommenteket. Azaz mégis. Szilágyi N. Sándor élményszámba menő hozzászólásait egy-egy témához. Önöknek is ajánlom. Nem csupán gazdagodik a tudásunk a világról, a társadalomról, amelyben élünk, hanem Sanyi bácsitól elleshetjük azt is, hogyan kell, hogyan szabad kommentelni annak, aki nem akar a falu bolondjává válni.

Ady András: Más trollával ékeskedni

Lehet, hogy a trollkodást úgy kell felfogni, mint hatalom- vagy inkább erőprojekciót, ez viszont legalább nyomokban azt feltételezné, hogy az illető trollnak eléggé széles ismerettára van, ha en general döfni akar, vagy legalább specifikus tudás-bázisa, ha szakirányú vagy területi találatot akar bevinni. Megvallom, a troll-egyének inkább arról győztek meg, hogy se általános, se specifikus ismereteik nem vetik szét őket. Csak a szándék: baszogatni mindenáron.

Ennek az ötletelésnek a nyomán a troll természetesen elveszti azt az öngerjesztett imidzsét is, miszerint ő egy „ébresztő”: gondolat- meg vitagenerátor egy álmos vagy önmaga szárnya alá hajlott fejű közegben. Mert trollvidéken létezik ez a tendencia: mink ébresztünk, felrázunk vagy szétrázunk! Ennek csak az mond ellent, hogy viszonylag rövid időn belül kiderül, hogy ki akar pusztán betyárkodni, s valójában ki egy vitakész alkat. A lárpúrlár csesztetők mindig többen vannak. Meg is lehet őket ismerni sofort, rendszerint a logikának egyetlen válfaját mívelik, abból is a tévedéseket: argumentum ad hominemjeikben rendszerint az auktorok mind bolsi veressek (néha fehér-terrorosok), a menekültek mind megélhetésiek, s ha nincs terrorista a mindig-résen-szaglószervek közelében, akkor valaki a helyzet környékén cigány, zsidó, nigger, buzi, oláh, vagy bozgor, s az így billogozott bármiféle irománynak pedig épp ilyes érintettsége miatt nem lehet szikra igaza.

Az már egyenesen fizetéses kategória lehet (azon kívül, hogy mint a többi útonállási forma esetében, itt is a pszichiátriai klinikum kategóriái alkalmazhatóak), amikor valaki politikai szempontok szerint troll – lehet az részben önbeporzásos, parciálisan öngerjesztéses, vagy tényleg fizetési listán szereplő. Ha hitből, szerelemből, elkötelezettségből, professzionálisnak tűnő szemléletből trollkodik valaki bármely politikai alakulat mellett, az szerintem tényleg klinikai eset, de már jóval az előzőek normalitás-mázhatárán túl. Akkor már legyen az illető agent provocateur, agitpropista, szociálisan homlokon puszilt spicli, kémelhárító agentúrák közönségszervezője... vagy valami ilyen tisztes elfoglaltságú, társadalmi megbecsülésnek örvendő egyén! Nem?

Azért vettem előre a troll-szubkultúrt, mert az anyázós kommentelés agyhalott verziójának tartom, olyan izék által művelten, akik kemény érvet jelentenek az óvszer kötelező viselése mellett minden intimitásgyanús helyzetben.

A kommentelők – amennyiben tényleg észrevétel, kiegészítés stb. megfogalmazása a céljuk – ennél már csak fényévekkel jobbak lehetnek, bár itt sem kizárt soha a trolloid atavizmus felbukkanása, s ha a kommentelőnek neve is akad, az egészen elbűvölő a vitastruktúra és a morál szempontjából.

A lájkokkal sehogyan sem vagyok, amióta egy sikeresebb kardántengely-fejlesztést, a Jézus iránti szeretetet, az éjjel viselt zokniba talpzónára helyezett rákgyógyító hagymaszeleteket, továbbá DNS-szekvenciákra tépett áldozatok képét stb. is lájkolni lehet. Akkor inkább sem a lájk, sem a lájkolás nem igazán létezik számomra.

Bíró Béla: Csak a vitában

A lájk (like) szívem szerint való dolog (kinek nem az?), de úgy vélem, hogy számos vonatkozásban életveszélyes is. Nem csak a lájkoltakra vagy a lájkolókra, hanem főként a demokráciára nézve. A lájk ugyanis egyrészt nem igényel indoklást, másrészt nem lehet választani lájk és antilájk között. A lájk ugyanis nem méri, hogy hányan nem értenek egyet velem. Ahhoz pedig, hogy bárki is vitatkozó kommentet írjon, némi bátorság is szükséges, hiszen vállalni kellene, hogy az illető szembeszálljon a közvélekedéssel, amelynek legtöbbször nem sok köze van a valóságos közvéleményhez, hanem csakis az uralkodó (azaz politikailag korrektnek csúfolt) véleményekhez, melyek az esetek zömében a domináns média által sulykolt véleményekkel esnek egybe. Hogy a közvélemény meglehetősen gyanús képződmény, az tény, de akkor – sajnos – a demokrácia is az. Lásd Colin Crouch idevonatkozó fenntartásait. 

A másik gond: a „szeressük egymást, gyerekek, mert minden percért kár” szövegből következően az „én szeretlek téged, te szeretsz engem” logikája szerint működő „publicisztika” demokratikus nézőpontból ismét csak katasztrofális fejleményeket eredményezhet. Ha az újságírásban az érzelmi logika érvényesül – aminek a létjogosultságát bizonyos aspektusokban eszemben sincs megkérdőjelezni –, vagy ami még rosszabb, minden vonatkozásban uralkodóvá válik, akkor voltaképpen az „utáljuk egymást, gyerekek” (és – nyilván – ebben a vonatkozásban is minden percért kár) elve válik uralkodóvá. Lásd: Magyarország, vagy (hogy enyhítsem némiképp jogos szorongásainkat) Amerikai Egyesült Államok! Ennek a logikának a végterméke a teljes kommunikációképtelenség.

Arról nem is beszélve, hogy a szóban forgó technika a legkülönbözőbb manipulációk termőtalaja lehet, s következésként ismét csak fuccs mindenféle demokráciának. Vagy a hatalomnak akarunk tetszeni, vagy az általunk leírt ellenzéknek! Érvek, azaz középutak nincsenek. Csak kölcsönös félelmek, gyűlölködések és – mindebből következően – többé vagy kevésbé minősíthetetlen gyalázkodások.

Még egy megjegyzés: a posztmodern világ alapelve, hogy nincs igazság, csak igazságok vannak. Viszont (tetszik vagy nem tetszik ez nekünk) vannak a szó logikai értelmében vett igazságok is! És ezeket csak az érvek és ellenérvek ütköztetésével lehet felszínre hozni. Senkinek nem lehet mindenféle vitát megelőzően igaza, hanem csakis a vitát követően. Ezek siralmas közhelyek. Csakhogy mára mintha – még siralmasabban – feledésbe merültek volna.

Demény Péter: Általában megmosolyogtatóak

Mint többször megírtam, én jóban vagyok a lájkokkal. Olyanok, mint az emberek: van, akinek a szemén, a kezén látod, hogy csak felületesen mondja, és van, akiről tudod, hogy nem. Persze, ha fát vagy bokrot posztolsz, akkor másként kezeled az egészet – legfeljebb a fényképezői talentumodban bízol enyhén.

Ehhez a megítéléshez két elem közül egy feltétlenül szükséges. Vagy ismered az illetőt, és tudod vagy sejted, hogy nem beszél mellé, vagy pedig a kommentjén látod, hogy elolvasta.

Innen aztán elágaznak a dolgok. Eco szerint a Facebookon bárki közölhet, amin a sörözőkben vitatkoztak, most ott szoktak, és ez nagyon igaz. A maszolos cikkeimhez írt hozzászólások nagy részét olyan taplók írják, hogy az önmagában csodálatos.

Másfelől azonban, és itt már a Facebook tengerére vagy inkább óceánjára gondolok, nem ilyen vagy amolyan cikkeimre, mégiscsak hasznosak, mert nagyon jó, érvelős vitatkozók vannak (hirtelenjében Bognár Zoltánt és Silye Lórándot emelném ki), és mert az idősebb nemzedék néhány tagja is csatlakozott, mint például Szilágyi N. Sándor, aki remekül csinálja, és természetesen helyesen ír, ami korántsem tréfadolog.

Úgyhogy én jól vagyok ezzel az egésszel. Az emberek radikálisabbak a FB-on, mint általában, olykor elkeserítően marhák, általában viszont zsibvásárosan megmosolyogtatóak. És akik nem, azokkal sokkal könnyebben és azonnalibban csevegek, mint akkor, ha nem lenne FB.

Gál Mária: Torz tükör, de tükör

Idegen számunkra még ez a világ, tanuljuk, mint a demokráciát, mint a szüleink, nagyszüleink a számítógépet, internetet, mobiltelefont. Nem tetszik, amit tapasztalunk, de tudjuk, hogy nem az ötlettel van baj, hanem a megvalósítással. Lehetne jó is, működhetne jól is ez az egész. Egyelőre azonban inkább olyan, mint a kommunista utópia emberarcú szocializmusként való megvalósítása. Paródiája annak, aminek szánták. Torz tükör. De kétségtelenül tükör, még ha csak egy kis darabot mutat is a valóságból, s azt is elváltozatva. Korábban még ennyi sem volt, ennyit sem láttunk belőle, s azt hittük, hogy ami nem látszik, az nincs is. Pedig van, és volt az internet a lájkok, kommentek és trollok előtt is.

Nyilván nem tetszik sem nekem, sem másnak, ha anyázzák, ha bértollnokozzák, hülye p….-zák vagy bármi hasonló magasztos jelzővel illetik. Amíg az újságírás nem volt „interaktív”, jóformán csak dicséretekkel szembesült az újságíró, aki meg másképp gondolta vagy nem érte el a szerzőt, az vagy megtartotta magának a véleményét, vagy magában anyázott. Most sem az az igazi baj, hogy a kommentek zöme negatív, hanem az, hogy személyeskedő, mocskolódó. Lehetne igazi vita, érvek ütköztetése is egy-egy téma kapcsán, de sajnos az esetek többségében nincs: ha nem a véleményt nyilvánító újságírót szapulják, akkor egymást, ugyancsak személyeskedő hangnemben. Vagyis széttrollkodják azt a felületet, amelyet lehetne hasznosan és okosan is használni.

Azért is torz ez a tükör, mert nem „az olvasók” véleményét tükrözi az a néhány vagy akár sok komment a cikkek alatt, hanem csak néhány személy, legtöbb esetben és a legtöbb felületen ugyanazon személyek véleményét.

Attól azért mindenek ellenére máig nagyon meg tudok lepődni, amikor az egy-egy cikkhez fűzött kommentek épp az ellenkezőjét szűrik le, mint amit az adott írás nemhogy sugall, hanem konkrétan leír, kimond. Csak bámulok, próbálom kitalálni, mi lehetett az a félreérthető mondat, szó vagy bármi, amiből az adott következtetésre jutott a kedves olvasó. Az írásaimhoz fűzött kommentek láttán sokszor Arany János jut eszembe: „Gondolta a fene!”

Azt hiszem, minden nyűge és kellemetlensége ellenére, jobb ez így, mint a korábbi újságírás elefántcsonttornya. A demokrácia is macerás, nagyon sok mocskot is felszínre hoz, meg kell kínlódni és szenvedni érte, de nem cserélném le valami mindentudó, kemény kezű, rendpárti vezetőre.

Az internet és a vele járó nyilvánosság sok veszélyt rejt magában – szélsőséges eszmék terjesztését teszi lehetővé, erőszakra, intolerancia szítására is a legkiválóbb eszköz, amit valaha ember kitalált. Itt, a háló mélyén szervezkednek bűnözők, terroristák, de a világháló nyilvánossága, a közösségi oldalak segítik a jogvédőket, a szabadságmozgalmakat is. A net összeköt, nehéz bármit is eltitkolni előle.

Előbb-utóbb eljutunk oda is, hogy nem lájkolják tömegesen a halálhíreket és a katasztrófákról szóló híradásokat, mint ahogy a facebook is érezhetően kezdi kinőni a születésnapi torták és konyhai ételköltemények gyermekbetegségét.

Krebsz János: Nem felejtünk!

Boldog névnapot Ágoston Hugó!

(De: sosincs igazad, és nem felejtjük a múltadat!)

Nuteddki

Kustán Magyari Attila: Együtt írni a lapot

Részemről a hozzászólók minősítését, jellemzését a róluk szóló elképzeléseimből lehet kiolvasni. Közel két éve már leírtam néhány ötletem, ezek természetesen nem vittek közelebb a megálmodott világhoz (ekkora hatása kevés embernek van, ha ugyan bárkinek is). Az általam egyébként nem kedvelt és időközben megszűnt cink.hu egy ötlete gondolkodtatott el: akkoriban a szerző neve mellett az is szerepelt, hogy hány hozzászólóval együtt írták a szöveget. Azt gondolom, az ideális képlet éppen az volna, hogy a technológia lehetőségeit kihasználva együttműködjünk, és miután egy újságíró egy szöveget útjára bocsát, az olvasók vele és egymással megbeszéljék az adott témát.

Egyelőre azonban távol állunk ettől. Miután voltam lefizetett, nemzetáruló, majd mégis inkább nem is magyar, tehát még nemzetárulásra is képtelen, liberális mantra ismételgetője, és sok hasonló, és miután egy magyar bűnözőről szóló cikk alá is odaírják, hogy „Ki a migránsokkal Európából!”, terrorista mészárlások után pedig egész tömegeket bélyegeznek meg sokkal többen, mint azt valaha gondoltam volna, elképzeléseim bizonyára távol állnak még a valóságtól.

De nem adom fel. Én írok, és azt szeretném, ha más is írna, az is, aki nem csak jelzőket akar dobálni, virtuálisan belerúgni egy újságíróba, dehumanizálni, kivégezni őt a monitor előtt, hanem hozzászólni. Együtt írni a lapot velünk.

Rostás-Péter István: Mikor jó, mikor nem jó

Van két kommentem a kommentekhez.

1. A komment jó, mert több vélemény érkezik, és néhányuk új szögből világítja meg az épp terítéken heverő kérdést. Jó, mert a szerzője ezzel némi gőzt enged ki, úgy érzi, számít az ő véleménye is, netán ha találkozik egy másik kommenttel, akkor megerősítést kap, és ez a lelki komfort- vagy igazságérzetét erősíti. Még azért is jó a komment, mert időnként továbbvisz egy vitát olyan térbe , ahol a vélemények nemes ütköztetése kidöccenti a disputát a klasszikus állóháborús dermedtségből. És még azért is jó a komment, ha csipetnyi humora, élce célba talál, oldja a felületen felhalmozott feszkót. A lájkokról inkább a médiaszociológusokat kérdezném. A trollról meg a troli jut eszembe, ilyen alpári és tucatasszociáció, de ha elmesélném egykori élményeimet, a kolozsvári hármas troli vonalán szerzetteket, már azzal adnék néhány ötletet eljövendő trolloknak.

2. A komment nem jó: ha uszít, ha nyelvezetében sértő, ha monomániás tulajt rejt maga mögött. Hogyha csak a szívatásra játszik, és letrüsszenti a témáról a szószt , az olvasó meg már nem az eredeti (vita)keretben találja magát, hanem egy ezzel párhuzamos sztorit olvas. Nemjósága ellenére az ilyenfajta komment is lehet hasznos – egyszemélyes egyszeri használatú antifrusztráns –, csak akkor miért is írjuk ki a közös felületekre?

És egy bónusz-komment... Az első és második pont között számtalan árnyalata van a jó/nem jó spektrumnak: olyan hozzászólás, aminek felütése elriaszt, de az utolsó mondata már elgondolkodtat, de olyan komment is, amely teljesen korrekt hangnemben startol, és menet közben turbózza magát szlogensallangos, alig artikulált üzenetté.

Sebestyén Mihály: Sejthető, mire harapnak

Én csak másod facebook-böngésző vagyok. Ennek ellenére a Kossuth Lájkokból élünk. Innen tudható, hogy nem ettük-é tarhonyát azon a héten hiába. A kommentekből pedig kiderül, mi és mennyire dühíti/hevíti fel a bús on line népet. Fontos látni, hiszen ebből sejthető, mi az, amire harapnak az olvasók, és mi az a téma, ami komment nélkül marad. Azzal egyetértenek vagy le sem petélik. Tria non datum.

Székedi Ferenc: A járható út

Mintegy két esztendővel ezelőtt, a Hargita Megyei Könyvtár felkérésére, négy hónapon át kéthetente tartottam előadásokat a médiáról középiskolásoknak, és a hallgatóság egyre növekedett, felnőttek is mind gyakrabban bekapcsolódtak. Az alapgondolatom az volt, hogy ismertessem meg a diákokkal: a médiából, bármennyire is törekszik a tárgyszerűségre, csak a valóság töredékeit ismerhetik meg; hiába tűnik oly gazdagnak körülöttük a digitális világ, az elkerülhetetlen információ-válogatások és szerkesztések nyomán óhatatlanul a valóság eltorzított vonásai tűnnek föl, ezért nyissák ki a szemüket, fülüket, és főleg gondolkodjanak el mindenen, amit látnak, hallanak; semmit ne vegyenek készpénznek, hanem igyekezzenek minél több forrásból tájékozódni és bármiféle szöveget átszűrni önmagukon.

A sorozatot a média általános szerkezetének a bemutatásával kezdtem, sajtó, rádió, televízió, online média és azoknak különböző le- és szétágazásai, a második és harmadik előadás már a médiamanipulációról, a szólás-, vélemény és sajtószabadságról, illetve a médiaszabályozás kételyeiről szólt. A negyedik a médiaerkölcsökről, az információszerzés útjairól-módjairól, az ötödik az online médiáról, a hatodik a civil médiáról, közösségi oldalakról, facebookról és társairól, a hetedik a mobilmédiáról, az Y. és a Z. nemzedékről, a nyolcadik pedig a médiakalózkodásról, illetve a világháló jogi szabályozásának a kisérleteiről.

Azért írtam le most mindezt, hogy világos legyen számunkra: bár a média a demokratikus országokban az állampolgárok információhoz jutásához való jogán alapuló szervezet, de mindenhol a lehető legsűrűbben átszővik a gazdasági-politikai-társadalmi-egyéni és más, akár pillanatnyi érdekek.

A lájkok, kommentek, trollok és miegymások egyértelműen a közösségi oldalakhoz és a civil médiához kapcsolódnak, a hagyományos médiától eltérően azzal a különbséggel, hogy ez esetben nem egy forrásból jut el az üzenet több befogadóhoz, hanem több forrásból több befogadóhoz. Míg a hagyományos médiában a szerkesztett információkat ideális esetben többször is ellenőrzik, és ez a folyamat valamennyire erősíti hitelességüket, addig a második esetben erről szó sincs, az elmélet szerint azonban a nagy zűrzavarban és összevisszaságban a szélsőségek végül a partvonalon kívül rekednek, és kialakul valamiféle olyan fősodor, amelyre azután lehet támaszkodni.

Hogy a nagy számok törvényei a közösségi médiában miként uralkodnak, azt éppen a facebook bizonyítja, hiszen figyeli a jelenlevők média-, esztétikai-, kereskedelmi vonzalmait, és saját forrásaiból olyan célzott üzeneteket juttat el, amelyek legtöbbször ráfelelnek a felhasználók igényeire. (Hogy ne ragadjunk le a politikánál: ha valaki túl sok virágfotót posztol, akkor egyértelműen megkapja a kertészeti- és virágárudák ajánlatait, ha Giacometti és Moore szobrait nézegeti, akkor nemsokára teleszórják modern művészeti katalógusokkal és így tovább.)

A demokratikus országokban szűrésekkel, szerkesztői közbeavatkozásokkal próbálják védeni az alapvető emberi jogokat, távol tartani a rasszista, antiszemita véleményeket, a pedofil és más tartalmakat, de ezeket a világháló sajátosságai folytán véglegesen kiszűrni nem lehet. Igy csupán az marad járható útnak, hogy a médiatartalmakat fogyasztók (hírportálokat átfutók, honlapokat böngészők, kommenteket olvasók, lájkokat számolgatók, trollokat, azaz sokszor fizettség ellenében megbízott véleményírókat felismerők) tisztában legyenek vele, mivel állnak szemben, és soha ne gondolják azt, hogy hosszabb távon bármiféle, néhány szavas, gúnyoros, kapkodó, szitkozódó, álnév (azaz nickname) alatt megírt vélemény erősebb lehet, mint egy érvekkel-gondolatokkal felépített hosszabb írás (hang- vagy videofájl), amelyekhez az észrevételek érkeznek.

Nyitottságban élünk, a bezártságot nem kívánjuk vissza, az eligazodásban egyetlen eszköz marad a kezünkben: a még nagyobb fokú megismerés, annak tudomásul vétele, hogy nincsenek egyetlen és örökérvényű igazságot kimondók, a valóság arcai csak megcsillanak, és mindabból, amit olvasunk, látunk, hallunk, önmagunknak kell építkeznünk. Ezt a munkát csak akkor lehet megtakarítani, ha bármiféle központból irányított, az emberi szellem lehetőségeivel mit sem törődő alattvalók akarunk maradni. Persze ennek is meg lehet a maga kényelme, de sem országot, sem népet-nemzetet nem ez visz előre. 

(Címoldalas illusztrációnk forrása: YouTube)