„Az utolsó generáció vagyunk, akik még hallhatunk meséket olyanoktól, akik hagyományos környezetben szőtték a történeteket, vagy legalább ott hallották azokat. Nem engedhetjük, élőszavas történetek nélkül felnőni a gyerekeket” – véli a sepsiszentgyörgyi Bedőházi Beáta mesemondó, mesepedagógus, aki a Tekergő Meseösvény, a Meseszó Egyesület mesemondójaként arra törekszik, hogy minél több emberrel megértesse, nem szükséges görbehátúnak, nagy bajuszúnak, dialektusban beszélőnek lenni az ízes történetek elregéléséhez. Elegendő az akarat hozzá, legyen fiatal, idős, vidéki vagy városi az illető, ha elkezdi saját szavaival szőni a mesét, a megismételhetetlen történet megteremti a varázslatot: összekapcsolódik a mesemondó, a hallgató és a múlt, ez a „szentháromság” pedig új világokat nyit meg, szemléletet és tudást formál. Otthon, a családban mindenki mesélhet.

Hiba volna a népmeséket túlságosan elnemzetiesíteni, nyilván lecsapódik bennük egy nép kultúrája, de a magyar népmeséknek például nem igazán vannak olyan sajátosságaik, amelyek csak rájuk jellemzőek, az európai mesék közül a kelet-európai mesetartományba tartoznak, sok mindent magukba olvasztanak – szögezte le a mesemondó. Beáta szerint minden régióban, ahol egy történetet elmesélnek, a helyi értékek kerülnek előtérbe, a kifejezések is sajátosan a vidéket tükrözik, azaz „feldíszítik” a mesét, de az elbeszélt cselekmény a legtöbb nép kultúrájában megtalálható, csupán más szavakkal, más nyelvjárásban adják tovább egymásnak azokat.

A mesemondás gyógyír volt: katonaságban, hadifogságban, munkatáborokban is születtek történetek

Ereje van a közösségben elmondott és meghallgatott történeteknek, a mesemondás régebben szociális tevékenység volt, szórakozás, találkozás, vagy kényszeres együttléteket kellemesebbé tevő esemény. Meséltek például a fonóházakban, a munkatáborokban, a csoportos munkák végzése közben (tollfosztó, kukoricabontó), katonaság alatt, hadifogságban, fakitermelésen – részletezte a mesemondó, kiemelve, hogy ez utóbbi erdei szezonmunka hívott életre sok csíkszentdomokosi mesét például. Gyakran 8-9 hétig is fent voltak a hegyen, csupán hetente egyszer ment le a favágók közül valaki, hozni ezt-azt, amiből kifogytak. Maguk készítette kalibában laktak, estenként, vacsora után meséltek.

Sokszor előfordult – nemcsak Domokoson –, hogy a mesemondó tehetségeket nem feltétlenül munkabírásuk miatt hívták magukkal, hanem azért, hogy meséikkel szórakoztassák, kizökkentsék a mindennapi nehéz és veszélyes feladataik terhe alól a favágótársaságot. Szívesen dolgoztak helyettük is. Volt, aki este már olyan nagyon óhajtotta a mesehallgatást, hogy csak rakta egymás után a „szivarakat” a mesemondó szájába – ez egyike volt a honoráriumoknak. Kikapcsolódás volt varázsvilágba átlépni egy-egy fáradt nap után, vagy éppen jókat nevetni a viccesebb történeteken – Bedőházi Beáta szerint ez kellemes szellemi munka volt a sok fizikai megerőltetés után.

Történethallgatási transz

Azonban a közösségi munkaalkalmak megszűnése és az 1960-as évekbeli technológiai fejlődés, az új szórakozási formák megjelenése – tévé, rádió – visszaszorították a mesehallgatás igényét. A mese státusa átértékelődött. Egyre haszontalanabb időtöltésnek bizonyult az, ami egykor nagy becsben volt tartva, mivel egyike volt a ritka kikapcsolódási lehetőségeknek. Így a mesemondók, akik azelőtt a közösség kiemelt tagjai voltak, lassan hallgatóság nélkül maradtak, és a tekintély, ami kezdetben övezte őket, elillant. A mesemondás lassacskán a szülők, nagyszülők, pedagógusok kiváltsága, és a gyerekkultúra része lett.

Pedig a mese közösséget, tartalmas időtöltést teremt, egy mesemondás során az együtt töltött idő intenzív és egyszeri, a jelenlevőkre reflektáló aktus – tette hozzá Bedőházi Beáta, akinek az a tapasztalata, hogy egy mesemondó sosem meséli hasonlóképpen a történeteit; van, aki többet, más kevesebbet változtat, de mindig módosul, a hallgatóságra reagálva. Egy mesemondónak nemcsak látnia, de láttatnia is kell azt, amiről beszél, másképp nem tudja behívni hallgatóit a mesevilágba, ha pedig nem mennek vele, unalmas és követhetetlen lehet a történet. Ez egy közös szellemi munka, a képzelőerő aktivizálása. Ha viszont képes közvetíteni a képeket, érzelmeket válthat ki, és egy aktív megélés alakul ebből a kapcsolódásból. „Kicsit hipnotikus állapot, van is erre jó egy terminus, a történethallgatási transz. Ebbe kell bekalauzolja, majd ebből kivezesse a hallgatóit a mesélő” – részletezte beszélgetésünk folyamán.

Napjaink mesemondói képzéseken, tanfolyamokon, műhelyeken tanulhatják a mesemondás fortélyait, amibe a régiek belenevelődtek. Régen hosszabb folyamat volt a mesemondóvá válás, illetve nem volt jellemző a nagyon fiatal mesemondó. Ehhez a szerephez meg kellett érni, fel kellett nőni, bizonyos élettapasztalattal rendelkezni.

A történetmesélés és mesemondás az utóbbi évtizedben Erdélyben is kezdte reneszánszát élni: egyre több a „mai” (revival – szerk. megj.) mesemondó annak köszönhetően, hogy számos területen felfedezték a népmesék alkalmazhatóságát, így különböző módszerek épültek a mesék köré, például a mesepedagógia, a meseterápia, a mesepszichológia, de a hagyományos mesemondás is újjáéledt – részletezte Bedőházi Beáta, akinek az a tapasztalata, pár éve felerősödött a szándék, hogy a különböző megyékben élő mesemondók találkozzanak, hogy ezáltal számon tarthassák egymást, illetve tanuljanak is társaiktól. Ez tetéződött nyáron, a Hetedhét Hatvan Népmesefesztiválon, ahol közös erővel világrekordot is döntöttek: száz órán át zengték a mesét az erre a célra felépített jurtában.

Bárkiből válhat mesemondó, ha késztetést érez arra, hogy varázsvilágot teremtsen

A mesemondók küldetése a mese és mesélés hagyományának visszaemelése a mindennapokba, céljuk közel vinni az emberekhez olyannyira, hogy a felnőttek is megbizonyosodjanak róla, nem csupán a gyermekeké a mese, hanem az övék is. „Az utolsó generáció vagyunk, akik hallhatunk meséket olyanoktól, akik hagyományos környezetben szőtték a történeteket, vagy legalább ott hallották azokat. Kár, hogy felnőhetnek a gyerekek úgy, hogy hagyományos meséléssel nem is találkoznak. Úgy tudom, az óvodai követelmény előírja, hogy mesélni kell, de azt nem, hogy mit és hogyan. Az iskolában már csak történetolvasással, átdolgozásokkal ismerkednek meg a gyerekek. Jó volna egy olyan tankönyv, főként a kisiskolásoknak, amelynek a megírásában, összeállításában részt vesz folklorista szakember is” – részletezte interjúalanyunk, akinek célja Székelyföldön és Erdélyben feléleszteni az ember és népmese közötti örökérvényű, szoros, de már-már elfeledett kapcsolatot.

Azonban a tudomány és az alkalmazott folklór között nincs, vagy legalábbis nehézkes az átjárás. Itt próbál hidat építeni a Hagyományok Háza által létrehozott Magyar népmese – hagyományos mesemondás című tanfolyam, amely az élőszavas mesemondás több évszázados gyakorlatának átörökítését állította középpontba, folklorisztikai hitelességgel – így bárki újratanulhatja, „visszakaphatja” örökségét, ami ezidáig nemzedékről nemzedékre szállt. Emellett a Meseszó keretében évek óta működik az Ahol a madár se jár mesemondó baráti kör felnőtteknek, vagy a Mesecsiszoló, ahol a kezdő mesemondók mentort kapnak a gyakorlott mesemondók közül, hogy jó irányba érlelődjenek – ehhez hasonlót, ennek a kettőnek az egyvelegét szeretné létrehozni itthon is, a helyi lehetőségekre és igényekre szabva, osztotta meg velünk Bedőházi Beáta, kiemelve, hogy már voltak is sikeres megvalósításai ez ügyben.

„Az együtt, egymásnak mesélés eddig csak egyik kedvenc mesélési formámnak számított, a tavalyi hatvani mesélés óta viszont szinte rögeszmémmé vált, mert szerintem ez áll ma legközelebb ahhoz, hogy a mesemondás otthon érezze magát” – mondta. Ezért idén március 20-án, a mesemondás világnapjának apropóján Csíkszentdomokosra vitte a mesét és annak elmondóit, hogy a falu emlékezetét és a közösségi élményt felélénkítse.

Jó ideje azon munkálkodik, hogy egyre több mesemondó megmozduljon, így a különféle stílusok, repertoárok, technikák egymás fejlesztésére szolgálhatnak. „Amikor több mesemondó mesél egy helyen nemcsak a hallgatók motiválják, lelkesítik újabb, izgalmas előadásra őket, hanem a társak is. Napjainkban a közösség csupán hallgatója, és nem bírálója a mesemondásnak, de ha együtt mesélünk ez visszahozható” – tette hozzá.

Megtudtuk, a világnap megszervezését a Meseszó Egyesület indítványozta, Bedőházi Beáta azért választotta Csíkszentdomokost annak helyszínéül, mert a faluban sokáig élt a mesemondás hagyománya, és nagyon sok mesemondója is volt. „Többen használjuk forrásként a domokosi vaskos kötetet (Estefia, Éjfélfia, Hajnalfia Csíkszendomokosi népmesék Belatini Braun Olga gyűjtésében- szerk. Benedek Katalin, Hermann Zoltán), időszerűnek gondoltam megemlékezni az elődökről. Ez tökéletes alkalomnak bizonyult. Kicsit az erdélyi mesemondó mozgalom erőterének érzem a falut. A helyiek nyitottsága megerősítette ezt, szóban kötöttünk is egy mesei szövetséget és remélem hamarosan visszatérünk” – lelkendezett a mesemondó, akinek rengeteg terve van a szájhagyomány útján szőtt történetekkel.

A mesélés és mesehallgatás figyelemmel ajándékozza meg azt, aki mondja és azt, aki hallgatja

Hiszen tudja, rengeteg jótékony hatása van a meséknek, azok számára, akik befogadják, az egyik kiemelkedő szerepe például az irodalom és a mese kapcsolata, ugyanis nagy szerepe van az olvasóvá válásban. A kettőt gyakran élesen szétválasztják – igaz ugyan, hogy a népmese egy teljesen szóbeli műfajként teremtődött, de a 19. századi történések megváltoztatták ezt, fokozatosan vált írott formátumúvá, ma már nem is létezik könyvek nélkül.

Emellett a mesemondás szórakoztatás, élmény, de olyannyira különleges, hogy míg jókat nevet hallgatója, komoly didaktika hatásai a háttérben végzik feladatukat: segíti a beszédfejlődést, gazdagítja a szókincset, fejleszti a koncentrációs készséget, illetve segít az ok-okozati összefüggések megértésében.

A fejből mesélés egyik legfontosabb előnye pedig a belső képalkotás beindítása és edzése, ami szintén elengedhetetlen az olvasóvá váláshoz. Ezeknek a belső mentális képeknek a hiánya okozza gyakran a szövegértési nehézségeket. Különösen fontos most, amikor a külső képi világ, a virtuális eszközök ontják a készen kapott képeket, amelyek kiszorítják a saját belső képalkotást, nincs rá szükség, ha kapjuk. Ellustul a képzelőerő, ugyanúgy edzenünk kell, mint minden mást, sorvad, ha nem használjuk, akár az izom. Ha ez nincs, sérül a történetek követhetősége, átélhetősége.

A mesemondás során a mesemondó és a hallgató különleges, érdekes, izgalmas alkotói viszonyba kerül. Akkor és ott újraalkotják a mesét úgy, ahogy abban a változatban többé soha. A hallgatóság milyenségének függvényében, az ott lévők és a környezet passzív formálói lesznek a mesének. Némi interaktivitást is enged, lehetőséget ad kiszólni, belekérdezni, beleszólni is. Egyedi sajátossága ennek a műfajnak, hogy annyira szigorú, mint amennyire engedékeny. Ha a törzsét nem hajlítjuk el, beláthatatlan szabadságot enged, előadója, saját mesei világán keresztül keltheti új életre minden egyes alkalommal ugyanazt a történetet.

Az, hogy egymás szemébe nézve, együtt egy képzeletbeli világba utazunk, hatalmas élmény lehet, amit a gyerek akár egy életre magával vihet, láthatatlan formában, ha nem is egészében, de annak lenyomatait mindenképpen. De a felnőtt számára is hasonlóképpen lehet meghatározó egy meghallgatott történet. Egyre fontosabb, hogy könnyed semmilyen tárgyi formához nem köthető élményekkel gazdagodjunk, figyelmünkkel ajándékozva meg egymást. Ne csak annak örüljünk, annak legyen értéke, amit megfoghatunk. 

(Nyitókép: Illusztráció | Hagyományok Háza Facebook-oldala)