A 2009-ben József Attila-díjjal kitüntetett Lövétei Lázár Lászlónak meghatározó élménye és ihletforrása Arany János költészete. Hosszú évek óta Arany életművének minél alaposabb megismerésére és megértésére törekszik. Arra buzdítja  az Arany–verseket „iskolásan” elkönyvelő olvasókat, hogy merjék friss szemmel olvasni a magyar irodalom nagy klasszikusát, és tekintsenek el a merev, didaktikus szemlélettől. Minderről a költő születésének 200. évfordulóján beszélgettünk a Székelyföld folyóirat főszerkesztőjével.

Mikor, hogyan fedezted föl Arany Jánost? Azt írod tíz évvel ezelőtti, díjnyertes esszédben, a Hunyt Mesteremben, hogy állandóan olvasod, ízlelgeted sorait.

A 2000-es évek elején, ilyen-olyan okok miatt, kicsit szomorkás volt a hangulatom, kb. akkortól számítható az Arany-mániám. Aranynak ugyanis szinte kizárólag elégiái vannak, egyértelmű volt, hogy ha „gyógyulni” akarok, őt kell olvasgatnom-tanulnom – akár terápiás céllal is. Természetesen korábban is ismertem Arany Jánost (Kertben című verse például éppen 20 éve, 1997-ben akadt a torkomon, akkor végeztem ugyanis a pedagógiai gyakorlatot a kolozsvári Apáczai Csere János Líceumban, ahol ezt a verset elemezgettük a diákokkal), de az igazi „alászállás” az Arany-életműbe tényleg csak a 2000-es években kezdődött. Talán mondanom sem kell, hogy utána már nem volt megállás; s ez az ismerkedés aztán nemcsak belsőleg változtatott meg, hanem a környezetem is változott Arany hatására: hogy csak egy példát említsek, szobám falán Arany János miatt van ott a Nagy-Magyarország térkép, mert idegesített, hogy – a Katalin című „költői beszély”-t olvasva – nem tudtam betájolni, hol volt „ős Budetin vára”.

A Hunyt Mesteremmel kezdődik az Arany-életművet boncolgató esszéid sora. Kötet lett ezekből. Eleve ez volt a terved, vagy egyre több mindenről szerettél volna írni Arannyal kapcsolatban?

Igazad van, tényleg a Hunyt Mesterem az első komolyabb írásom Aranyról, úgy látszik, 2007-re összegyűlt annyi olvasói élmény, hogy immár a „lebőgés” veszélye nélkül is megpróbálhattam összefoglalni mindazt, amit Aranyról tudok. Pályázatra íródott az említett esszé, külön öröm volt, hogy a kuratórium (Spiró György elnökletével) I. díjjal jutalmazta. Kötetben akkor még nem gondolkodtam, de a díjátadón épp Spiró javasolta, hogy nyugodtan írjak még Aranyról. Aztán a sepsiszentgyörgyi Cimborába írogattam rövidke esszéket kevésbé ismert Arany-versekről, gyakorlatilag ezekből az írásokból állt össze Arany versek című kötetecském, erről a kötetről mondta később Spiró, hogy minden középiskolás diák asztalán ott kellene lennie (a könyv sikere nyilván nem ennyire egyértelmű: egyik kedves tanárom például – aki momentán valamiért haragszik rám – azt mondta, hogy persze, vannak jó szövegek is a kötetben, kár, hogy azokat mind Arany János írta. Bájos kritika, a magam módján örülök is neki, mert annyi legalább kiderült, hogy jól tudok válogatni az Arany-szövegekből…).

Ezekben a szövegekben megpróbálod eltéríteni az olvasókat a bevett sémák, közhelyek ismételgetésétől, és olyan jellemzőit emeled ki az Arany-életműnek, amelyekre eddig csak nagyon kevesen figyeltek fel. Gondolok itt az ilyen jellegű közhelyekre: Arany a legnagyobb epikus költőnk, legfontosabb művei a Toldi és a balladák stb. Ehhez képest te a lírai termését értékeled nagyra...

Nem akarok senkit elkeseríteni, de Arany kapcsán nagyon nehéz nem közhelyeket ismételgetni. Hogy érthetőbb legyek: a márciusi Székelyföldben mi is megemlékezünk a 200 éves Aranyról, közlünk – többek közt – egy miniesszét is Kemény Istvántól, aki az Arany-életműből kizárólag a balladákat tartja (születésük pillanatában is, és ma, a XXI. század elején is) „érvényeseknek”; ahogy Kemény mondja: „van tíz százalék, amitől Arany János mégse marad pusztán egy csodálatos, örökrégi költő: ott vannak a balladák. A ballada mindig korszerű. Vagy inkább nincs korszerűsége, mint a vakolatlan téglaháznak. A ballada a jelenben létezik, és ha egy kőbaltás gyilkosságot mond el, akkor is érezzük benne a most-ot. És a módszere, a vágásai: a videoklip műfaja maga a ballada. Az Arany-balladák olyanok, mintha szerzőjük azt a feladatot kapta volna, hogy restauráljon egy klipet, aminek elveszett a hangsávja.” Tehát aki „kultuszt rombol”, az is kénytelen már meglévő paneleket ismételgetni! Legfennebb abban van különbség köztünk, hogy az iskolai oktatás többnyire – kisebb-nagyobb módosításokkal, hangsúlyeltolódásokkal – még mindig a Gyulai Pál–Riedl Frigyes-féle értelmezést használja, én a lírai termést tartom fontosabbnak (de ebben, sajnos, csak a Nyugat költőinek véleményét ismétlem), Kemény István a balladákra esküszik stb. Amúgy aki az Arany-kultusz kialakulásáról akar pontos képet kapni, feltétlenül olvassa el Milbacher Róbert Arany János és az emlékezet balzsama című monográfiáját. Egészen kiváló és nem-szakmabeliek számára is olvasható könyvről van szó!

Nagy teret szentelsz azoknak az ellentmondásoknak, amelyeket fölfedeztél az életrajzban. Említs meg néhányat, és azt is részletezd, hogy ezek hogyan árnyalták a Mesteredről alkotott képedet, véleményedet? Egy Mesternek nem kéne tökéletesnek lennie az „erkölcsi” döntések meghozatalakor is?

Az vesse az első követ Aranyra, aki nem vétkezett! Miért épp neki kéne tökéletesnek lennie „erkölcsi” szempontból? Tény, hogy aki „bohém” költőt akar látni Aranyban, az nagyon rossz úton jár! Arany János óvatos, protestáns parasztember volt (mondom ezt én, a római katolikus parasztember!), aki hezitálás nélkül foglalkozott gabonakereskedéssel is, pénzt adott uzsorakamatra, kifizettette Petőfivel Szendrey Júlia és Petőfi Zolika nagyszalontai kosztját-kvártélyát,amikor Petőfi harcba indulva, barátjára bízta a családját. Állítólag emiatt adta el Petőfi a lovát, hogy ki tudja fizetni Aranynak a tartásdíjat. Ezeken az apróságokon én nem tudok különösebben csodálkozni, a felsoroltak egy bizonyos fajta gyakorlatias észjárás jellemzői. Az viszont már nekem is rosszul esett, hogy amikor muszáj volt (mert csak így foglalhatta el Nagykőrösön a tanári állást) megtagadta a forradalom és szabadságharc alatt írott verseit…

Mindezen visszásságok ellenére számtalan szerethető vonását is fölfedezted. És azt is állítod, hogy Arany életérzésben is megelőzte a korát. Azok az elégikusnak nevezett versei, amelyeket eddig az irodalmárok elég egyszerűen magyaráztak, szerinted már egy olyan lelkiállapotnak a megfogalmazásai, amelyet eddig csak a Nyugat költőinél kerestünk.

Bármilyen furcsán hangzik is, Arany legszerethetőbb, legszimpatikusabb vonása (legalábbis számomra), éppen a fent már említett óvatossága. Vagy ha úgy tetszik: a kételkedése. A bizonytalansága. Ezt kellene mindannyiunknak megtanulni tőle! „Ideológiailag” is! Hiszen ma is látjuk-tapasztaljuk, hogy egyik eszme szebb, mint a másik, csak előbb-utóbb mindegyik holtvágányra jut. Arany mintha ösztönösen érezte volna ezt! Bezzeg Petőfi mennyire tudott hinni a progresszív eszmékben! Nyilván, az Arany-féle óvatosság dögunalmas (mint a skandinávok mai, „jóléti” életvitele), az adrenalin nagyon takaréklángra van állítva, de – az Arany-életmű tanulsága szerint – ez a leghumánusabb, legjárhatóbb út. Nagyon jellemző különben, hogy amikor Szerb Antal elkezdi keresni Arany kortársait (Arany János és Európa című esszéjében), csupa ilyen Arany-szerű bizonytalankodó fazonra bukkan (Tennysont, Hebbelt, Leconte de Lisle-t említi Arany kortársaiként). Íme, milyen következtetésre jut Szerb Antal az Arany-generációval kapcsolatban: „A nagy eszme, a szabadság a negyvennyolcas mozgalmakban kiadja viharszülő erejét, és nyárspolgári liberalizmussá sivárul. A század eleji nagy filozófiai fénykor elmúlt, és csömört hagyott maga után, óvatos félelmet a merész gondolatszisztémák iránt, a józan ész tiszteletét és valami mélységes bizonytalanságot”. Aranyék tehát nemcsak a nyugatosokat előzték meg eszmeileg, hanem a XXI. század eleji világmegváltókat is…

Vannak rossz, nem sikerült versei is Aranynak?

Sajnos vannak. Lehet, hogy megköveznek azért, amit mondandó vagyok, de például a Széchenyi emlékezete szerintem rossz vers. Arany elégiában verhetetlen, de az ódai hangnem, a „megemelt” nyelv nem neki való! Nem áll jól neki. Hamisan szól, döcög, csikorog az egész. Megcsinálta „becsülettel” (nem kevés pénzért!), csak épp hiteltelen, nem hiszem el neki! Nem a mondandóját, a sorokat külön-külön, hanem a verset együtt, önálló egészként. 

Mi a magyarázata annak, hogy soha nem írt szerelmes verset? Én legalábbis nem tudok róla, hogy írt volna. Illetve nem tudnék egyetlen olyan másik költőt sem említeni, aki ne írt volna.

Ez ismét olyan kérdés, amin nem szoktam fönnakadni. Nem írt szerelmes verset, és kész. Sehol nem írja a Bibliában, hogy egy költői portfoliónak szerelmes verseket is kell tartalmaznia! Nem Arany prüdériájáról van szó (tudott ő trágár, sőt, alpári is lenni), egyszerűen nem érezte fontosnak. Nem volt egy Don Juan, volt neki egy nem-manöken felesége, s ez – úgy látszik – elég is volt neki. Amúgy a Toldi szerelmében vannak „szerelmes” részek (nem is akármilyenek!), csak olyan aranyjánososra hangolva…

Egyedül tanult meg angolul. Hallottam egy anekdotát, mely szerint már túl volt a nagy Shakespeare-fordításain, és egyszer fiát kérte meg, hogy olvasson föl neki valamit Byronból, talán. Arany László elkezdett olvasni, de az öreg semmit sem értett, mert nem tudta, hogy fonetikusan hogy ejtik az angol szavakat. Nem tudom, hogy igaz-e a történet, de az biztos, hogy autodidakta volt, mégis szinte hihetetlen méretű klasszikus műveltségre tett szert. Mi a véleményed a fordításairól?

Én úgy tudom, hogy angol lapokból akart fölolvasni Arany László (mivel az apja már „félvakságban” szenvedett), de tényleg nem sok értelme volt a dolognak. Nem beszélve arról, hogy eléggé süket is volt az öreg. A klasszikus műveltségről csak annyit, hogy amikor a liberális magyar oktatáspolitika az 1880-as évek elején bevezette azt az elvet, hogy nem kell a diákot ógörög nyelvvel terhelni, épp Arany „tiltakozott” egy gyilkos epigrammában e diákbarát lépés ellen! A fordításai meg természetesen az életmű szerves részét képezik. Nemrég egyik barátomtól megkaptam ajándékba Nádasdy Ádám három Shakespeare-fordítását, szúrópróbaszerűen össze is hasonlítottam az angol eredetit az Arany-, illetve a Nádasdy-féle fordítással. A Nádasdyé sokkal maibb, gördülékenyebb, érthetőbb a fülünk számára (tulajdonképpen ezt kérték tőle a színházak), az Aranyé viszont sokkal erősebb nyelvileg. Ki-ki döntse el, hogy mi a fontosabb számára… 

Ha a legeket kellene összeválogatnod Aranyból, hogyan nézne ki a listád?

Nincsen toplistám, de ha már rákérdeztél, íme egy hevenyészett tízes lista: az első helyen nyilván a Kertben áll (ezt szinte naponta újraolvasom), aztán messze lemaradva jön az Ágnes asszony, A világ, az Ez az élet…, Az örök zsidó, az V. László, A walesi bárdok, az Epilogus, A lejtőn, az Ősszel…

Köztudott tény, hogy Arany volt a legtöbb szót használó költőnk. Ennek van-e jelentősége szerinted?

Nincs. Vita tárgyát képezi, hogy ki csinált irodalmi nyelvet a magyarságnak, az általános vélemény szerint Arany lenne ez a költőnk, mások szerint Petőfi, szerintem viszont Vörösmartyban – csíraként, nyelvi lehetőségként – már minden megvan, amiből később Aranyék építkeztek. De kevés szóval is lehet érvényes költészetet művelni, George Bacovia például alig pár száz szót használt. És igaz ez a tétel Emily Dickinsonra is.

Nemcsak az életművét ismered behatóan, hanem a róla szóló irodalmat is. Honnan ez a késztetés, hogy egyre többet olvass róla? Illetve méltatói közül kivel értesz egyet, és kivel nem?

Kíváncsi az ember – mindössze ennyiről van szó. Illetve jól esik az embernek, ha másoknál is a saját véleményével megegyező dolgokat olvashat. Hogy egy példát is említsek: nemrég kaptam ajándékba egy kis Arany-kötetet Márton Karcsi műgyűjtőtől, a Magyar Könyvtár sorozatban jelent meg a XX. század elején, Arany kisebb költeményeit tartalmazza Moravcsik Géza válogatásában. Nos, amikor Radnóti először vonult be munkaszolgálatosként, akkor ezt a kötetet is fölcsomagolta, aztán olvasva Radnóti naplóját kiderült, hogy szinte ugyanaz a véleményünk a válogatásról (Radnóti szerint „nem túl szerencsés”, szerintem katasztrofális – az Őszikékből például csak az Epilogust és a Kozmopolita költészetet válogatta be Morvacsik Géza. Mi ez, ha nem katasztrófa?).

Sok kutató állítja, hogy az Arany életmű nem teljesedett ki. Hogy töredékes maradt. Egyetértesz-e ezzel?

„Szokatlan, hogy valamely író, ki még él s talán munkára sem képtelen, ennyi töredékkel lépjen közönség elé” – írja maga Arany János Elegyes költeményei előszavában. Rengeteg a töredék nála, költőink közül talán nála a legtöbb. De ez ügyben, a magam részéről, Szili József Arany hogy istenül (Az Arany-líra posztmodernsége) című kötetét tudom ajánlani, ott szinte minden olvasható, ami fontos az Arany-töredékeket illetően…

Melyik az a tulajdonsága a költészetének, amely annyira hatott rád, hogy valamilyen formában átemelted a saját lírádba? Nem egy tanulmányt olvastam arról, hogy egyik-másik versed milyen gyönyörűen építkezik az Arany-hagyományra. Hogyan zajlik ez a folyamat? Magyarázd el nekünk, profánoknak, hogyan lesz Arany zenéjéből, gondolatiságából hamisítatlan XXI. századi életérzés?

Sajnos nincs recept. Néha csak egy-egy mottó erejéig szerepel nálam Arany, máskor meg jelöletlenül is ott van, nem szó szerint, idézetként, hanem csak „hatásként”. Ne haragudj, de nem fogom tudni elmagyarázni, hogy mi ennek az útja-módja, fogalmam sincs, mikor mi aktivizálódik éppen, akarva-akaratlanul, az alkotás folyamatában. Ha tudnám, csupa Arany-féle remekműveket írnék. Jobb híján ismét csak „könyvészettel” szolgálhatok az Olvasónak: olvassa el mindenki Weöres Negyedik szimfóniáját…

Téged egyébként is úgy emlegetnek kritikusaid, mint „a 21. századi konzervatív költőt”. Ez a paradoxon a költészetednek egyfajta védjegye. Úgy nyúlsz vissza Aranyhoz, Berzsenyihez, Vergiliushoz, hogy az már több posztmodern szerepjátéknál. Szerinted meddig folytatható ez a fajta poézis, kimerülhet-e a dialógusod a régiekkel?

Egyik barátomnak Ixodes (= kullancs) néven van bejegyzett cége Csíkban. Nem kizárt, hogy én is csak élősködőként használom a régi költőket: egyszerűen szívom a vérüket (igaz, ez fordítva is igaz: ők is szíják a véremet, mert folyamatosan újraolvastatják magukat). Szomorúan mondom, de kicsit minden mai költő „konzervatív” költő, amennyiben mindannyian egy hagyományt írunk tovább. Legfennebb egyik-másik kolléga másképp használja a nyelvet, mint én, máshová teszi a hangsúlyokat, vagy nyakon önti a szövegeit ilyen-olyan, haladónak, progresszívnek számító ideológiával... Ne feledjük, hogy még a dadaisták is valaki(k)nek a szavait rázták össze ama legendás kalapban… 

Olvasgatom, hogy száz évvel ezelőtt, 1917-ben hogyan írtak Aranyról a centenáriumi ünnepségek alkalmával. Mások mellett a Nyugat íróinak, költőinek, kritikusainak jutott a feladat, hogy megemlékezzenek róla, és Babits meg Kosztolányi nagy elismeréssel teszik ezt. Ady már kevésbé van elragadtatva tőle. Azóta eltelt száz év. Szerinted miről kellene szólnia Arany kapcsán ennek a bicentenáriumi évnek?

Jó lenne, ha Aranyról szólna – s erre mutatkozik is némi esély: a 200. évforduló közeledtével felgyorsult például az Arany-életmű kritikai kiadása (sőt, be is fejeződött, igaz, hogy újra is kezdik, mert a XX. század közepén kiadott első kötetek fölött már alaposan eljárt az idő). Egymást érik a megemlékezések, az óvodától az egyetemig, napilapoktól folyóiratokig stb. Hogy mivel maradunk a bicentenárium után, az ismét más kérdés. Én mindenesetre örülnék, ha nem csak a neve lenne „hurcán” – hogy Arany Jánost idézzem…

Tíz évvel ezelőtt verssel köszöntötted a Mestert 190. születésnapja alkalmából. Készülsz-e idén is születésnapi „meglepetéssel”?

Igen, tőlem is kértek verset a szerkesztőkollégák, álljon hát itt a Töredék című vers (a Látó márciusi számában jelent meg):

Töredék

Arany Jánosnak, kinek másnak?

Hej, az Élet nevű város!...

Minden útja kilenc sávos…

            S a lakója?!

Isten a megmondhatója…

Innét kéne… hova? merre?,

Mintha olyan könnyű lenne,

            Ugye, Mester?

S „marasztalni” sohse restell…

„Egy kis független nyugalmat”:

Ugye, te is ezt akartad?,

            S „Rodostóban” –

Pedig tudjuk, mi van ottan…

Nos, kétszáz éve zöld utad van,

S te csak állsz itt, a huzatban,

            Úgyhogy nyomás! –

Rád fér egy kis „föltámadás”…

profán köszöntő

 a 190 éves Arany Jánosnak

          legyen az égben is torta

          s harsogjon a „Happy birthday...”

          ezért olvaslak naponta

          legyen az égben is torta

          lepjen el a földi posta

          szűk legyen az Arany-szentély

          legyen az égben is torta

          s harsogjon a „Happy birthday…