Festményeiből összeállított kiállítással, anekdotákkal és születésnapi tortával köszöntötték Kolozsváron az erdélyi képzőművészet doyenjét, Cs. Erdős Tibort századik születésnapján.

A magyar Főkonzulátus előadóterme ez alkalommal szűkösnek bizonyult: sokan be se fértek a helyiségbe, az ajtóban állva, pipiskedve próbálták nézni és hallgatni a százéves művészt, aki gyermekkori kópéságainak emlékeivel szórakoztatta a népes közönséget.

Az éppen 100 éve, 1914. február 27-én született Cs. Erdős Tibort Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja házigazdaként, Kolozsi Tibor tanítványként és jóbarátként, Németh Júlia műértő csodálóként köszöntötte, de eljött az ünnepségre és laudációt mondott Ioan Horvath Bugnariu , a Képzőművészeti Egyetem tanára, sőt Berettyóújfalu polgármestere is, mivel az ünnepelt Berettyóújfaluban született és ebben a határmenti városkában töltötte első gyermekéveit.

Németh Júlia műkritikus felidézte azt a húsz évvel ezelőtti emléket, amikor Cs. Erdős Tibort nyolcvanadik születésnapján köszöntötték, és „visszatekintést” vártak volna tőle – a művésznek azonban esze ágában sem volt visszatekinteni, sőt: nyolcvanadik életéve után egy újabb, rendkívül termékeny korszaka kezdődött. Az utóbbi két évtizedben születtek meg olyan emblematikus munkái, mint a Kalotaszegi Madonnaként is emlegetett Európa elrablása, vagy a széki tragédiát színekbe-formákba öntő Apokalipszis.

Ami a leglényegesebb Cs. Erdős Tibor művészetében, az a sokoldalúság és a kísérletező kedv. Habár mindvégig a figuratív festészet híve maradt – mondta Németh Júlia - , a művész egy személyben festő, grafikus, iparművész és díszlettervező. A műkritikus felhívta a figyelmet a kolozsvári kiállításon is megtekinthető Széki lányok festményre, amely „fekete-piros szakralitásával akkor is fennmaradna a művészet történetében, ha a festő semmi mást nem alkotott volna élete során, csak ezt az egy képet.”

Maga az ünnepelt arról beszélt: a művészet valójában a világ gyermeki felfogásából fakad, egy rejtély, amelynek a gyermek még birtokában van (hisz rajzol, festeget, öntudatlanul is művészileg reprodukálja az élményeit), később, 14-15 éves korban azonban legtöbbjük elveszti ezt a titokzatos tudást. Néhányan azonban tovább alkotnak, felidézik, dédelgetik az emlékeiket – és ez a művészet, mondta a mester. Cs. Erdős Tibor elmesélt néhány anekdotát gyermekkorából a hallgatóság nagy gyönyörűségére: például, hogy folyton elcsatangolt otthonról, sokszor a rendőrség segítségével találták meg, egyszer pedig templomba menés helyett bebújt a disznóólba, és amikor rátaláltak a felnőttek, ő, 4-5 éves gyermekként együtt szopott a kismalacokkal a kocától. Első rajzának történetét is felidézte: „Miután apámat elvitték katonának, egyszer keresztanyám kivitt az állomásra. Rámutatott a gőzösre: tudod, hogy ezzel vitték el apádat? – kérdezte. Amikor hazamentünk, első dolgom az volt, hogy lerajzoltam azt a vonatot. A gyermek nagyon együtt él az élettel, a mindennapokkal. A művészet pedig az, ha ezeket az élményeket felnőttként, idős korában is tudja reprodukálni.”

Cs. Erős Tibor azt is elmondta magáról: legizgalmasabb feladatnak mindig a portréfestést, -rajzolást tartotta. „Hogyan tudom élővé tenni a szemet, a szájat, a tekintetet? Ehhez valami olyasmi kell, ami már majdnem isteni attitűd” – vallja a mester.