Nagyszalonta a határ menti övezetben sajátos kulturális és történelmi helyzetben van. A korai iparosodás és a céhesedés miatt sok más vidéknél jóval hamarabb kikoptak a népművészeti formák: a népviselet és a népdalok többsége feledésbe merült, s a Szalontai indulón kívül alig maradt fenn néhány ismert dallam. Ebben a környezetben indult útjára a ’90-es évek legelején egy hiánypótló kezdeményezés, amelyből a Sinka István Kézműves Kör született. A szervezet történetéről, a természetes alapanyagok megmunkálásáról, a Meseházról és a hagyományőrzés kihívásairól Bondár Hajnalkával, a kör vezetőjével beszélgetünk.

– Hogyan indult el ez a kezdeményezés Nagyszalontán, és te miként váltál a részévé?

– A kezdeményezést néhai Fekete Mária indította el a kilencvenes évek elején. Ő vett részt egy népművészeti táborban, ahol elsajátította a szalma-, a csuhé- és a gyékényfonás alapjait. Úgy gondolkodott, hogy ez a vidék tökéletes helyszín a kézművességhez, hiszen az alapanyagok mind megtalálhatóak ingyen a határban. Miért ne lehetne ezeket becsempészni a mindennapokba, különösen a gyerekek életébe? Akkoriban még nem volt ennyi szakkör vagy sportolási lehetőség a fiataloknak, a gyerekek sokszor unatkoztak. Marika néni úgy döntött, lefoglalja őket, és egy olyan értékes dologra tanítja meg a közösséget, ami ezen a környéken régen a mindennapok része volt, de a kilencvenes évekre elkezdett kikopni a hétköznapi tudatból – mint az a tény, hogy csuhéból lábtörlőt lehet készíteni, vagy szalmából szalmakalapot lehet fonni.

Én az első gyerekek között kerültem a csoportba. Marika néni a szomszédom volt, de egy időre elköltözött, így nem találkoztunk. Amikor újra összefutottunk, körülbelül tízéves lehettem. Azt mondta: „Hajnika, indítok egy kézműves kört gyerekeknek, várlak szeretettel!” Én egész addigi életemben erre vártam, mert imádtam kézműveskedni. Elkezdtem és azonnal rájöttem, hogy ott nagyon otthon érzem magam. Imádtam a társaságot, mert mindenki egyformán gondolkodott, és mindenki szerette a kézművességet. Jó barátokra tettem szert, sőt a későbbi férjemet is a kézműves körben ismertem meg, így nagyon sok mindent köszönhetek ennek a kezdeményezésnek.

– Milyen tárgyak készítésével kezdtétek a munkát, és hogyan alakult át az alkotás az évek során?

– Elsősorban a használati tárgyakra koncentráltunk, azokat tanította Marika néni. Természetesen volt ebben egy fokozatosság: nem lehetett egyből egy szakajtókosár fonásával kezdeni. Először meg kellett ismerni a gyékényt és a csuhét, így csuhéfigurákat készítettünk – lovacskától kezdve a kismalacig. Ahogy fejlődtünk és alakult a kézügyességünk, úgy tudtuk elkészíteni a komolyabb tárgyakat is.

Ugyanakkor szembesülnünk kellett azzal, hogy a kézművesség sajnos nincs megfizetve. Egy szakajtókosárba amennyi órát belefektet az ember – amíg az alapanyagot a saját kezével begyűjti, szárítja, tárolja, megpucolja, beáztatja, megfonja és összerakja –, az a rengeteg munkaóra a mai napig sincs megfizetve. Ebből nem lehet megélni, nem tudjuk eladni megfelelő áron ezeket a használati tárgyakat. Ezért nyitottunk a dísztárgyak felé is: egy dísztárgyat sokkal könnyebben megvesznek az emberek, mert nem kerül annyiba.

– A diákévektől hogyan jutottál el a vezetői szerepkörig?

– Együtt nőttem fel a kézműves körrel. A kézügyességem, a tehetségem és az, ahogyan a gyerekekkel bántam, nagyon hamar feltűnt Marika néninek. Egy idő után érezte, hogy én lehetek az a megfelelő diák, akit kinevelhet a saját utánpótlására. Így a nyári táborokat én már korán nem úgy éltem meg, mint a kortársaim: míg az egykorúak szabadon alkothattak, nekem mindig dolgoznom kellett, a kisebbeket kellett tanítanom.

Hivatalosan tíz éve vettem át a kör vezetését. Az egyesületet 2008-ban alakították meg, hogy legyen hivatalos jogi formája a működésnek, én pedig 2016-ban vettem át teljesen a munkát. Ő akkor egészségileg már nem volt olyan állapotban, hogy a gyerekekkel foglalkozzon, és az Arany János-emlékházban is sokat dolgozott. Jelezte, hogy eljött az idő az átadásra. Számomra ez ideális időszak volt, mert a fiam akkor volt négy-öt éves, elég időt tudtam vele otthon tölteni, és már úgy éreztem, készen állok arra, hogy átvegyem a felelősséget és mindent, ami ezzel jár.

– Sokan emlékszünk még arra, hogy nagyon sokáig a Csonkatorony melletti Arany-palotában dolgoztatok. Hol működtök most?

– Igen, nagyon sokáig ikonikus helyszínen, az Arany-palotában volt a műhelyünk. Oda rengeteg turista betévedt, és hírét vitték a kézműves körnek meg a munkánknak. Nagyon sok helyre eljutottak a termékeink és a jó hírünk. Marika néni sok időt töltött ott a toronynál, s ha egy látogató betévedt a műhelybe, akár ki is próbálhatott valamit. Nagyon fontos volt, hogy rajta voltunk a turisztikai útvonalakon és a térképen.

Ez sajnos tíz évvel ezelőtt megszűnt, amikor az Arany János Emlékmúzeum irodáját áthelyezték a mi egykori termünkbe, minket pedig átköltöztettek a kultúrházba. Ekkortájt zajlottak a nagyszabású felújítások a Csonkatoronyban és az Arany-palotában a költő születésének 200. évfordulója alkalmából. Ennek ellenére hálás vagyok a kultúrházban kapott teremért, mert ezzel a város nagyon sokat támogat minket: nem kell bérleti díjat fizetnünk vagy a számlákat törlesztenünk, így ez teljesen jó megoldás számunkra. Bár itt nem vagyunk közvetlenül a turisták szeme előtt, ez nem jelent problémát, mert tudunk olyan programokat szervezni a városban, amelyekkel újra felhívjuk magunkra a figyelmet.

– Milyen jellegű tevékenységek alkotják ma a szervezet mindennapjait?

– Elsősorban a gyerekek oktatására összpontosítunk. Iskolaidő után, délutánonként tartok kézműves foglalkozásokat, a vakációban pedig délelőttönként és hétvégenként találkozunk. A fő szempont az, hogy átadjuk a hagyományőrzést és megismertessük a gyerekekkel a hagyományos technikákat. Ezen kívül sok más kézműves eljárást is alkalmazunk, hiszen a kézügyesség fejlesztése rengeteg jó hatással van a fejlődésre. A mai világban, ahol minden a telefonról és a kijelzőkről szól, mindig nagyon örülök, ha egy gyermek két-három órát nálunk tölt el alkotással, jó társaságban, ahelyett, hogy otthon ülne a laptop előtt.

A másik terület, amely az utóbbi években egyre inkább előtérbe kerül, a felnőttoktatás. Szakköröket tartunk: volt kosárfonó szakkörünk, amit a férjem vezetett, de van népi bútorfestő szakkörünk, és a programjaink bővülnek szépírás-szakkörrel is. Az érdeklődés akkora, hogy meg sem merem hirdetni a képzéseket. Mivel egyszerre hat-hét emberrel tudok kényelmesen és érdemben foglalkozni úgy, hogy mindenkinek segíteni tudjak, a helyek már az ismerősi beszélgetések során betelnek. Ha nyilvánosan meghirdetném, attól tartanék, hogy túl sokan jelentkeznének egyszerre, és nem lenne kapacitásunk ellátni őket.

– A külső szemlélő számára sokszor rejtve marad a munka előkészítő szakasza. Hogyan zajlik az alapanyagok gyűjtése és feldolgozása?

– Sokan azt gondolják, hogy elmegyünk a boltba és veszünk egy köteg szalmát vagy csuhét. A valóságban a szalmát saját kezűleg gyűjtjük be az aratás előtt. A férjemmel rengeteg időt töltünk a határban azzal, hogy találjunk egy olyan területet, ahol szép a szalma, és ahol a tulajdonos szívesen felajánlja azt az egyesület részére. Az aratás előtt nagyjából két héttel vágjuk le sarlóval vagy ollóval – ez az ideális időpont, mert a szemek még nem túl nagyok, nincsenek teljesen beérve, és nem húzzák el a szálat.

A begyűjtött szalmát kévékbe kötjük, megszárítjuk, majd megfelelő helyen tároljuk és megpucoljuk. A gyerekek általában már csak a kész, megtisztított és beáztatott alapanyagot kapják meg. Az előkészítést nem terhelhetjük rájuk, mert ha ezt végig kellene csinálniuk, kiszaladnának a világból. Ugyanez vonatkozik a csuhéra is: megkeresem a környékbeli kerteket, mezőket, begyűjtöm és megszárítom az anyagot.

A munka hátulütője, hogy az alapanyag kiszolgáltatott a természetnek és a mezőgazdaságnak. Május közepén vagy végén kezdjük a gyűjtést, s addig dolgozunk, amíg az tart. Nemrég szembesültünk azzal a problémával, hogy a műtrágyázott területekről származó szalma annyira megkeményedett száradás után, hogy képtelenség volt beáztatni. Mivel nincs nagy raktáram, a saját házamban és padlásomon tárolom a kévéket – körülbelül 10-15 nagy kévét egy évre –, s abban az évben az egész éves készlet használhatatlanná vált. A tisztítási folyamat egyébként óriási munka: amikor egyedül nem győzöm, kalákát szervezek a teraszomon a gyerekeknek. Ők is pucolják a szalmát, beszélgetnek, játsszanak a macskákkal, én pedig megvendégelem őket palacsintával. Így a munka élménnyé válik számukra.

A foglalkozásokon egyébként az áztatott anyagon lépésről lépésre mutatom be a technikát. Először elkészítem a prototípust, miközben kérem a gyerekeket, hogy ne nyúljanak semmihez, csak figyeljenek. Mivel vizuálisak, a bemutató után már könnyen dolgozunk együtt. Külön kihívás, hogy megtanítsuk őket göcsöt vagy masnit kötni. A mai gyerekek, akik tépőzáros cipőkön nőnek fel, sokszor nem tudnak csomót kötni, pedig a kézművességben nem használhatunk mindenhol ragasztópisztolyt – a szálakat össze kell kötni a megfelelő pontokon. Lapos fonatokat, spirálfonatokat készítünk, amelyeket végül tárgyakká állítunk össze.

– A kézműves kör folyamatosan kiváló eredményeket ér el a különböző alkotói pályázatokon…

– Nemrégiben a Vándorlegény elnevezése pályázatra küldtünk be munkákat. Az egyik tanítványommal egy félméteres spirálfonatot készítettünk, amibe drótot tettünk a tartás kedvéért. Szalmából fontunk hozzá fenyőfaágakat, két kis csengőt meg egy csillagot, s ebből született egy karácsonyi ajtó- és faldísz. A tanítványom első helyezést ért el vele. Ugyanezen a versenyen egy másik fiatalunk népi ékszer kategóriában lett első egy gyönyörű tászlival, a fiam pedig kerámiával ért el harmadik helyezést. Az ő munkáik a szatmárnémeti válogató után továbbjutottak Budapestre.

– Különleges kezdeményezésként jött létre a mobil Meseház. Mi a története ennek a szerkezetnek?

– A Bethlen Gábor Alapkezelőnél volt egy pályázati lehetőség, ahol az volt a felhívás, hogy „kérjünk valami nagyot”. Elkezdtem gondolkodni: eszközeink már voltak a korábbi pályázatok révén, így egy mobil kézműves házikót találtam ki. Egy 4×6 méteres, szétszerelhető faházról van szó, amelyet a város bármely pontján felállíthatunk, legyen az karácsonyi vásár vagy városi rendezvény. A pályázaton a kért összeg felét nyertük meg, a hiányzó részt saját és egyesületi pénzből pótoltuk ki.

A Meseház hatalmas sikert aratott. Első alkalommal a tavalyi karácsonyi vásárban állítottuk fel, ahol a gyerekek elragadtatással vették birtokba. Tavasszal a Csonkatorony hátsó udvarán állt húsvét előtt mint „Nyuszifül Műhely”, kihasználva az iskolai Zöld Hetet és az Iskola Másképp programokat. Később ugyanitt „Cicakávézót” alakítottunk ki belőle: cicás függönyökkel és kiegészítőkkel díszítettük fel, a gyerekek cicás tárgyakat készíthettek.

A Meseház mobilitása miatt folyamatosan alakítható: volt már a Magyar Ház udvarán nyári táborok helyszíne, ősszel pedig tökökkel, makkokkal és színes levelekkel díszítettük fel az iskoláscsoportok fogadására.

– Bútorfestéssel is foglalkozol. Hogyan mélyült el ez a vonal az életedben, és milyen helyi gyökerei vannak a mesterségnek?

– A Nemzeti Művelődési Intézet A szakkör elnevezésű programja révén léptünk partnerségre, s kosárfonás mellett elindítottuk a népi bútorfestést is. Beleszerettem ebbe a mesterségbe. Úgy éreztem, oktatóként akkor lehetek igazán hiteles, ha ismerem a szakmai hátteret: melyik műhelyben milyen bútorok készültek, melyik templomban milyen mennyezeti kazettákat festettek az egykori asztalosok és mennyezetfestő mesterek. Ezért beiratkoztam a Hagyományok Háza bútorfestő képzésére Budapesten, és sikeresen elvégeztem azt.

Kezdetben némileg csalódott voltam, hogy a Partiumban alig találni festett kazettás mennyezetű templomot, mert az idők során a kazettákat nem tartották értékesnek: lemeszelték, lefestették őket vagy tönkrementek. Aztán a szakdolgozatom írásakor rábukkantam Siterben a református templom kazettáira. Bár helybéli asztalosmester készítette őket házilag, s nem képviselnek olyan magas művészi színvonalat, mint a híresebb központok munkái, mégis a mieink: partiumi és helyi értékek. Ezt a tudást szeretném átadni a felnőtt tanfolyamainkon is.

Hogy pontosan hány gyermek fordult meg a kezem alatt az elmúlt tíz évben, azt nem tudom, de biztosan több ezerre tehető a számuk. Van olyan tanítványom, akit még Marika nénitől „örököltem”, s ma huszonkét éves felnőttként is visszajár alkotni. Bár a népművészet és a tradíciók egyre inkább feledésbe merülnek, én azért vagyok itt, hogy ezeket megmutassam, éltessem és továbbadjam a következő generációknak.