Todor Tamás képzőművésszel néztük meg Kolozsváron kiállított „személyes tájképeit”
„Organikus tobzódás” – olvasható Todor Tamás Sora című kiállításának kurátori bevezetőjében, „szerv-épületek” – jellemzi legfrissebb munkáit maga a művész, akivel április 23-án záró kiállítását néztem meg a kolozsvári Quadro Galériában. A festményeken kibogozhatatlanul összefonódott elemekből álló, lüktető szervek, baljós tájban elhelyezve, amelyek a maguk kaotikusságában mégis valami összetartozást, harmóniát sugároznak. „A címekkel nagyon mellélőttem” – mondja Todor Tamás és helyben el is dönti, hogy legközelebb ezzel sem befolyásolja a nézőt. A legkevésbé sem akar egyértelmű üzenetet átadni, számára az alkotás folyamata fontosabb és élvezetesebb, mint a végeredmény, illetve az elkészült mű részének tartja a befogadó véleményét is.
Vissza szoktál járni megnézni a kiállításaidat a megnyitó után?
Benéztem még valakivel, de egyedül nem szoktam, láttam eleget a képeket. Jó most nekem ez a szünet, hogy nem látom őket otthon, pár hete nem csinálok semmit.
Úgy érzed, hogy lezártál egy fejezetet ezzel a kiállítással?
Nem biztos, hogy lezártam, de az biztos, hogy szükségem volt erre a szünetre, hogy tudjam, hogy folytassam a fejezetet.
Az, hogy éppen most rendeztétek meg a kiállítást, a te döntésed volt vagy kurátori döntés?
Inkább kurátori, én soha nem vagyok teljesen megelégedve az anyaggal, most sem, úgyhogy mindig azt mondom, hogy még várhatunk egy kicsit, még pár hónapot, hogy hátha lesznek jobb munkák...
A kiállítás címe Sora, ezt a szót a festményeken is felfedezhetjük. Mikor kezdtek foglalkoztatni a feliratok az egyébként inkább nonfiguratív képek részeként?
Elkezdtem kísérletezni még tavalyelőtt a betűvel, mint kompozíciós elemmel, formával és egy banális ötlet volt a Sora, mivel a műtermem és a bérelt lakásom is ott van a Sorával szemben (a kolozsvári Sora üzletház, szerk. megj.), aztán utánanéztem, hogy mit jelent, és akkor nagyon megtetszett, azt jelenti, hogy „kép, műalkotás” arabul. Mondjuk egy kicsit túl hamar lelőttük ezt a Sora-dolgot, elárultuk az embereknek, hogy mit jelent, ezt egy kicsit bánom, igazából mindenki utánanézhetett volna.Amúgy mennyire tudsz azonosulni a kurátori bevezető szöveggel?
Tudok vele azonosulni, csak így utólag jobb szerettem volna, ha kicsit másik oldalról közelítjük meg a dolgokat, hogy ne legyen ennyire könnyen értelmezhető, leíró jellegű. Jobb, ha mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja. Legalább annyira fontos szerintem a befogadó véleménye, mint a művész üzenete. Ezzel a szöveggel meg úgy érzem, hogy túlságosan befolyásoltam az embereket. A címekkel is nagyon mellélőttem. Ha nem adtam volna címeket, akkor sokkal jobban érvényesült volna a kép, nem befolyásoltam volna a nézőket. Ezentúl nem fogok címeket adni, hacsak nem jut eszembe festés közben.A befogadó felismerhet bizonyos konkrét formákat, a szemek például sok helyen visszatérnek. Hogy jutottál el ehhez a figurativitáshoz?
Ezzel mindig kísérleteztem, egy kicsi figuratívat mindig belecsempésztem a képeimbe. Ez pont egy olyan kísérletezésnek az eredménye, mint ahogy a betűkkel történt. Nagyon tetszett, hogy a barátaim, ismerőseim bejöttek hozzám, és elkezdték számolni a szemeket a képeken. Igazából semmi világmegváltó gondolatom nem volt a szemmel, de nagyon élveztem, hogy interaktívabb a kép tőle, és személyesebb is tud lenni.A Vaskapu című festményben például eléggé konkretizáltad a helyszínt, amit megfestettél.
Hát igen, ez a kép nem is nagyon illik ebbe a kiállításba, de mivel szeretem, ki akartam állítani ezt is. Ez egy olyan sorozat, amit 2016-ban készítettem, akkor nem állítottuk ki, és gondoltam, hogy eléggé szemétség lenne részemről, hogy ezekből semmit ne mutassak meg.
Egy nagyon nagyméretű és két nagyon kisméretű vásznat állítottál ki. Hogy döntöttél a képek méretéről ebben a sorozatban?
2016-ban végletekben gondolkodtam. Általában megrendelem Bukarestből a vakrámákat, megveszek egy nagy tekercs vásznat, ezt is kicsit a szerencsére bízom. Nem tudatosan rendelem a rámákat, hanem írok méreteket, ez esetben is így történt.
Többségében állóképeket látunk, szélesvásznút nem.
Panorámához most nem volt kedvem, régebb nagyon szerettem, 2013-’14-ben, mert akkor azt hittem, hogy sokkal jobban vissza lehet adni ezzel valami drámait, de most másképp látom, egy függőleges kép sokkal jobban szembeáll veled. De lehet, hogy pár év múlva ez változik.
Ezek csak a legközelebb álló stílusok. Igazából sokkal jobban inspirálnak engem régebbi festők, például Goya. Ő nagy kedvencem. Most is voltam a kiállítás előtt Madridban megnézni Goyát és van pár kép, ami utána született, úgyhogy megint egy kicsit hatással volt rám.Hogy éled meg az alkotófolyamatot?
Sokkal jobban szeretek festeni, mint például kiállítani. Persze nem saját magamnak festek, de az a folyamat, az az érzés a legjobb, azért csinálom. Azért az ösztönös, megfoghatatlan valamiért. Amikor alkotsz, az nagyon jó érzés. Nem mindig jó a végeredmény, de néha egy rossz képnél még nagyobb élmény tud lenni, mert kipróbálsz valami teljesen hülyeséget. Mint a gyerekek, amikor önzetlenül rajzolgatnak, és nem koncentrálnak a végeredményre. Ezt próbálom én is.
Eszedbe sem jut, hogy később valaki meg fogja nézni a festményt?
Van, amikor eszembe jut, és akkor jönnek az ilyen realistább formák, beleteszek egy-kettőt, aztán megpróbálom ezt gyorsan elfelejteni, hogy ne essek abba a hibába, hogy valakinek készül a kép.
Van olyan munkád, amitől nem szívesen válnál meg?
Van egy pár, de általában azoktól is megválok, mert muszáj. De igazából túl tudom tenni magam rajta, mert mindig fontosabb az, hogy ne álljon le a folyamat, amibe belekezdtem, csak azért, mert én ragaszkodok egy képhez. Meg igazából az is fontos, hogy hova kerül a kép. Jó érzés, ha több jó kép közé kerül a munka, amihez ragaszkodom.