Egyre biztosabb, hogy Borbély Szilárd kisregénye nem csupán az éve, de az utóbbi idők egyik kiugró teljesítménye. Erről árulkodott a Magyar Narancs 11-es listája is, amelynek élén végzett toronymagasan. Amióta a lista készül még senki sem „nyerte meg” ilyen fölénnyel a kritikusok pontszámai alapján (négy művet rangsorolnak) felálló lajstromot. S bár ez nyilvánvalóan játék (hogyan is lehetne pontozni igencsak eltérő műveket?), mégiscsak jelez valamit. Szerbhorváth György például így nyilatkozott a Nincstelenek kapcsán: „Aki nem olvassa el, azzal én nehezen fogok tudni szót érteni, ha a közelmúlt vagy ha akár a jelen Magyarországáról akarunk beszélgetni. Dumálhatunk, de egymást megérteni aligha fogjuk.”

Ha nem is gondolom ezt így, ennyire radikálisan, bizonyos szempontból mégis egyet tudok érteni. Alapjában véve nem a szegények, a nincstelenek nagy könyve ez, hiszen róluk azért már Tar Sándor vagy Illyés Gyula kapcsán is tudtunk ezt-azt, csak most előbbi humora és utóbbi szociográfiai megközelítése nélkül tárul fel ez a világ. Bár e tekintetben is rettentően felkavaró alkotás a Nincstelenek, de ha csak ez lenne, még talán hihetnénk annak, amit Térey János mond a mélyszegénység mint téma kapcsán. Sokan bizony gyakran és a hatásvadászat vétségében elmarasztalhatóan élnek vissza a témával.

Csakhogy Borbély regénye valami egészen új színt is hoz. Például az asszimilált románok történetét, mert a regényben felbukkanó család egyik ága bizony kényszerűen elmagyarosodott „oláhok”, Popescuk. Ők lesznek a falu „bekerültjei”. Az elfogadott, otthonos idegenek. Akik a zsidók után következnek a negatív rangsorban. És épp ebben zseniális a könyv, hogy egymásba szálazódik benne a többféle kisebbségi sors, a román háttér, amelyet súlyosbít, hogy az elbeszélő apja zsidó fattyú, s mindezt befedi, de nem egyenlíti ki a teljes és reményvesztett szegénység. Borbély kíméletlen és tiszta, kopogó mondatai pedig nem nagyon hagynak kibúvót az olvasónak. Itt a költészet nem aranyoz be semmit, hacsak a kijózanító igazságnak nincs poétikája. Így aztán nem könnyű megemészteni ezt a vékonyka könyvecskét. (Jómagam két hónapig olvastam, pontosabban birkóztam vele, mert néha, úgy ötoldalanként, úgy éreztem, hogy le kell tennem, különben felborít, átgázol rajtam.)

Így ír például egy helyen: „Mert nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született. (…) Aki nem olyan, mint ők, azon érzik az idegenszagot. Csak a magukfajtáját viselik el. Aki elmegy, az áruló. Aki másmilyen, az is. És aki más akar lenni, az is. Mindenkit zsidónak tartanak, aki használja az eszét. Aki okosabb náluk: az zsidó.” Meglehetősen fájó mondatok ezek a mai Magyarországon. Nem lehet őket azzal eltolni magunktól, hogy mindez csak rövid ideig, egy igen sötét történelmi időszak alatt volt, lehetett jellemző. Nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy azóta kinyílt a szemünk. Inkább azt mondanám, csak az orr finomodott. Egyre jobban kijelzi az idegent, a mást, a többet akarót.

Ha azokat a műveket tartjuk remekműnek, amelyek időnként saját magunktól is elriasztanak, amelyek kíméletlenül szembesítenek a saját tiltott gondolatainkkal, agyunk legsötétebb bugyraival, akkor Borbély műve minden kétséget kizáróan remeklés. Amit nem elég feltenni a polcra. Tudni, hogy megvan. Időről időre újra kell olvasni. És beszélni róla. Kibeszélni, amit csak lehet. Mert használni szeretnénk végre az eszünket, a folyton rosszat súgó ösztöneink helyett. És úgy lennénk magyarok végre, hogy ebben nincs semmi előjog, semmi melldöngető fennhéjázás, csak valami megélt és bölcs tapasztalat. Úgy lennénk fehérek, hogy közben tudjuk, mennyi, de mennyi színt kellett mindezért belénk keverni.