Kitűnő nedűk, barátságos árak és borászok, felejthető színvonalú szolgáltatások. Felemás élmények az erdélyi-hegyaljai borvidékről.

Hét évvel ezelőtt, egy szombati napon néhány órát kellett Nagyenyeden várakoznom, s úgy döntöttem, a holtidőt borkóstolással fogom kitölteni. Bor helyet sajnos csak mérget nyeltem, nem sikerült ugyanis olyan helyre lelnem ahol asztal mellett ihattam volna egy pohárral valamelyik helyi borász italából. Az éttermekben, kocsmákban nem tartottak nagyenyedi borokat, míg az általam felkeresett pincékben volt bor, de csak elvitelre. Háborogtam magamban, hogy mindez egy olyan településen esik meg velem, mely a helyi önkormányzat döntése nyomán, a Bor Városa címet viseli.

A Nauszika fejedelmi

Okulva az akkor történtekből, mielőtt idén októberben, azonos céllal ismét leutaztam volna Nagyenyedre, bejelentkeztem egy helyi borásznál. Györfi Jenő, a Rex Vinorum tulajdonosa készségesen fogadott a vár szomszédságában levő pincéjében. Kilenc-tízévesen már dolgozgatott a család magyarbecei szőlőjében, tudtam meg, majd Csávossy György keze alatt tanulta meg a borászat csínját-bínját. „Az ő keze is benne van a boraimban” – mondja nem titkolt büszkeséggel. 

Az első borát, amivel pénzt is keresett, a nyárádszeredai kertészeti- és élelmiszeripari főiskola elvégzése után készítette. A Rex Vinorum pincészet 2006-ban jött létre, jelenleg 3 hektár termőszőlője van, egy átlagos évben 10-12 ezer liter bor készít. Györfi Jenő eljár városnapokra, tart borkóstolókat torockói panziókban, s néhány étterem kínálatában is megtalálhatóak a Rex Vinorum termékek, ám a legtöbb ügyfél házhoz jön, vagy házhoz viszi nekik az árut. A vevők zöme erdélyi, de vannak köztük magyarországi turisták és bukarestiek is.

A kliensek többsége kimérve viszi a bort, a termelésnek csak 10-15 százalékát palackozzák. „Többre nincs igény, nem elég fejlett még a borkultúra” – magyarázza Györfi Jenő. Időközben ital is kerül az asztalra, miközben azt magyarázza, hogy annyi a gond a borral, mint egy csecsemővel, házigazdám egy különlegességgel, Nauszika szőlőből készült borral kínál. Bár általában a vöröset preferálom, a Nauszika egyedi aromája lenyűgöz, illata is, íze is a bodzát idézi. Nagy kár, hogy mivel nem minősített szőlőfajta, kereskedelmi forgalomba nem hozható.

Kicsit hideg

Az élménytől feldobódva indulok a borkóstoló körút következő állomása, a Logos pincészet borháza felé. A diszkréten rusztikus lokál hangulatos, a légkör azonban fagyos, a szó szoros értelmében. Itt valami félreértés van, igaz egyetlen betűnyi, gondolom, a fehér bor hidegen jó, nem hidegben. A kályhához legközelebb álló székre telepszem, ám az elárusítónő rövid úton odébb tessékel, mondván, az az ő helye. Meghökkenek, de neheztelni nem tudok rá, megnyilvánulása ugyanis, bár udvariatlan, teljesen érthető, az életösztön jele: ilyen hőmérsékleten, mindennapi munkavégzés esetén borítékolható a reuma vagy más szervi baj. A Plébános nevű félszárazból kérek, s nem bánom meg, élénk, karakteres nedű. Nem kerül semmibe, hiszen csak kóstolt, mondja az elárusítónő, ami meglep, mivel vagy másfél decit szolgált fel. Értékelem a nagyvonalú gesztust, veszek egy palackkal.

Nagyenyed központjában nem kerül az utamba olyan étterem ahová szívesen beülnék, ezért Csombord felé veszem az irányt. A Boieru borkombinát étterme és panziója a Maros felé emelkedő dombon áll, a református templom közelében. Modern, kívülről-belülről egyformán jellegtelen épület, ám a vendéglő teraszáról pompás a kilátás: az előtérben az egykori enyedi nehézipar romjai, kicsit hátrébb a vártemplom tornya magaslik ki a város szürke masszájából, a távolban pedig az Erdélyi Szigethegység széles panorámája zárja keretbe a képet.

A Cardinal nevű, kései szüretelésű pinot griből kérek egy pohárral, mondom a pincérnőnek, aki úgy néz rám, mintha elmeháborodott lennék. „Pohárra nem szolgálunk ki belőle. Gondolhatja, hogy nem bonthatok fel egy üveget” – jelenti ki úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. „A gulyás pedig pacalból van” – teszi hozzá. Érzem a késztetést, hogy otthagyjak csapot-papot, de erőt veszek magamon, beérem a ház borával és egy csülkös paszulyfőzelékkel. Előbbi a legjobb, amit valaha ebből a kategóriából elém tettek, utóbbi pedig másfél embernek is elég lenne. A számla értéke szintén javítja az összbenyomást, négy lej kérni el egy pohár ilyen minőségű borért szinte már jótékonykodásnak minősül.

Együttműködés konkurencia helyett

Fehér megyében létezik egy irányjelző táblákkal kijelölt borút, s Țara Vinului néven egy, a borturizmust fejleszteni hivatott egyesület, ám ezek egyelőre nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. „Nagy lelkesedéssel indultunk, de nincs egy hosszútávú terv. A borászoknak szövetkezniük kellene, ám az emberek többsége még mindig idegenkedik ettől” – állítja Tóth Csaba, az egyesület alelnöke, aki tagja a Nagyenyedi Borászok Egyesületének is. Pozitívumként említi ugyanakkor, hogy az Enyed-környéki kézműves borok minősége egy évtized alatt sokat javult. Ennek egyik bizonyítéka, hogy tavalyról szinte egyetlen termelőnek sem maradt eladatlan bora. „A piacot száz- és ezerféle bor özönli el, s mi nem tudunk bekerülni az áruházláncokba. A piacot mi kell megkeressük magunknak, a saját pincénkbe kell lehozzuk azt, aki a kézműves borokat keresi. Mi, egyesületi tagok, nem konkurálunk egymással, ellenkezőleg, ajánljuk egymást, amiből mindenki nyer. Azt mondják, hogy jó bornak nem kell a cégér, de azért jó, ha tudnak róla” – nyilatkozta Tóth Csaba.

Hogy az erdélyi-hegyaljai borvidéken készülnek kitűnő italok, az tény. Hogy a borturizmusnak a magyarországihoz mérhető infrastrukturája, szolgáltatásai legyenek, azért még rengeteget kell tenniük a környékbeli borászoknak.