Fények és árnyékok a Székelykő lábánál
Az erdélyi faluturizmus egyik büszkesége Torockó, ám a település idegenforgalmi szolgáltatásain van még mit fejleszteni. Hétvégén ajánlatos elemózsiával érkezni a faluba, különben éhkoppon maradhat a tisztelt turista.
Torockót meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. A Székelykő és az Ordaskő közé szorult település elbűvölt régmúlt korokat idéző, példásan megőrzött hagyományos faluképével, lélegzetelállító természeti környezetével, és nem utolsósorban nívós vendégházainak, panzióinak sokaságával, az erdélyi viszonylatban kiemelkedő színvonalúnak számító faluturizmussal.
Évekkel ezelőtt tettem be a lábam első alkalommal a faluba, azóta Torockóról mindig, mindenhol a feltétlen elismerés hangján beszéltem. Egészen addig, míg idén ősszel ismét ellátogattam az egykori bányász településre.
Enni? Este hétkor?
Már alkonyatba hajlott az októberi nap, amikor Borrév felől begördültünk a faluba. Korgó gyomorral, de magabiztosan léptekkel indultunk a Felső Piacsoron álló vendéglő felé, ám, mit ad isten, terített asztalok és gőzölgő tálak helyett sötéten tátongó ablakok és zárt ajtó fogadott. Sebaj, mondtam, olyan nincs, hogy hétvégén, Torockón éhen maradjon az ember, előbb szállást keresünk, aztán majd akad étek is. Az első vendégházban nem sokat időztünk: a szoba jellegtelen és barátságtalan volt, étkezést a háziak nem biztosítottak. Mostanáig azt gondoltam, hogy szombaton, este hét óra körül megvacsorázni az európai kultúrkörben természetes, hovatovább tiszteletreméltó polgári foglalatosságnak minősül.
A második vendégházban, ahol szállásra és étkezésre vonatkozó szerény igényeinket megpróbáltuk kielégíteni, kiderült, hogy erről nem mindenki gondolkodik hasonlóképpen. „Enni? Ebben az órában? Nem lehet” – jelentette ki a ház úrnője hangjában megrökönyödéssel, mintha legalábbis hajnali fél négykor vertem volna fel füstölt lazacot, pezsgőlevest, gombaszószos őzbordát, s mindezt leöblítendő, friss belga házisört követelve. Mivel a felkínált szoba egy sötét lyuk volt, ahol az ágyból egy elektromos hősugárzó izzószálaival kellett volna farkasszemet néznünk, innen is továbbálltunk.
Kenyér és szalonna
Ezután egy patinás épületben kialakított panzióban próbáltunk szerencsét. A tálalóban katonás rendben sorakozó savanyúságok láttán úgy éreztük, végre révbe értünk, ám tévedtünk, a konyhai személyzet rendelésre, megadott számú vendégnek főzött, fölös adagok nem voltak. A következő panzióba már lógó orral és kopogó szemekkel tértünk be, ám az ebédlőben vacsoráló vendégek láttán visszatért belénk az életkedv. Korai volt. Enni csak az kap, aki előre bejelentkezik, hiszen ha folyamatosan főznének, megtörténne, hogy nem fogy el az étel, az pedig veszteség volna, magyarázta, mint bölcs anya butácska gyerekének a ház egyébként kedves, mosolygós asszonya.
Milyen tökfilkók is azok az étterem-tulajdonosok, akik nem ezen „minimális munka, minimális rizikó” elv alapján működtetik a vállalkozásukat, gondoltam, s alkalmazkodva a helyi szokásokhoz, bejelentettem magunkat másnap reggelire. Bár főtt ételt nem jutott, de vacsorára vásárolhattunk egy fél kenyeret a konyháról, egy darab szalonnát pedig ajándékba kaptunk.
Másnap fél tízkor bőséges és ízletes reggelivel vártak a csinos panzióban, amin felbuzdulva két ebédet is rendeltem. Ebédet nem kapunk, tudtam meg, vasárnap ugyanis nem főznek. Nem akartam tiszteletlen lenni, ezért aztán nem kérdeztem meg, hogy csütörtökön szolgálnak-e fel sört, kedden jár-e tiszta törölköző a szállóvendégeknek és szombaton délelőtt van-e meleg víz a panzióban?
Az újabb pofára esés ellenére úgy döntöttünk, szívesen szállást váltanánk, egy éjszakára beköltöznénk az egyik, az ablakon át nagyon lakályosnak tűnő szobába. „A szoba szabad, de nem adom ki. Nem érek rá, más programot terveztem mára” - adta tudtunkra karakánul a tulajdonos. Nyitva tartás: Amikor ráérünk, avagy Ha épp kedvünk tartja, jelent meg lelki szemeim előtt, de hallgattam. Vannak helyzetek, amikor minden szó felesleges.
Éhezni azért vasárnap sem éheztünk, ugyanis szerencsére az egyik vegyesbolt tíztől tizenegyig nyitva tartott. Valószínűleg a tulajdonosnak aznap semmi más tennivalója nem akadt. A hétvége torockói tapasztalatai alapján szinte kegynek éreztem, hogy kiszolgál. Szemmel láthatóan ő hasonlóképpen élte meg a helyzetet, szenvedő arccal, szemrehányó hangon rótta fel a vásárlóknak, hogy nagy pénzzel fizetnek, amiből nem tud visszaadni. Azért mindig akadt visszajáró. Milyen finom, önfeláldozó ember, hiszen akár ki is írhatná az ajtóra, hogy „Csak pontos pénzzel fizetőket szolgálunk ki”, gondoltam.
Délután átballagtunk Torockószentgyörgyre, s vacsorázni betértünk a falu egyetlen éttermébe. Senki sem kérdezte, hogy bejelentkeztünk-e előző nap, a választék bőséges volt, a kiszolgálás kifogástalan. Egy 4 km-es gyalogtúrával visszatértünk a normalitásba.