Ez a többség, amelyet az internet névtelen kommentátorai határoznak meg, Farfuridi és Branzovenescu stílusában hevesen csatázik, lájkol és megoszt, boldog, hogy az értelmiség igazolja az ő nézeteit.

Az internet szép új világában különösen szükség van tisztázó elméletekre, vitákra a politikai korrektségről (political corectness, PC; nevezzük az egyszerűség kedvéért magyarul rövidítve polkorrnak), tekintve, hogy – főleg konzervatív oldalról – egyre többen kérdőjelezik meg.

A politikai korrektség szellemében nőttem fel, mondhatnám úgy nevelt anyám. Segítsd a bajba jutottakat, a szegényeket (hisz magad is az vagy), ne tégy különbséget faj, bőrszín, származás, nemi hovatartozás, irányulás szerint – addig elmenően, amit ma pozitív diszkriminációnak nevezünk. Ilyen kifejezéseket persze nem ismertünk. Egyszerűen illemről, tapintatról, részvétről, nagyobb szavakkal szolidaritásról, empátiáról volt szó. Ez oltódott belém, ez az ösztönös lelki azonosulás jelentette számomra a „politikai” korrektséget. Ezt gondoltam polkorrnak. Elég későn jöttem rá, hogy vannak, akik nem így gondolják.

A román értelmiségi sajtó hasábjain századunk legelején a szellemi fősodort meghatározó nagy esszéíró hármas: Andrei Pleşu, Gabriel Liiceanu, Horia-Roman Patapievici cikkeiben bukkant fel a politikai korrektség heves bírálata. Amolyan „marxista csökevényként” említették, ami visszatetszőnek tűnt, hiszen nagyon nem bírtam a szocreál kedvenc kifejezését, a „burzsoá csökevény”-t. Pleşunak a minap is hallottam egy szokottan meggyőző fejtegetését a fogalom ellen, amelyet gyakorlatiasan a pozitív diszkriminációval azonosít.

Minthogy filozófiai szempontból e témában fegyvertelen vagyok, cáfolni nehezen tudnék akár pró, akár kontra érveket. A polkorr-ellenes elméletieskedés nekem sokáig alibikeresésnek tűnt lateinerek részéről, akik egyszerűen híjával vannak a szívjóságnak. A polkorr ellenségei egyfajta jogot vindikálnak. Ezért említettem az internetet, a kommentariátust (TGM zseniális kifejezése): hány hozzászólásban találkozhatunk olyanfajta érveléssel, hogy „miért ne mondhatnám ki azt, hogy a zsidók így meg úgy, hogy a négerek azért egyben-másban alacsonyabbrendűek nálunk, hogy a nők, hogy a melegek...? Hogy Horthy remek hazafi volt, ezzel szemben vannak idegenszívűek, sőt, horribile dictu, a magyar baloldal politikusai nem szeretik a magyar embereket”? (Utóbbi valóságos igazgyöngy, kimeríthetetlen értelmezési lehetőségekkel.)

Ezen a héten két igényes cikket is olvastam a témáról a román sajtóban. Nem változtatták meg a véleményemet arról, hogy a polkorr „illemtana” – normális korlátok között, vadhajtásait leszámítva – nélkülözhetetlen. De tanulságosak más szempontból.

Először Teodor Baconschi, a vallásantropológia és összehasonlító vallástörténet doktorának beszédes című cikkén akadt meg a szemem: Flagelul corectitudinii politice (A politikai korrektség csapása). Bevallom, még mielőtt beleolvastam volna, arra gondoltam, hogy a szerző párizsi nagykövetként a 2009-es elnökválasztás, a szavazás lebonyolítása során kétségtelen elhivatottságot tanúsított a politikai – inkorrektségre...

A cím jól sejteti, a polkorr a szerző számára maga a gonosz. S ha Pleşu pozitív disztkriminációt említett, Baconschi még tárgyratörőbb. Íme, néhány részlet: „A jelenkori demokrácia a kisebbségek (szinte totalitárius) kultusza irányában fejlődött.” – „... nem csak a poszt- és neomarxista baloldalt hódította meg, hanem a legfontosabb egyetemi fellegvárakat is – az UCLA-tól a London School of Economics-ig.” – „A PC embernek nincs memóriája. Megszokta, hogy a gyűlöletes fehér ember múltját kimondhatatlan borzalmak sorozatának tekintse.” – „Mint bármely forradalom – amely elkerülhetetlenül radikális és utopikus – a PC is a tabula rasa-ból indul ki: kérlelhetetlen erkölcsi rendőrség hivatott helyrehozni tízezer év hibás, perverz, irracionális történetét, a többség, a fehér faj, a kereszténység, a magas kultúra bűneit...” – „Ezzel szemben a PC magasztalja az etnikai, nemi kisebbségeket... De van a PC-nek még egy szigorúan totalitárius vonása: a bűnös szándék tulajdonításának [’proces de intentie’] sztálinista típusú általánosítása...” – És így tovább, ezeket a szörnyűségeket teszi a polkorr. Hanem a megoldás angyali: „Miért ne tanulnánk meg a demokratikus türelmesség szabályait kereszténydemokrata közvetítéssel, vagy a modernség felé nyitott ortodox (vallási) humanizmus mentén?” Gondolom, ezt azért nem a kisebbségekhez tartozóktól kérdezi Baconschi. És nem a más vallásúaknak ajánlja az ortodox humanizmust – mondjuk az IS harcosainak, akik még nála is fanatikusabban gyűlölik a politikai korrektséget.

Baconschit bizonyára meglepte, hogy jeremiádájára válasz érkezett, méghozzá nagyon messziről. A válasz szerzője a hargitai születésű George T. Sipos Japánban élő kutató, egyetemi tanár, a japán nyelvvel és irodalommal foglalkozó tudományok doktora. Az ő cikkének is beszédes a címe: Cui i-e frica de corectitudinea politica. Sau dormi in pace, natiune (Ki fél a politikai korrektségtől, avagy szép álmokat, nemzetünk). A polkorrtól való félelmet Sipos már az elején a lehető legegyszerűbben oszlatja el: „Romániában a politikai korrektség vicc csupán. A kifinomult román értelmiségi – a többség véleményének kifejezője – fennsőbbségesen elutasítja. Hitbeli kötelességének érzi a nemzettel és a hazával szemben, hogy hevesen megbélyegezze, ironizálja... végül is miért pazarolnánk az időnket a neomarxista Nyugat egy ostoba kitalációjára?”

További megállapítások az ironikus válaszcikkből: „A modern demokrácia szellemében (amelyet szintén a Nyugattól kölcsönöztünk, de ez más tál tészta) a többségnek joga és erkölcsi kötelessége érvényesíteni magas szempontjait, kimondani az utolsó szót a történelemről, a jelen erkölcséről és eszméiről. És ők, az értelmiségiek a többség oldalán állnak. (...) Ez a többség, amelyet az internet névtelen kommentátorai határoznak meg, Farfuridi és Branzovenescu stílusában hevesen csatázik, lájkol és megoszt, boldog, hogy az értelmiség igazolja az ő nézeteit és nem áll azok oldalán, akik e nézetek átértékelését várják el tőle. (...) Tulajdonképpen a politikai korrektség arra kényszerít, hogy újravizsgáljuk népünk történetének vitatott részeit, emlékeztet egy olyan spirituális sorsú nép gyengéire és hibáira, amely a dákok ivadékának tartja magát, akik egész Európát uralták, és akiktől a rómaiak a latin nyelvet átvették. (...) Mit számít, hogy mindezzel nevetséges anakronizmusunkat bizonyítjuk? Mindaddig, amíg a többség az értelmiségiek oldalán áll, az értelmiség pedig nyilvánosan igazolja a többség érzelmeit, teljes a harmónia, és senkinek sem lehetnek lelkiismereti problémái.”

Más megközelítésben vegyünk két példát a két végletre, barátaim hívták fel rájuk a figyelmemet. Az egyik Magyarország volt miniszterelnökének nyilatkozata menekültügyben , ezzel a velős útmutatással: „Sajnos, az ellenzéki híradók emberi érzésekre játszva menekült gyermekek síró arcát mutogatják, így manipulálják a közvéleményt. De a nemzetünk sorsa mindent megelőz ebben a kérdésben, a humán megfontolásokat háttérbe kell szorítani a válság kezelésében.” Háttérbe kell szorítani a humánus megfontolásokat!? Szőcs Levente kommentárja: „Ilyesmit a nyilas parlament jegyzőkönyveinek olvasgatása közben láttam még. Maróthy Károly 1944. december 1-i felszólalásában ’magát az antiszemitizmust is félti a túlzásoktól, mert a túlzások kihatnak a lakosságra, amelyben bizonyos részvét támad a zsidóság iránt’.” Az én kommentárom: nem csodálkoznék, ha Boros Péter hazafias, nemzetféltő figyelmeztetését megfontolva, lelkes rasszista ifjak elagyabugyálnák a Budapesten életet mentő afgán fiatalembert, amiért tettével „részvétet, együttérzést keltett”, arról nem is beszélve, hogy elvette a magyar mentősök munkáját.

A másik történet nem csak a hiteles politikai korrektségnek, de a korunk emberéhez méltó humanizmusnak is példája. A szerb miniszterelnök, Aleksandar Vučić a menekültkérdést minden súlyossága ellenére nem arra használja fel, hogy riogassa vele nemzetét, táplálja szorongását, felkorbácsolja idegengyűlölő ösztöneit, hanem azzal az államférfihoz illő természetes emberséggel viselkedik, amely komor korunkban kezd kivétellé válni.  (Vučić: „Büszke vagyok mindazokra a polgárokra, akik segítséget nyújtottak a menekülteknek Szerbiában.”) Az elküldött linket megköszönve azt írtam Tamás Gáspár Miklósnak: „Több mint érdekes: jelentéses, példamutató – megható.” Válasza: „...És csonka hazánkra nézvést – némileg elkeserítő...”

Levelezésünk eredményeként TGM elküldte múlt év végi esszéjét az Élet és Irodalomból, amely szerencsére a Transindexen is olvasható: Politikai korrektség és totalitárius propaganda. Témánk kellős közepébe vág – és jószerint jelentéktelenné teszi a fentebb idézett vitát... Íme, egy mozzanat a politikai korrektség baloldali felfogásának kritikájából: „... a ballib publicisztika és kommentariátus (evvel régi angol kifejezést honosítottam) (...) minden különösebb ok nélkül elfogadja, hogy a politikai korrektség csakugyan cenzúraféleség (amivel persze egyben alájátszik a magyarországi ballib-szoclib miliő rejtett reakciósságának is), majd beletörődik, hogy bizonyos öncenzúra azért némely esetekben jól jöhet, szükségesnek bizonyulhat...” Mint mindig, TGM lenyűgöz gondolatgazdagságával, kritikai lendületével, árnyaltságával. Zárógondolat a polkorr eredetéről: „A politikai korrektség angol-amerikai történeti jelenség (volt), amelynek az 1989 előtti (pontosabban: 1968 és 1989 közötti) karaktere félreismerhetetlen. Soha nem jöhetett volna létre, ha a baloldali (újbaloldali) társadalomátalakító projekt kudarca nem lett volna ekkoriban nyilvánvalóvá.”

A politikai korrektségre törekvők túlbuzgósága valóban eredményez bosszantó fogalmi és eszmei kisiklásokat. Ezeknek azonban nem kellene elfedniük a lényegét, ahogy a sokat idézett brüsszeli példában az EUborka görbületének ostoba előírása nem fedheti el a szervezet előírásait, programjait, (olyan, amilyen) tevékenységét. Csupán arra volnék kíváncsi, hogyan magyarázzák meg a polkorr ellenfelei – ha nem is az ortodoxok, de legalább a kereszténydemokraták –, hogy mit kezdjünk a szeretet (krisztusi) princípiumával, Ferenc pápának, de akár a tízparancsolatnak vagy magának a Bibliának a politikai korrektségével?

Ui. Ha már TGM, érdemes elolvasni legfrissebb, ezen a héten megjelent Magyarok és románok című esszéjét is, bár következtetése elkeserítő: „Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról.” Hát helyes ez?