Szocialista ringlispíl, fekete-fehér majális, baráti kirándulások és családi utazások egy egyre inkább elreteszelt világban, a semmiből kinövő panelnegyedek vonalas esztétikája: csak néhány évtizeddel ezelőtti, mégis alig ismert számunkra az a Nagyvárad, amibe egy amatőr fotós lencséjén keresztül leshetünk be, bepillantva a Ceaușescu alatti magyar polgárság hétköznapjaiba.

Ez a cikk a Fortepan és a Capa Központ együttműködésében futó Heti Fortepan sorozat része.

Van egy képpár a Szűcs család hamarosan a Fortepanon is látható privát archívumában: össznépi lakótelepi fürdőzés egy építési gödörben a panelváros közepén, nyaktól lábujjig iszapos gyerek, gumiabroncsos csónakázás, a pocsolyában eszmét cserélő öregek; a másik irányba nézve darurengeteg. Épülnek a szocialista Románia blokkjai, egy Dacia mellett piknikeznek a családok, szinte érezni a sülő vineta fekete illatát. Talán a hetvenes évek elején járhatunk.

Ez már Ceaușescu ideje, a szocialista modernizáció jegyében elkezdődtek a szisztematizációnak nevezett nagy városátalakítások: „társadalmi homogenizáció”, ami a gyakorlatban többek között a városok felduzzasztását jelentette tömeges betelepítésekkel. A Trianon előtt még 95 százalékos magyar lakosságú Nagyváradon 1973-tól lesz román többség, a hajdani „Pece-parti Párizs” régi kertvárosai helyén a Rogériusz, az Őssi és a Tavirózsa tömbháznegyedek bújnak ki a földből. A váradi gyógyító vizek azonban, melyektől már Janus Pannonius is fájdalmasan búcsúzott, utat találnak ekkor is a város különféle nyelveken beszélő lakói felé.

A Leica filmre kihúzható prizmás gépével sokat és szívesen fotózó épületgépész Szűcs Lóránd mérnökként maga is termálvíz-hasznosítással foglalkozott; tervezett hővezetéket a blokkok közé, és dolgozott sokat a városhoz közeli, hajdan a premontreiekhez tartozó Félixfürdőn, ahol az irodájuk is működött. Képei azonban nagyobbrészt családi felvételek: gyerekek, barátok, kollégák és kirándulások, egy szűkülő levegőjű Románia pillanatai, a privát tér és a rendszer árny- és fényjátékai.

A Ceaușescu 1965-ös hatalomra jutása utáni első években a romániai rendszer a későbbiekhez képest még viszonylag lazább volt, az elnyomás, az elrománosító ideológia és vele a kisebbségellenes politika a hetvenes években fokozatosan erősödött fel. Nagyvárad azonban még ekkor is szabadabb levegőt szívott. A tágabb Erdély számára Várad volt a Nyugat kapuja, a Királyhágón innen még lehetett fogni a magyar tévé- és rádióadást, könyvekhez is könnyebben hozzá lehetett jutni, és az Ady Endre Irodalmi Körrel, a színházzal a kulturális élet is pezsgett, ha nem is úgy, mint Ady, Juhász Gyula vagy Babits idején. Egymáshoz járós, betoppanós világ volt ez, kevés telefonkészülékkel és sok találkozással, amiből egyaránt születtek tartós barátságok, lekörmölt spiclijelentések és bátor szamizdatok.

A Szűcs családban a művészközeg leginkább a mezőgazdasági trösztigazgató nagyapán, Szűcs Lóránd apósán keresztül jelent meg. A kommunista, de erősen székely tudatú igazgató – a határon túli magyar világok sajátos, de nem ritka színfoltja volt ez a fajta baloldali nacionalizmus – aktív baráti körébe írók, tanárok, festők tartoztak, vegyesen magyarok és románok, a nagyapa szolgálati sofőrjével együtt még egy-egy kirándulós fotón is feltűnnek: útszéli fröccsözés csergével terített autó mellett; nagyvilágias mosoly egy egészen mediterrán hangulatú erdélyi városban, meglepő pálmafával.

A trösztigazgató veje, fotósunk műszaki emberként erősen érdeklődött a nemzeti történelmi kérdések iránt, és hozott be Magyarországról tiltólistás könyveket, már amit nem koboztak el a határon. A magyar értelmiségi ekkor a semmiért is könnyen kaphatott irredenta-soviniszta bélyeget, a Securitate figyelmét azonban nála a szovjet reláció kelthette fel: Szűcs Lóránd Leningrádban végzett – ott kezdett fotózni is –, és a külföldi évfolyamtársakkal kitartóan ápolta ezután is a kapcsolatot, ami a Moszkvához képest különutas Bukarestben bőven elég volt egy orosz kémgyanúra.

Miközben mi a politikailag valójában teljesen ártalmatlan mérnökember privát fotóit nézzük, biztosra vehetjük, hogy róla is készült jó pár megfigyelési fotó. Az állambiztonság a hetvenes évek második felétől őt is módszeresen megfigyelte, telefonját lehallgatták (lakásába a klasszikus tankönyvi trükkel hatoltak be: fiát tüdőszűrésre idézték, hogy a vizsgálat közben ellopják és lemásolják a kulcscsomóját), vegzálták. Ez csak erősödött, amikor fiai abba a korba léptek, hogy saját jogon is érdekesek legyenek a hatóságok számára. László bekerült a nagyváradi alternatív irodalmi körökbe, Tamás tinédzserként röplapokat készített és disszidálni próbált, az itt leterített pléden álló rádióvevőből pedig rádióadót fabrikált, ami ugyan súlyos veszélyt valószínűleg nem jelentett volna a rendszerre, a család mindenesetre biztonsági okokból jobbnak látta a készüléket ripityára törni.

A sokadíziglen váradi felmenőkkel bíró Szűcs Lóránd 1978-ra jutott odáig, hogy hivatalosan kérelmezze az áttelepülésüket Magyarországra. Ebből azonban a családi veszekedések hatására visszaléptek, amikor pedig a nyolcvanas években újra kérték volna, sokáig nem adta meg a Magyar Népköztársaság a befogadó nyilatkozatot – a Szűcs házaspár ezért papíron néhány napra el is vált, hogy akár két álházassággal legyen esélyük elhagyni Romániát. Végül 1989 elején mégis megkapták az egyirányú kék útlevelet, és az életüket két konténerbe pakolva átkeltek a városuktól néhány kilométerre húzódó határon. A váradi társaságokat, zsúrokat és kirándulásokat maguk mögött hagyva jöttek át semmivel a semmibe, egy idegen mentalitású Magyarországra, ahol nehezen találták a helyüket, újra és újra el kellett magyarázniuk, hogy honnan is tudnak ők magyarul, ha egyszer Romániából jöttek (a nagyobbik fiú, Szűcs László egy év múlva vissza is tért Nagyváradra, ma ő a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke). Az otthon számukra valószínűleg örökké Nagyvárad maradt, az a képzeletbeli város, ami minden szépségével, megkopott büszkeségével és a hanyatlás bornírtságával együtt már csak a családi fényképeken létezett.

„Nem értek egyet azzal a közhellyel, miszerint a múlt mindent megszépít. Nem tudom megtenni, hogy »csak a szépre emlékezzem«. Ma is szeretem ezt a várost, pontosabban azt a várost. Ami volt, de már nincs. Csak az emlékekben. (...) Az egykori ismerősök, barátok, kollegák azóta már kihaltak, vagy szétszóródtak a világ négy tája felé, amint a váradi gesztenyefák hulló leveleit kergeti az őszi fuvallat. Mások lettek az emberek, a szokások, a színek, a szagok… Már nem találom azt a valamikori sajátos hangulatot, ami ezt a várost jellemezte akárcsak néhány évtizeddel ezelőtt” - írta Szűcs Lóránd nem sokkal a halála előtt. „Város a magasban.”

Szűcs Lóránd 1934-ben született Nagyváradon és 2017-ben halt meg Balatonföldváron, emlékoldalát fia gondozza. Fényképei a családja jóvoltából hamarosan megtekinthetők lesznek a Fortepanon is. Köszönjük Szűcs Tamás segítségét és az édesapjáról folytatott beszélgetést.
A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.