Olvasóink nap mint nap találkoznak a Maszol szerkesztőinek, tudósítóinak, riportereinek, valamint fotósainak és videósainak munkájával. A számítógépek előtt ülve várjuk, kutatjuk és serényen gépeljük a friss híreket, vagy éppen kamerával a kezünkben keressük Erdély legszebb tájait, a környezetünkben élők különleges történeteit. Nálunk a billentyűzetek heves csattogása tölti meg a szerkesztőséget élettel, és ilyenkor születik meg munkánk gyümölcse. Bár az olvasó nem láthatja és ismerheti a cikkek mögötti embereket, karácsony alkalmával úgy döntöttünk, megszólaltatjuk néhány munkatársunkat és megmutatjuk önöknek egy kicsit személyesebb vonatkozásban azt az embert, aki a képernyő mögött rejtőzik nap mint nap. Íme, ezt jelenti számunka az ünnep, az együttlét, a pihenés, amikor – ugyanis ez ritka alkalom – egy kicsit offline vagyunk.

Benedek Huszár Botond (tudósító, Marosvásárhely): A nevetés, az emlékezés és az önreflexió időszaka

A karácsony elsősorban Jézus születéséről szól. Évről évre emlékeztet minket, hogy a kegyelmes Isten megváltót küldött közénk. Keresztényként fontos, hogy ezt ne tévesszem szem elől, hogy nem a pótcselekvéseken van a hangsúly. Számomra ugyanakkor ez egy fontos értékmegőrző est is. A karácsony előtti várakozás időszaka az év legszebb periódusa.

A családommal minden hétvégén meggyújtottuk az adventi koszorún a gyertyákat, sőt idén a betlehemi lángot is elhoztuk otthonunkba, amit a marosvásárhelyi Bolyai-téren felállított óriási adventi koszorúnál vettünk át a gr. Teleki Sámuel Cserkészcsapattól. A Szabadság úti református gyülekezet tagjai is gondoskodtak róla, hogy meghitt legyen a várakozás. Gyermekeim és a feleségem is nagyon sok ilyen programban vett részt, példaként említeném, hogy a kisebbik fiam Dani, ajándékokat készített az egyház által rendszeresen megszervezett karácsonyi vásárra, a nagyobbik fiam, Marci pedig adventi koszorút, mézeskalácsot készített. Egy másik megtiszteltetés az volt a feleségem és jómagam számára, amikor azt a nemes feladatot kaptuk, hogy állítsunk össze ajándékokat két árva gyermeknek. Emellett szeretek a családommal együtt elmenni Isten házába is, ahol mindannyian feltöltődhetünk. A karácsony napja előtt nagyon szeretem nézni gyermekeim csillogó szemeit, amint közösen díszítjük fel a karácsonyfát.

Összegezve: számomra a karácsony a Megváltó születése mellett a várakozásról, az együttlétről, a szélesebb család látogatásáról, a nevetésről, az emlékezésről, az önreflexióról, valamint a megnyugvásról is szól.

Bereczki Szilvia (szerkesztő, Életmód): Ha tehetném, újratanulnám az ünnepet

Számomra a karácsony visszavágyódás. Egy meghatározhatatlan otthonillat, ami a gyermekkorral szállt tova, és lett belőle egy újabb körülírhatatlan, de már sokkal komolyabb. Számomra a karácsony egy nagymama és egy öreg nénje. Ráncos kéz, begörbült ujjak a kicsi késen, ami zöldséget vág a húsleveshez. Csendben eltűrt egyedüllét egy vaskályhával kifűtött szobában. Egy szánkó, amit édesapám nagymamám házáig húz a jégen, egy fenyőág-karácsonyfa, amit átadok, egy vicc, egy ének, egy napi beszámoló, egy ölelés. Az angyal settenkedése. Öcsém kíváncsisága és öröme, bátyáim titoktartása. Édesanyám törekvése, hogy minden jó legyen: az étel, a tisztaság, a fa, az ajándékok.

Ha tehetném, újratanulnám az ünnepet. Nem számítana az ajándék, nem érdekelne a csillogás, csak az, hogy legyünk még úgy, mint régen: együtt a ráncos kéz, a csendben tűrt egyedüllét, a szánkó, a varázslat, a kíváncsiság, a titoktartás és az illat. A család.

Évek óta mindannyian máshol és máshogyan ünneplünk: az öreg kéz és a magány már az égben, édesapám és édesanyám elmélázva, mintha mindketten sejtenének egy titkot, amit egyelőre nem árulhatnak el. Bátyáim határokon túl. Öcsém és én egykedvűen, keresve-kutatva a régi illatot, amit nem lelünk sem töltött káposztában, sem kalácsban, sem karácsonyi süteményben. Nincs jelen az ajándékdobozok mélyén, a fenyőfa ágaiban, a tisztára sikált szobában. Ha újratanulnám az ünnepet, sok lim-lom helyett csak egy csuda nagy szívet kérnék, amibe mindent bepakolhatok: magammal hoznék egy nagymamát, egy öreg nénjét, egy édesapát, egy édesanyát és három testvért. Az illatot, ami nem engedné, hogy az ünnep lényege lemorzsolódjon.

Borsi Balázs (főszerkesztő): Legyünk emberségesek!

Akármennyire is kommersz a mai világ, biztos vagyok benne, hogy az emberi jóság nem veszett el, csak jó mélyen lakozik. Az adventi időszakban kettős érzés kerít hatalmába: elkeserít és dühít, amiképpen másról is alig szól az ünnep, mint hogy vásárolj és vásárolj, a karácsony sokak szemében csak egy kereskedelmi fogás és teljesen háttérbe szorul az, amiről valójában szól: a Jóisten egyszülött fiáról, aki megtestesítette a mindenhatóba vetett hitünket. Hogy hiszünk-e ebben vagy sem, tulajdonképpen másodlagos, ha azt vesszük: a szeretet soha el nem fogy. És ha a feltétlen szeretetről, az őszinte elfogadásról van szó, akkor bizony mindmáig megvan a létjogosultsága az ünnepnek – ami nem ajándékokban, nem értékes kincsekben fejezhető ki, hanem odafigyeléssel és néhány kedves szóval.

Amikor lelkünk húrjait megpengetik a szeretetéhes, ölelésre kész kezek, akkor érezhetjük igazán, teljesen mindegy, mit mond a tévé, a rádió, mi özönlik a Facebookról, a felismerés által úrrá lehet rajtunk az ősi és egyben gyermeki lelkesedés: adni sokkal jobb. És még csak nem is a válaszként csillogó – akár könnybe lábadó – szempár, és végképp nem a köszönet miatt, hanem mert valóban megtapasztalhatjuk azt, ami bennünk lakozik, de néha már-már mi magunk is elfeledjük, ez pedig az alapvető jó szándék.

Ettől lehetünk igazán gazdagok. Attól a nemes egyszerűséggel emberségnek nevezett tulajdonságtól, amely velünk születik, és amelyet tanulni nem, csak elnyomni lehet.

Karácsonyt megelőzően sok szó esik a családról, a gyermekekről, a közösségi létről, vagy akár a nehéz körülmények között élő rászorulókról, egymás megsegítéséről. De hadd említsek meg még egy jelentős közösséget, amelynek tagjai ugyanúgy közöttünk élnek és szomjúhoznak az odafigyelésre, miközben a szeretet ünnepe nekik sokszor nem több a magányos lét legkeserűbb időszakánál. Ők azok, akik egyedül ünnepelnek.

Hogy ki miért van egyedül, az megannyi személyes drámát, tragédiát takar. Vannak, akiknek gyermekeik, unokáik külföldre szakadtak, s ilyen-olyan okból kifolyólag nem tudnak hazatérni. Mások egyéb okok folytán töltik egyedül a szeretet ünnepét. Szerte az országban, a városainkban, a falvainkban élnek ilyen emberek, mellettünk, közöttünk járnak-kelnek, itt élnek tőlünk egy karnyújtásnyira.

S ha már arról van szó ebben az írásban, hogy nekem mit jelent a karácsony, a legvégén elmondom: azt, hogy azokhoz is odafordulunk, akik nem kérik ezt; azt, hogy észrevesszük őket, és ha egy cseppnyi emberség is maradt még bennünk, akkor megkérdezzük, hogy vannak, és osztozzunk néhány jó szóban. Ingyen van. Mégis ez a legdrágább.

Farkas Endre (riporter, Csíkszereda): A bárány melege

Számomra a karácsonyi történet legszebb része a pásztorok látogatása az újszülött Jézusnál. Mindig jó szívvel gondolok azokra az egyszerű, jóindulatú emberekre, akik ajándékaikkal felkeresték a kisgyermeket és szüleit. Arany, mirha, tömjén helyett bárányt, sajtot ajándékoztak, hogy enni és melegedni tudjanak a szülők és a kisgyermek. A fiammal beszélgettünk éppen a betlehemi eseményekről, kérdezgettem, kik, hogyan jelentek meg az újszülöttnél. Nagy szeretettel beszélt a pásztorokról, pedig sosem említettem, mennyire megérint az ő fellépésük. A legkedvesebb az volt, ahogyan a pásztorok ajándékairól beszélt. Csillogó szemekkel említette a sajtot és a bárányt. Kérdés nélkül mondta: a bárányhoz bújhat a kis Jézus, hogy melegedjen.

Kell-e annál szebb ajándék a Földön, hogy senki ne szenvedjen éhségtől, hidegtől, nélkülözéstől? Számomra erről is szól az ünnep.

Azokra gondolok, akik nem családjuk körében, nem fűtött szobában, kalács- és fenyőillatban ünnepelnek. Láttam ünnepet hajléktalanszállón, bántalmazott anyák otthonában, szociális központban. A legfontosabb ajándéknak minden külsőségen túl mindig a biztonság, a melegség érzését gondoltam, amit adhatnak egymásnak az emberek. Persze, emellett egy kis fenyőillat mindig jól jön.

Lőrincz Anna (tudósító, Kolozsvár): Egyre jobban értékelem az ünnepet

A karácsony az az ünnep, amelyiken végre egy hosszú év után kicsit pihenhetek, és azon kevés alkalmak egyike, amikor hazamegyek Sepsiszentgyörgyre meglátogatni a családomat. Nem az ünnep miatt fontos, nem is a fa vagy az ajándékok miatt – bár nyilván, azok is hozzátesznek –, hanem a hosszú beszélgetések, borozások, Catan-bajnokságok, filmmaratonok miatt, amiket ilyenkor tartunk otthon.

Néha idegesít, bár szeretem, hogy még ennyi idősen is el kell játszani az angyalozást, azaz hogy az ajándékok csak a gyerekek (akik 23 és 25 évesek) tudta nélkül kerülhetnek a fa alá, és ha még együtt is választottuk ki őket, meglepődve nyitjuk ki a dobozt és rájuk csodálkozunk.

Sajnos évről évre fogy a karácsonyi asztalnál ülők száma, tavaly nagytatámat veszítettük el, idén pedig nagymamámat, ezért úgy érzem, egyre jobban értékelem ezt az ünnepet, és igyekszem minél több odafigyeléssel, jó beszélgetéssel eltölteni azokkal, akik maradtak.

Márk Boglárka (vezető szerkesztő): Saját családi hagyományainkat formáljuk

Az adventi időszak, a karácsony és az újév az életem különböző szakaszaiban más-más tartalmat, jelentést hordozott magában. Gyermekkoromban egyet jelentett a nagymamámmal, akit minden karácsonykor meglátogattunk: kettős ünnepet ültünk, Évának hívták, ezért december 24-én ünnepelte a névnapját, nem csak a karácsonyt. A gyermekkorom karácsonyai ezért mindig többórányi vonatozással, a csattogó hidegben, nagy hóban a nagymamám házához való baktatással, az éjféli misével, nagymamám köszöntésével, az ott élő rokonokkal való találkozással és a kályhában ropogó tűz hangjával jártak együtt.

Amióta saját családom van, és már a nagymamám sincs közöttünk, azon vagyunk, hogy a számunkra fontos részletekre összpontosítsunk. Megpróbálunk odafigyelni arra, hogy a karácsony elsősorban a szeretet ünnepe legyen, ezért ebben az időszakban a türelmet, az egymásra figyelést helyezzük előtérbe. Idén már a második évben sikerül ezt az időszakot a legkevésbé stresszessé tennünk.

Nem az a cél, hogy tökéletes legyen a rend, drágák az ajándékok és akkora terülj-terülj asztalkám, hogy aztán az ételek nagy része a szemétben végezze.

Természetesen fontos a körítés, odafigyelünk arra, hogy a lakásban legyenek olyan pontok, amelyek hozzájárulnak az ünnepre hangolódáshoz, adventi koszorút készítünk, különlegesebb ételeket eszünk ezeken a napokon, de a saját családi hagyományainkat még mindig formáljuk, és azt hiszem, akkor lesz a legszebb az ünnep, ha ezek az évek során velünk változnak, hozzánk idomulnak.

Molnár Boglárka (tudósító, Kolozsvár): Egyedül elképzelhetetlen

A karácsonyom évek óta ugyanolyan, és ez így van jól. Elképzelhetetlen, hogy egy személlyel kevesebben üljünk a fa körül, ahogy az is, hogy a karácsonyi menüsor bármelyik eleme is változzon. Pont ebben rejlik szépsége.

Bár a szenteste idén is a megszokott módon zajlik majd, valami mégis megváltozott bennem: az ünnepi készülődés rituáléja. Nagyot fordult velem a világ az elmúlt néhány hónapban, rengeteg új, számomra szokatlan szituációban találtam magam, és úgy érzem kicsit távolabb kerültem az otthontól – lélekben. Ez az, amiért a szeretet ünnepe most sokkal többet jelent. Legbelül egy ujjongó kisgyerek várja azt, hogy hazautazzak, hogy meséljenek, meséljek, meséljünk. Egymásnak, egymásért.

Ha valamit, hát beszélni biztosan tudunk. Nem az a csendes család a mienk. Bár elméletileg a nyugalomról szól az ünnep, nálunk a hangos nevetés, a hajnalig tartó játékpartik, a hosszú sztorizások jelentik a szentestét. Így adunk hálát, hogy van, akinek és akivel.

Nagy Andrea (közösségi média): A megállás pillanata

A karácsony az otthon töltött perceket jelenti. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden percét a csillogás és mézeskalács illata jellemzi, de mindenképp az otthon a kulcs. Az a személy vagyok, aki októbertől karácsonyi filmeken és zenéken él, de előtte pár héttel elmegy az egésztől a kedve. Ilyenkor bejönnek a barátaim, akik becsempészik a karácsonyi hangulatot a lelkembe: kis ajándékokkal, közös karácsonyi vásározással, forraltborozással, hosszú beszélgetésekkel. Értük is elképesztően hálás vagyok.

A karácsony mindezek mellett a megállás pillanata. Az év végi hajrá mindannyiunk ellensége, viszont ott a karácsony, amikor megállunk, hálát adunk, köszönetet mondunk. Annak ellenére, hogy ennek a napi rutinunk részének kellene lennie, karácsonykor ez mégis más. Meghittebb, csendesebb, varázslatosabb.

Pataky Lehel Zsolt (vezető szerkesztő): Karácsony = varázslat

Alighanem minden embernek ez a legizgalmasabb pillanat az életében: amikor karácsonyra készül, és karácsonyt ünnepel. Megvan ennek a varázsa, s engem gyerekkoromtól végigkísér ennek a misztikuma.

Ugyanakkor nem tudom – s talán nem is kell – különválasztani az egyházi ünnepet, a karácsony vallásos jellegét a családi ünneptől, a kettő összetartozott, hol előbbi, hol utóbbi domborodott ki hangsúlyosabban. De mindig ez volt az az alkalom, amikor a tágabb értelemben vett família tagjai (rokonok, unokatestvérek) összeültünk, a felnőttek „felengedtek”, félretették a hétköznapi gondokat, és ezt a gyerekek is átérezték a tudat alatt – valószínűleg ezért él az ember emlékezetében úgy a karácsony, mint a felhőtlen boldogság, felszabadulás ünnepe.

Meghatározó számomra 1989 karácsonya, amely a konkrét felszabadulást jelentette, mellékesnek számított, milyen ajándékok vannak a fa alatt, felnőtt és gyerek valóban megváltásként élte meg azt a karácsonyt, ami a nélkülözéssel, de főleg a lelki terrorral sújtott évek, évtizedek után elhozta a szabadságot, a jobb életet, vagy legalábbis annak reményét.

Amióta apai felelősség hárul rám, azon igyekszem, hogy a karácsony varázslatosságát, misztikumát átadjam a gyerekemnek. Abban a korban van, amikor előbb-utóbb „lehull a lepel” a faállítás és ajándékozás titokzatosságáról, de akkor a közös, családi ünneplés egy másik szakasza kezdődik majd el.