Kolozsvár: életműdíj a 98 éves Senkálszky Endrének
Hetvenöt éve gyakorolt meghajlással köszönte meg Senkálszky Endre a Színházi Kritikusok Céhe által alapított életműdíjat, amelyet kedden este adtak át a művésznek. Senkálszky Endre, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja október 2-án tölti be 98. életévét. 
A Minerva-házban Európa egyik legidősebb aktív színészéről Hatházi András színész, Tompa Gábor, a kolozsvári magyar színház igazgató-főrendezője, valamint a színikritikusok céhe képviseletében Tompa Andrea mondott laudációt. A Román Közszolgálati Televízió magyar adása által is rögzített rendezvényen levetítettek néhány jelenetet a színművész emlékezetes alakításaiból: a Vlad Mugur-rendezte Cseresznyéskertből, valamint a III. Richárdból, amelyet Tompa Gábor vitt színre.
Hatházi András, aki a nagy hatású Cseresznyéskertben Senkálszky partnere volt, harminc évre rá született, hogy „Bandi bácsi" elkezdte a színészi pályafutását. Humorral, de őszinte csodálattal idézte fel a közös próbákon tanúsított páratlan profizmust, pontosságot, szakmai precizitást, újítás iránti végtelen nyitottságot, amely a magyar színjátszás matuzsálemét jellemzi.
Hét nemzedék mestere
Tompa Gábor is arra hívta fel a figyelmet, hogy Senkálszky Endre mellett nem kevesebb, mint hét színészgeneráció nőtt fel, játszott együtt, és Bandi bácsi mind a hét generációt örökifjú szívvel és mentalitással segítette, figyelte, drukkolt nekik.
„1982-ben, amikor a kolozsvári magyar társulathoz kerültem, és az Iván, a rettentőt vittem színre, Senkálszky Endre hivatalosan már nyugdíjas színész volt. Nagy színészi és igazgatói tapasztalattal is rendelkezett (1964 és '69 között Senkálszky a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója volt – szerk. megj), mégis ő fogadta a legnagyobb lelkesedéssel az újító elképzeléseket, mert ő tudta, hogy nem fordulhatunk a múltba" – idézte fel az első közös emlékeket Tompa Gábor.
Azt is elmondta: Bandi bácsi nélkül mai napig nincs színházi bemutató. Ő mindig ott ül az első sorban, szereti a színházat, együtt drukkol a kollégákkal, kritikái építő jellegűek. „Jelenléte a társulatban rendkívül termékeny volt. Az, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház most ilyen erős, sikeres társulatot tudhat magáénak, nagyon nagy részben Senkálszky Endrének köszönhető" – tette hozzá az igazgató.
A meglévő láncszem
Ezzel a címmel mondott laudációt az életműdíjat adó Színházi Kritikusok Céhének képviselője, Tompa Andrea.
„Mi, színikritikusok úgy gondoljuk, hogy a magyar színháztörténetben – amit csak így, lazán használunk, nincs magyarországi és erdélyi és más magyar – van egy láncszem, egy meglévő láncszem, akit Senkálszky Endrének hívnak. Az ő pályája összeköti a vándorszínészetet az állandó színházzal, a kolozsvári Nemzeti Színházat a maival, amit Állami Magyar Színháznak hívunk, összeköt annyi színészi játékstílust, amit alig tudhat életpálya felmutatni. És összeköti Janovics Jenőt Harag Györggyel és Tompa Gáborral, mert Senkálszky Endre szerencsés volt: valamennyiükkel találkozhatott" – mondta a kritikus, aki ezt követően átadta a művésznek az életműdíjat.
Senkálszky Endre igazi színészmeghajlással köszönte meg a közönség ünneplését, majd ezt mondta: „Nem tudjuk, hogy milyen lesz a jövő színháza, de felelősek vagyunk a jelenéért!"
A Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja október 2-án lesz 98 éves. 
Hatházi András laudációja Senkálszky Endréről. Apai nagyanyám az ajtó mögötti ruhásszekrény aljában rejtegetett három vaskos kötetet. Tolnai: A világháború története – egy, kettő, három. Valamikor kívülről fújtam a fontosabb eseményeket: Ferenc Ferdinánd főherceg trónörökös és fenséges neje, Hohenberg Zsófia a szarajevoi polgármesteri hivatal előtt éppen beszállnak az automobilba… Gavrilo Principet meglincselik a feldühödt bosnyák kereskedők… Sabác és Przemysl ostroma… Muszka kémek Csernovitzban… Akkoriban számomra a történelem 1914-ben indult.
Én egyébként nagyon szeretek az idővel játszani. Azt számolgatni például, hogy ezelőtt negyvenöt évvel Bandi bácsi immár harminc éve színész volt.
Míg én ma elmondhatom, hogy mindössze húsz éve van lehetőségem Bandi bácsival együtt játszani.
És beszélgetni vele.
Például arról, hogy máris nyugdíjba mennék, akár már holnaptól kezdődően, csak hogy végre kiélhessem eredendő lustaságom. És hogy megtapasztaljam azt, hogy valóban igaz-e Bandi bácsi, hogy jaj annak, akitől elveszik a játékszerét?
Én nem tudom, hogy az égi és a földi rendezőknek és direktoroknak milyen terveik vannak… Egyébként is bőven elég, sőt, több mint embertpróbáló feladat megérteni instrukcióikat. De a próbatáblát minden délben meg kell nézni, a munka kezdésére mindig tökéletesen késznek kell lenni, smink és jelmez idejében meg kell hogy legyen, a kellékeket le kell ellenőrizni, a járásokat nemkülönben, a szöveget minél hamarabb és minél pontosabban meg kell tanulni, a mozgásokat rögzíteni és csíszolni kell, a gesztusokat be kell gyakorolni, a koreográfiát tökéletesíteni vagyunk kötelesek, és a napi kétszer négy órás próbát töretlenül végig kell állni, majd utána zöldre festve be kell lépni a kádba és onnan ismét vissza. (Arról nem is szólva, hogy ott vannak az előadások is… Hiszen ha már az ember kilencven és egynéhány évesen nem teniszezik, van ideje bőven dolgozni! Mert kell dolgozni.)
Mennyi kell! Merthát ugye: a színház egy nagy „kell”! Kell a SZÍNHÁZ!
Aztán az embert díjazzák, Előbb vagy utóbb, ezért avagy azért – mindegy, jólesik. Akik úgy döntöttek, hogy érdemesek vagyunk, minden bizonnyal jó szándékkal tették azt. És köszönjük. Mégis az élet, még a legnagyobb művészé is, azt hiszem, az apró dolgok tárháza. Be kell fizetni az adót, ki kell egyenlíteni a számlákat, le kell menni a boltba, port kell törölni, küszködni az étvágytalansággal… Görgetni váratlanul előbukkanó emlékeink: Bandi bácsi – miután a rendező óvatosan sugallja neki, hogy az idős grófnak fel kéne sietni az emeletre – mindannyiunk ámulatára, kettesével véve a fokokat felviharzik a lépcsőn, majd visszafordul, és könnyedén megkérdi, hogy erre gondoltak-e? Vagy amikor Bandi bácsi egy egész felvonásnyit ül összegubózva a bőröndök alatt az ágyban, hogy majd Firszként (akihez bemaszkolt, mert „nyolcvansokévesen” nem érezte magát elég öregnek!) elmondhassa, hogy márpedig ő itt marad. Meg a viccelődés a buszon, miszerint Bandi bácsi lassan kimarad a társasjátékokból, mert azokat általában 3 éves kortól 99-ig ajánlják… És az is, amikor Bandi bácsi játékosan (hogyan is másként?) megdicséri a fodrásznőt, mondván: ügyes leány! Mert hát a színészek valóban mondanak ilyeneket. Főleg ha – az események történtének idején – már több mint hatvan éve koptatják hűségesen ugyanannak a színháznak a deszkáit, és a fodrásznő még csak alig ötvenvalahány éves.
És mi minden nem történik még egy színésszel!
Főleg ha kerül egy nála jó tíz-tizenöt évvel fiatalabb nyugdíjas, aki – istenem, milyen bosszantó! – sajnos begyepesedett már, és képtelen lépést tartani a századdal, az évezreddel. Aki nagyon is ott ragadt a saját modorában, aki képtelen minden pillanatban megújulni, akinek a felfogása még mindig csak a hetvenes-nyolcvanas években jár, holott színház ma is van, kettőezertizenkettőben, és lesz még néhány évig!
Elvégre a százötven éves évfordulón ott voltunk, a százhetvenötösön is, a kétszázason is felléptünk, és hamarosan nyakunkon a kettőszázhuszonötös. A többit majd még meglátjuk…
Hiszen az Életmű-díjak is csak azért vannak, hogy az ember elmondhassa: hej, még csak most kezdek belejönni igazán!
Sok sikert, Bandi bácsi! És – ami színészek közt igazán ritka! – tiszta szívből, a legőszintébb szeretettel gratulálunk!
