„A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”, avagy „A magyarok nyílaitól ments meg, Uram, minket!” – így fohászkodtak állítólag mindazok, akiken átsöpörtek a kalandozások korában a magyar seregek, és alkalmuk volt testközelből megtapasztalni azt a sajátos harcmodort, amelynek legfontosabb eszköze az íj volt. Sok évszázad telt el azóta, de érdekes megvizsgálni, hogyan élnek tovább egyes hagyományok, amiket még honfoglaló őseink hoztak magukkal, továbbá, hogyan alkot újfajta egységet a tradíció és a modern technológia. Aki ezekről a dolgokról behatóan tud mesélni, az nem más, mint Mónus József, avagy közismertebb nevén a Farkas, aki különleges teljesítményével hívta fel magára, valamint Magyarországra a figyelmet. A mára már többszörös világrekorder tradicionális távlövő íjász először 2010-ben Budapesten egy nem kevesebb, mint 784 éve fennálló rekordot döntött meg, akkori, 508,74 méteres távolságra kilőtt vesszőjével, ez pedig csupán a kezdet volt. Ezt követően 2011-től Mónus József már saját maga készítette íjaival és nyílvesszőivel tarolta le a nemzetközi mezőnyt, sorra seperve be a különböző világbajnoki címeket, és nem mellékesen ma már 33 világrekord fűződik a nevéhez (legtávolabbra lőtt nyílvessző: 1031,54 m). Egy minden tekintetben bámulatos pályafutásról beszélhetünk tehát, ennek kapcsán pedig egy beszélgetés erejéig meglátogattuk Mónus Józsefet az íjkészítő műhelyében. Vendéglátónk jóvoltából rengeteg érdekes információval gazdagodtunk, nem beszélve arról, hogy József megmutatta nekünk az íj- és nyílvesszőkészítő mesterség néhány fortélyát, ugyanakkor olyan háttérinformációkat osztott meg erről az életformáról, amilyenekkel nem feltétlenül találkozunk a hétköznapi rohanás közepette.  

– Nem mindennapi fegyvertény, amit eddig végrehajtottál, annál is inkább, hogy tudtommal viszonylag későn kezdtél behatóan foglalkozni az íjászattal. Ha most nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor arra kérdeznék rá, hogy hogyan is indultál el ezen az úton, és milyen lépések vezettek el addig, hogy a sportág legjobbja lettél? Nyilván, amikor sportról beszélek, igazából ennek a jelenségnek csak az egyik vetületére gondolok, mert versenyeken veszel részt ugyan, de valójában ez egy sokkal összetettebb dolog, a szó valós értelmében beszélhetünk életformáról esetedben…

– Valójában tényleg nem vagyok sportoló. Végzettségem szerint gépészmérnök vagyok, és nagyon boldogan végeztem különböző kapcsolódó tevékenységeket, gyakorlatilag a mezőgazdasági gépek üzemeltetése volt a szakterületem, de az igazi megvalósításnak mind a mai napig annak a gabonatároló-üzemnek a létrehozását tartom, amit hasonló emberekkel, mondhatni kétkezi munkával valósítottunk meg mintegy negyed évszázaddal ezelőtt. Ez egy fontos fordulópont volt az életemben, mert gyerekként egyedül nevelt az édesanyám, és a nagyon boldog és szeretettel teli gyermekkor ellenére az anyagiakat illetően akadtak nehézségek, ezért tényleg nagyon büszke voltam arra, hogy sikerült tető alá hozni kétkezi munkával egy jól menő vállalkozást. Mindezek ellenére valami folyamatosan ott motoszkált bennem, hogy valami mást is tenni kéne. Ma ezt úgy mondanám, hogy rám jött a „zászlótudat”, azaz dicsőséget akartam szerezni a magyar zászlónak szélesebb körben is, valami olyat hajtani végre, ami által fókuszba kerül a magyarság, a magyar nép.

Mindig érdekelt a történelem, különös tekintettel a múlt nagy csatáira. Már gyerekként nagy hatással volt rám Gárdonyi Géza és az Egri csillagok, tulajdonképp ebben a könyvben is emléket állít egy dicső csatának és az ebben részt vevő harcosoknak. Ebben a szellemiségben akartam én is létrehozni valamit, és az a pillanat, amikor elkezdtem íjászattal foglalkozni, az 2006-ban jött el. Ami a sport részét illeti, elsősorban nem akként fogtam fel. Ha most megkérded tőlem, hogy mit jelent a sport, egyszerűen arra tudok gondolni, hogy adott egy sportoló, aki kijut egy olimpiára, és tegyük fel, hogy sikerül fölállnia harmadik helyen a dobogóra, ezzel pedig kétségtelen amúgy, hogy nagyon jó egyéni teljesítményt sikerül elérnie, és dicsőséget is szerez nemzetének, viszont az én világomban, ha az íjász hagyományokra gondolok, akkor azt kell mondanom, hogy a múltban, aki nem győzött, az ott maradt a harcmezőn vérbe fagyva. Nem volt harmadik helyezett, de még második sem, az volt a nyertes, aki életben maradt. Csak a győzelem számított, és ez valahogy az én életemben is így van. Nem tudok nem győzni, és ez valójában óriási terhet is rak rám, mert ez rengeteg munkával jár. Tehát nem vagyok különb, mint bárki más, csak sokkal többet dolgozok azért, hogy győzzek.

Itt, ahol most vagyunk ebben a műhelyben, reggel 6-tól este 11-ig tartózkodom napi szinten. Itt készülnek az íjak, nyilak, innen megyek ki minden nap lőni, ami azt jelenti, hogy naponta kb. ezer lövést adok le. Ez naponta nyolc óra gyakorlást jelent, reggel négy és délután-este további négy órát. Röviden, folyamatosan készülök. Elsősorban mindig arra a fajta találkozásra készülök, amikor odaáll egy világversenyen egy másik harcos, aki szintén a saját zászlója becsületéért áll ki, akkor nekem készen kell állnom a győzelemre. Ehhez a győzelemhez két dolog szükséges: az első a Jóisten, mert ha ő akarja, akkor győzhetek, ha nem akarja, akkor bármit csinálhatok, úgysem sikerül. A másik az az imént említett folyamatos felkészülés, ami nem csak a célba lövésből áll, hanem abból is, hogy például saját kezemmel készítek el minden egyes versenyre háromezer nyílvesszőt. Hatalmas erőfeszítés, és jelenleg nem ismerek mást, aki ezt utánam tudná csinálni, de a győzelemhez ez is szükséges, még ha nem is alszom napokig, és kézzel gyalulom a nyílvesszőnek való fát.

Egy sokkal távolabbi múltba visszanyúló folyamatként fogom fel ezt az egészet. Ha a Jóisten azt akarja, hogy az én sorsom az legyen, hogy egy kilőtt nyílvesszővel hívjam fel a világ figyelmét a magyar vagy székely zászló dicsőségére, mindazokra a neves és névtelen harcosokra, akik a múltban feláldoztak mindent azért, hogy ezt a nemzetet megvédjék, akkor nekem ez a dolgom, hogy kilőjem azt a nyílvesszőt.

– Ezek szerint a régmúlt csatái nagyon is elevenen élnek benned…

– Átvitt értelemben, nyilván, de fogalmazhatunk így. Említettem Gárdonyit, ő is annak idején egy dicső csatát örökített meg, gyerekként elolvasva a könyvet pedig mély nyomot hagyott bennem. De ha megnézzük a magyar történelem egészét, egyfelől nagyon sok dicsőséges momentummal van tele, harcoltunk a tatárral, a törökkel, az osztrákkal, az orosszal és a némettel, és valamilyen szinten sikerült is megvédenünk földjeinket, sikerült fennmaradni mint nemzet és mint ország. Másfelől elszenvedői vagyunk annak a sérelemnek, hogy egyik napról a másikra országhatárokat húztak földjeinken, nemzetrészeket szakítva le ezáltal. Én ezzel együtt boldog vagyok, és úgy állok ki egy versenyen, hogy a békét és a barátságot hirdetem, mert ha egy világversenyen győzni tudok, akkor ezzel együtt a győztes jogán emelhetem a magasba nemzetem zászlaját. Ha más oldalról akarjuk megközelíteni ezt az egészet, elég a szomszédban dúló háborúra gondolni, és rájövünk, hogy mennyire szerencsés helyzetben vagyunk, mert békében élhetünk. Mennyivel egyszerűbb dolgom van nekem kilőni egy nyílvesszőt, mint annak az ukrán vagy orosz kiskatonának, akik parancsot teljesítenek, és napi szinten fenyegeti őket a halál. Vagy gondoljunk csak a még Kárpátalján élő magyarokra, akik a lezárt határok mögött, nélkülözve és folyamatos fenyegetettségben meg bírtak maradni magyarnak. Én azt vallom, hogy minden cselekedetünkkel ezekre a helyzetekre kell felhívni a figyelmet. Esetemben minden egyes elkészített íj, minden kilőtt nyílvessző, minden, a Jóisten segedelmével elért győzelem erről szól, és ha lővonalhoz állok bármelyik világversenyen, akkor ezáltal a békét és a barátságot hirdetem, mert mennyivel jobb ilyen átvitt értelemben, a verseny szellemében értendő élet-halál harcot folytatni, mint a valóságban.

– Érdekes megközelítés, amit az imént felvázoltál, érdemes rajta elgondolkodni. Térjünk akkor most rá konkrétan a világversenyekre: hogyan zajlik a felkészülés egy ilyen megmérettetésre?

– Volt olyan év, amikor nyolc világversenyen vettem részt. Ilyen volt 2016 és 2017, amikor összesen nyolc helyen versenyeztem, Mongóliában, Kínában, Dél-Koreában, Törökországban, Amerikában, és Isten tudja, hogy még hol. Annak ellenére, hogy kivétel nélkül megnyertem ezeket a versenyeket, egy rémálom volt az egész. Gyakorlatilag folyamatosan úton voltam, és ez elvett sok időt a felkészüléstől is. Most már ezt nem csinálom, mert fizikailag és szellemileg is egyaránt megterhelő, így egy év alatt jóval kevesebb versenyen veszek részt. Ezek közül is, ami biztos pont, az a minden évben május 29-én megrendezésre kerülő isztambuli Hódítók Kupája. Jelen pillanatban ez a legrangosabb ilyen jellegű viadal, és azért ezen a dátumon rendezik, mert ekkor hódította meg a török Konstantinápolyt a bizánciaktól. Ez egy rendkívül fontos történelmi esemény az ottaniak számára, a szervezés pedig ennek megfelelően kiemelkedő. Amúgy egy-egy ilyen versenyre általában egy évet készülök. Hogy ez konkrétan mit jelent: a tavalyi versenyt tudom említeni, arra konkrétan 72 íjat készítettem, amiből a verseny előtt kiválasztottam hármat. Volt egy vezéríj és két tartalék íj. Ehhez hozzájött még az a folyamat, hogy a háromezer kézzel gyalult nyílvessző közül ki kellett választani a legharmonikusabb kombinációt, úgy, hogy azokat a vesszőket vigyem magammal, amelyek a három íjhoz a legjobban találnak. Mondhatom, eléggé borzalmas folyamat volt, még úgy is, hogy az íjak készítésekor és a próbalövéseknél figyelembe vettem a korábbi tapasztalatokat. Ilyenkor csak az eredmény számít, és hiába rendelkezem mérnöki tapasztalatokkal, íróasztalnál ezeket nem lehet kiszámolni. Amikor céllövészetről, vagy távlövészetről beszélünk, akkor ezalatt világversenyeket kell érteni, ahova odagyűlnek a világ legjobb lövői. Nekem csupán csak ezeket kell legyőzni, ennyi dolgom van. Ehhez a Jóistenbe vetett hiten kívül szükséges az állhatatosság, a türelem, hogy itt ebben a műhelyben, ahol minden készül, elérjem azt a végeredményt, ami a győzelemhez segít.

Leegyszerűsítve, egy nyílvessző úgy készül el ideális esetben, hogy a készítő azt a saját adottságaihoz, tulajdonságaihoz méri, ha ez sikerül, akkor ebből előnyt lehet kovácsolni. Ha pedig már itt tartunk, akkor bevallom, hogy amúgy én mindenből előnyt kovácsolók az érvényes szabályok határain belül. Elmesélek egy történetet: 2023. május 29-én Isztambulban én következtem, nyitva állt a lővonal. Édesanyám két hónappal azelőtt távozott közülünk, én pedig a halálos ágyánál azt ígértem, hogy meg fogom nyerni ezt a versenyt. Hatalmas érzelmi nyomás nehezedett rám, és akkor tíz méterre a lővonaltól letérdeltem a porba és ott vártam. Nem is tudtam pontosan mire, igazából egy jelre, aminek hatására majd lőni fogok. A szél szemből fújt, tehát a lehető legrosszabb irányból, és akkor felfigyeltem arra, hogy a 700 méter hosszú pálya fölött nagy, fekete madarak köröznek. Kivártam azt a pillanatot, amikor láttam, hogy a szárnyaikat szétterjesztve felfekszenek a légáramlatra és mozdulatlanul siklottak a cél irányába. Ekkor lőttem, és ezzel megnyertem a versenyt, Isztambulban, ahol elvileg elvárás, hogy török versenyző nyerjen. Nekem összesen négyszer sikerült győzni a Hódítók Kupáján, illetve további 12 törökországi versenyről hoztam haza az aranyserleget. Mindez csak az összes létező befolyásoló tényező figyelembevételével sikerülhetett.

– Úton idefele próbáltam számolni a világrekordjaid, de elvesztettem a fonalat, a többi megnyert aranyérmeidről nem is beszélve…

– 33 világrekordom van, de itt el kell különíteni bizonyos dolgokat. Amikor világrekordról beszélünk, az mindig hitelesített pályán, megfigyelők által tanúsítva történik, abban az esetben, ha ez egy világversenyen történik. Itt megint muszáj elmondjam, hogy mindezt azért csinálom, hogy ezzel is felhívjam a figyelmet a magyarságra nemzetközi szinten. De ennek van egy másik kerete is, ez pedig nem más, mint az ún. földrajzi lövés, tehát amikor az ember kiválaszt egy gyönyörű, misztikus és jellegzetes helyet, és akkor ott próbál rekordot lőni. Ez viszont nem a szó szoros értelmében vett verseny, viszont itt is működik a hitelesítés, főleg, hogy a mai technika segítségével ezeket már 12-14 kamerával vesszük fel. Ilyen alkalmak voltak, amikor például átlőttem a Niagara-vízesésen, a Grand Canyonban végrehajtott földrajzi lövés, vagy a Sydney-i Operaház és a Machu Pichu fölött átrepített nyílvessző. Minden siker után a magyar és a székely zászlót emelem a magasba, hat méteres zászlórúdon. A konkrét íjászaton kívül egyébként még előadásokat szoktam tartani, Székelyföldtől Amerikáig megyek évente többször, hogy a magyar történelemről, hagyományokról és a kultúránkról beszéljek az érdeklődőknek, mert azt hiszem, hogy a rekordokon túl ez is nagyon fontos dolog.

– A világversenyeken, a világ különböző pontjain végrehajtott lövéseidhez kizárólag saját magad által készített íjakat használsz. Mikor és hogyan sajátítottad el az íjkészítés fortélyait?

– Hajdúnánáson volt egy srác, Nagy Imrének hívták, ő longbow-típusú íjakat készített nagyon régen. Sokat jártam hozzá lőni, és közben megmutatta, hogy hogyan készül egy íj, milyen a jó ragasztó stb. Én ugye 2006-tól lövök, de 2011-ig nem lőttem saját íjjal, mindig más íjait használtam. Ez arra egyébként jó volt, hogy kialakuljon egyfajta tapasztalat arra nézve, hogy milyen típusú íj is lenne a legmegfelelőbb, de arra is rájöttem, hogy olyan íj nem volt akkoriban, amivel én ezeket a világrekordokat meg tudnám lőni. Ezért a saját adottságaimra szabott, „világelső” íjat nekem kellett létrehozni. Nyilván addig rengeteg információval, tapasztalattal gazdagodtam, volt már rálátásom más íjkészítők módszereire, ez valahol olyan, mint amikor a mai repülőgépek feltalálójáról beszélünk, hogy neki sem kellett a Leonardo előtti időkig visszamenni, hisz a technikai fejlődés már adott volt egy bizonyos szintig. Esetemben első körben azt kellett kitalálnom, hogy egészen pontosan milyen típusú világelső íjat akarok én fejleszteni, mert például Amerikában olyan világrekorder versenyt szerveznek, amelyre nem kevesebb, mint 25 íjtípussal lehet benevezni. Szerencsére a család többi tagja is nagyon benne van ebben az egészben, a feleségem, a fiam, mind-mind aktív versenyzők a lehető legkülönfélébb kategóriákban, így alkalmam nyílt gyakorlatilag minden típusú íjat, a hagyományostól a longbow-n át a csigás íjig elkészíteni. Fontos, hogy mindegyik ebben a műhelyben készült, tehát kicsit úgy kell elképzelni, mint egy autóversenyző tuning-műhelyt, és nem kis büszkeséggel mondom, hogy a családom a világranglista 35 helyén van rajta, a lehető legváltozatosabb kategóriákban. Egy alkalommal Törökországban ráadásul néhány versenyt követően a feleségemet áthelyezték a férfiak közé, mert a szervezők látták, hogy a női mezőnynek esélye sincs ellene. Végül én nyertem azt a versenyt, a feleségem pedig ezüstérmes lett.

– Ez nem semmi… nem lett volna egyszerűbb, ha ezt lejátsszátok itthon egymás közt a kertben és megspóroljátok az utazást? De térjünk vissza a tárgyra: mennyi időt vesz igénybe egy íj elkészítése, és mi a helyzet a hagyományos anyagokból és technikával készülő darabokkal? Igencsak vaskos szarvasín-köteg lóg itt a gerendán…

– Ha ma akarunk készíteni egy íjat természetes anyagokból, akkor az a folyamat ugyanolyan időigényes és nehézkes lesz, mint Árpád vezér idejében. Egy ilyen íjnak elképesztő teljesítménye van ma is, a szarvasínat egyébként az íjtest egyes részeinek rugalmasságához használjuk, de be kell vallanom, hogy ezeket én is csak abban az esetben készítem, ha egy adott verseny kiírásában az szerepel, hogy hagyományos, szarus íjjal lehet benevezni. Egyébként nem, mert gondolj bele abba a helyzetbe, amikor egyszer Arizonában 48 fokban kellett lőni, és akkor fogod egy órán keresztül, és akkor a ragasztáshoz használt enyv a kezed melegétől szabályszerűen olvadni kezd. Arról nem beszélve, hogy egy hagyományos íj elkészülte 3-4 hónapot vesz igénybe, míg a modern technológiával készült íj 2-3 hét alatt, de egyes típusok esetében akár egy nap alatt is elkészül. Ha Árpád vezér íjkészítőinek módjában állt volna, akkor minden bizonnyal ők is az utóbbi módszert választották volna.

– És a nyílvesszők?

Itt sem olyan egyszerű a dolog. Említettem, hogy állandó jelleggel 3000 kézzel gyalult vesszőt tartok készleten. Egy nyílvessző készítő ma általában 4-5 paraméter figyelembevételével készíti a vesszőket. Nálam ez a szám 18. Szembeszél, hátszél, oldalszél, eső, meleg stb., még a színe sem mindegy. Ha meleg van, akkor fehérrel, ha hűvös-borús idő van, akkor feketével lövök, mert például, ha utóbbival napsütésben lövünk, akkor felmelegszik és meglágyul a vessző teste. Másrészt egy nyílvesszővel összesen négy vagy öt alkalommal lövök, miután kiválasztásra kerül abból a háromezerből az a hét-nyolc. Ők amúgy nevet is kapnak, és versenyen mindig utoljára lövöm ki a legjobbat. Hasonló a helyzet az íjaimmal is: ha valamelyikkel lövök egy világrekordot, egy gyönyörű földrajzi lövést, vagy megnyerek egy versenyt, akkor felkerül az ún. Dicsőség Falára, ahol most már több, mint 300 íj pihen. Mert az íj is egy harcos, ugyanolyan, mint te, nélküle nem tudnál győzni. Én megígérem verseny előtt, hogy ha aznap jól harcol, akkor soha többé nem kell csatába mennie. Visszatérve a nyílvesszőkhöz, van egy, amelyikkel Amerikában lőttem rekordot, annak eszmei értéke kb. másfélmillió forint…

– Ne haragudj, de aranyból készült?

Majdnem eltaláltad, olyan értelemben, hogy köze van az aranyhoz, ugyanis egy Alaszkában elbontott aranyásókunyhó faanyagából, egészen pontosan alaszkai cédrusból készült. Ottjártamkor elhozhattam néhány nagyobb darabot, amit New Yorkba szállíttattam, onnan pedig egy barátom konténerben hajóztatta be Európába. Jelenleg a legjobb faanyag, amivel rendelkezem.

– Oké, erre már nem mondok semmit, még annyit kérdeznék, hogy milyen tervekkel vágsz neki az idei évnek?

– Az amerikai világrekorder versenyen mindenképp ott leszek, hat kategóriában lehet indulni, ebből kettőben biztosan fogok. Saját rekordomat kellene megdönteni, ez jelen pillanatban 1031,54 méter, ennél kellene még távolabb lőni. Ezen kívül kérdés, hogy fel tudok-e kellőképpen készülni az isztambuli Hódítók Kupájára, mert egyrészt az időjárástól is függ, másrészt elég sok nyílvesszőm megsérült a tavalyi versenyre való készülés során, ezeket pótolni kell, tehát időigényes folyamat. Majd kiderül.