Az a morális pánik, ami kitört az amerikai tüntetéssorozat miatt, egészen jól rávilágít azokra a szerkezeti problémákra, amelyek indokolják a lázadásokat. Hogy ehhez miért asszisztálnak olyanok is, akik egyébként a reggeli kávétól az esti tévézésig a magyar kisebbségi jogokért szállnak harcba, azt kevesebb megérteni – talán a szervilizmus és a féltett egzisztencia a titok nyitja. Vagy ahogyan arra rámutat Böröcz József szociológus, valami félreértés folytán a magyarok is felsorakoztak a „fehér” „rasszhoz” – miközben a morális aggályok mellett is elemi érdekük volna megérteni azokat a viszonyokat, amelyeknek maguk is áldozatai.

Azok a vádak, amelyek most közszájon forognak, nem újak: a párizsi kommün csodálatraméltó kísérlete idején is hasonló rettegés tört ki az urak között, akiknek nem tetszett az elnyomottak fellázadása, és azt hitték, hogy kultúrarombolás történt – holott egy új kultúra volt születőben. Dehát, ahogy azt Ady Endre írta, „félni egy másik kultúrától ma is annyit jelent, mint félni – a kultúrától”.

Az erőszakosság, az „anarchia” – azaz káosz –, a piszkosság, a rombolás vádja megjelenik minden kibontakozó, valóban demokratikus láncvesztésnél, legyen szó a nagyszerű ’68-asokról, a szituacionista internacionáléról, Guy Debordról, Raoul Vaneigemről, Kotányi Attiláról és társaikról, a Wall Street elfoglalásáról vagy a párizsi nuit debout-ról, a sárgamellényesekről, a seattle-i Chaz-ról és így tovább.

Amivel ilyenkor szembesülnek a jólöltözött urak, az pusztán a demokrácia. Nem a kiszavazósdi, hanem az önrendelkezés mint olyan, ami alapvető joga mindannyiunknak. Ez az, amitől halálra riadnak, a „csőcseléktől”, amelyik nem viseli el többé rasszisták és gyilkosok emlékezetét a köztereken, amelyeket neki kell takarítania. Rettegnek attól is, hogy a privilégiumaik elvesznek: ezt nemcsak feketékkel, zsidókkal, muszlimokkal, magyarokkal, romákkal, románokkal – mindig a másikkal – szemben lehet űzni, hanem az emberiség hajnala óta a nőkkel különösen (ezért is fontos a gender studies).

Mindenféle hazugságok termelődnek: kiemelik a boltrablásokat, az autógyújtogatásokat, a szobordöntést kultúrarombolásnak nevezik (kivéve persze, ha a „megfelelő” emberek a „megfelelő” szobrokat döntik, ugye), a vadhajtásokat úgy jelöl meg, mint amelyek kollektíve a „csőcselék” véleményét tükrözik. Ráadásul nem is minden vadhajtás: az például nem újdonság, hogy Jézus nem lehetett „fehér” – egyébként is, az Egyesült Államokban a zsidók a második világháborút követően „váltak fehérré”. (Egyébként ki a „fehér” és ki nem az? Brazíliai ismerősöm meséli például, hogy amíg ő „fehérnek” számít otthon, Finnországban „feketének” nézik. A huszadik század elején „fehér” bevándorlóktól gyakran megvonták a „fehérségüket”, Obama elnök édesanyjának felmenői között csupa európai nemzetek vannak – és így tovább.)

A morális pánik gyakorlatilag egy hatalmas propagandagépezet eredménye: ezt eljátszották zsidókkal is (vérvádak), nőkkel (boszorkányperek), muszlimokkal (terrorizmus), mexikói bevándorlókkal (bűnözés), magyarokkal (ellopják Erdélyt) – éppen ezért fontos kérdés, hogy mi magunk hová állunk, hová képzeljük magunkat egy kelet-európai félperifériás helyzetből, a kapitalizmus összeszerelőműhelyében.

Amikor a sokszínű lázadók azt mondják, hogy a Fekete Életek Számítanak, akkor csak a rosszindulat vagy a helyzet felszínes ismerete mondatja ki az urakkal, hogy Minden Élet Számít. Ugyanis egészen pontosan lehet tudni, hogy 1. nemcsak feketék mondják, hogy Fekete Életek Számítanak, 2. ez hiánypótlás, figyelmeztetés arra, hogy mi nem számít az Egyesült Államokban – ahogy erre rámutat például George Yancy és Judith Butler (téhával). A Magyar Életek Számítanak is – jó esetben – azt jelentené, hogy Minden Élet Számít, De Ideje Minket Is Figyelembe Venni. Talán túlságosan elszoktunk a szolidaritástól.

Ijesztő, hogy mennyi mindent nem tudnak a világ nagyobb részéről. Mítoszok épültek fel arra vonatkozóan, hogy miért szabad eltiporni, kizsákmányolni, kiirtani milliókat, és arra is komoly szellemi munkát fektettek, hogy a felhalmozott vagyont is a felsőbbrendűséggel magyarázzák (bűvésztrükkökkel, mint pl. innováció meg flexibilitás). A gyarmatosítás és annak ma is érezhető kínjai? Hogy a koronavírus közel háromszor nagyobb eséllyel fertőz meg feketéket és latin-amerikai származásúakat? Hogy feketék szegényebbek és mindennapos rasszizmussal szembesülnek? Valahogy nem az a prioritás számukra, hogy az uraknak megfelelő szobrok megmaradnak-e, hanem az, hogy ne kelljen mindennapos küzdelmet vívni az életükért. A szobrok szimbólumok, ezzel mindenki tisztában van (de azzal is, hogy a szimbólumok fontosak, ezért, ha változik a társadalom, változniuk kell a közös tereinknek is). 

Az a tapintatlanság és/vagy gonoszság, ami a felszínes ítélkezések mellé felsorakozik, személyesen is fáj nekem. Régóta gondolom, hogy saját ügyeinket nem érdemes képviselni, amennyiben ezek nem terjednek ki mindenkire. Azok a trükközések, amelyek a bevándorlókat, romákat (!) és a szexuális kisebbségeket, a nőket, az ateistákat vagy bizonyos vallási közösségeket kizárnák azzal, hogy csak az „őshonos európaiakra” terjesztenének ki jogokat, engem taszítanak. Számomra valóban minden élet számít, ami nem zárja ki, hogy most szolidáris legyek a Fekete Életek Számítanak-kal – mert ide tartozik mindenki, akiket az urak évezredek óta megvetnek és akiktől rettegnek.

A nap végén pedig azt kell eldönteni, hogy fasiszták vagyunk vagy antifasiszták. Ahogy Tamás Gáspár Miklós írta nemrég, „Aki nem antifasiszta, nem fasiszta. Csak egy kicsit”. És az már éppen elég.