A centenáriumi évben jogos a románok ünneplése, de nem elvárható, hogy a magyarok is osztozzanak ebben – írja új könyvében Lucian Boia történész, amelynek magyar fordítását csütörtökön ismertették Kolozsváron.

Erdélynek nem egyetlen története van, ahogyan Lucian Boia is írta. Magyarul éppen ezért jó olvasni a Koinónia Könyvkiadó gondozásában megjelent Az 1918-as nagy egyesülés című könyvét – fogalmazott Fosztó László szociálantropológus, a Kisebbségkutató Intézet munkatársa a Koffer könyvesboltban zajló beszélgetés felvezetőjében.

Rostás-Péter István, a könyv fordítója az egyesülést megelőző lehetséges forgatókönyvekről elmondta, korábban egy bánsági akarta föderalizálni az Osztrák-Magyar Monarchiát, amelyben Erdély és Székelyföld is külön státussal bírt volna – Boia szerint ez „szép elképzelés” volt, de kivitelezhetetlen. Jászi Oszkár az 1948-49-es időszakban a Duna-menti köztársaságot képzelte el, de számos más ötlet volt a történelem során. Az 1918-as egyesülésnek ugyanakkor nem az aktusa, hanem a történelmi kontextusa, amely érdekelte Boiát, az értelmezés megkönnyebbítését szolgálva – hangzott el.

Boia megkockáztatja azt a gondolatot is, hogy Románia „szerencsés” volt abban, hogy egyáltalán létrejött, korábban ugyanis senki nem gondolta, hogy ilyen végkimenetele lesz az I. világháborúnak – fogalmazott Rostás. Fosztó arra emlékeztetett, a bécsi ausztro-marxisták az autonómia gondolatának előfutáraiként is megjelennek a könyvben, akik Leninre és Sztálinra is hatottak – utóbbi uralkodása alatt jött létre a Magyar Autonóm Tartomány.

Boia régóta foglalkozik a nemzeti mítoszok kérdésével. Szerinte, ha valakik nemzetté akarnak válni, akkor nemzetté lesznek – példa erre Csehszlovákia felbomlása az együvé tartozás hiányában – magyarázta Rostás. A kötet végén szereplő kitekintő fejezetben éppen ezért óva int attól ugyanakkor, hogy a centenárumi csupán szólamokból álljon. Sikersztori ugyan a száz év, hiszen megmaradt a régióban az egységes Románia, de problémás, hogy az egységességre rálicitálnak egyes történészek.

Legutóbb például sokan támadták azért is Boiát, mert Besszarábiáról kijelentette: nem indokolt az egymásra borulás, hiszen a két nemzet külön fejlődött hosszú időn át – jegyezte meg Rostás.

Boia egyfajta „rejtett irredenta”, mert számos rendezési formát javasol, amelyek árnyalták volna a 18 utáni status quót. Hozzáteszi azt is: messzemenően Magyarország volt a legnagyobb vesztese az első világháborúnak.

Bukarestnek választania kellett Besszarábia is Erdély között, Boia szerint pedig nem volt egyértelmű, hogy melyik terület mellett teszik le a garadt. A történész furcsállja és támadja is a végeredményt, mert szerinte Besszarábia sokkal veszélyeztetettebb volt az oroszok miatt.

Ír a jövőről is könyvében: „elgondolkodik azon, hogy másképp is lehetett volna”, és európai példákat hoz alternatívákra. Azt próbálja érzékeltetni, hogy minden időszaknak megvan a „politikai, szellemi, ideológiai eszköztára, amely felnevel egy nemzetet”, a továbbiakban azonban megtorpan ez a folyamat – és ez a román társadalomra is érvényes a centenárium évében.

Trianont a centenáriummal szembehelyezve azt írja, el kell fogadni Erdély két történelmét, amelyek időnként kiegészítik egymást, időnként pedig ellentmondanak. A románok örvendjenek, de ismerjék el, hogy a magyaroknak nincs amiért osztozniuk az örömükben – tolmácsolta Rostás a történész által leírtakat.