Szinte gyermek volt még, amikor a „fakanál” és a teljes háztartás, testvérei ellátásával együtt nyakába szakadt úgy, hogy az anyai iránymutatástól és jótanácsoktól is elesett. Édesanyjuk egy jól palástolt betegség következtében hirtelen hunyt el. Édesapjuk már évekkel azelőtt meghalt, a nagyszülők szintén, így a négy gyermek egy felnőttektől mentes, ijesztő világba csöppent, ahol a főzés, a háztartás egésze, az anyagiak előteremtése is rájuk hárult. Kamaszkori hullámvölgyeikben inkább lázadtak és útjukat keresték volna, semmint kisfelnőtté váljanak, de a sors másként döntött: tizenhatévesen esti tagozatra iratkozott, munkába állt, magára vette az anya feladatait, közben érettségi diplomát és jogosítványt szerzett, majd saját vállalkozást alapított, amit immár húsz éve működtet töretlen sikerrel. A székelyudvarhelyi Mihálykó Imola kozmetikussal az anya nélkül nevelkedő gyermekek napjának apropóján beszélgettünk.

Mi a történeted, mesélnél a gyermekkorodat befátyolozó, kamaszkorodat megtörő tragédiáról?

Nyolc hónapos voltam, amikor édesapám egy balesetben meghalt, és tizenhatéves kamaszlány, amikor egy betegség következtében édesanyámat is elveszítettem. Azt sem tudom, hogy milyen volt édesapám szemének színe – csupán a fekete-fehér fotókról ismerem. Ezzel a gondolattal többnyire megbarátkoztam, ám édesanyám váratlan távozása mindent megváltoztatott. Annyira jól palástolta a betegségét, hogy testvéreimmel gyerekként észre sem vettük, hogy szenved, így bennünket hirtelen, villámcsapásként ért az elvesztése. Negyvenéves vagyok, mégis mindenre úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. 

A húgom hetedik osztályos volt, két nagyobb bátyám már külföldön dolgozott abban az időben. Egyikük úgy döntött, hazaköltözik, hogy tartózkodjon mellettünk egy nagykorú is, és a nagynéném önként vállalta a gyámságunkat, ha hivatalos helyekre kellett mennünk, ő írta alá helyettünk, nem kellett attól tartanunk, hogy árvaházba kerülünk: maradtunk a családi házunkban hárman. Magától értetődő, hogy a fakanál az én kezembe huppant, én voltam ugyanis a legidősebb lány, el kellett látnom a testvéreimet.

Kamaszkoromban soha nem érdekelt a főzés, a velem egykorúakhoz hasonlóan lázadoztam, mindenre nemet mondtam akkoriban. Mindig más kötött le, mint az, amire édesanyám intett, így mellette nem tanultam meg, miként kell a konyhában sürgölődni – később megnyugtatott, hogy észrevétlenül azért ellestem tőle néhány mozdulatot. Noha addig is voltak feladataink, nehéz volt megbirkózni azzal, hogy a teljes háztartás vezetése rám hárult. Mindent mástól kellett megtanulnom, nem volt lehetőségem a meghitt családi fészekben fejlődni életkori sajátosságaimnak megfelelően: például az első munkahelyemen tanítottak meg a helyes asztalterítésre, a rokonoktól lestem el, hogyan kell bécsi szeletet sütni. Más értelmet nyert minden, ami egy átlagos nő életében lassacskán kibontakozó folyamat.

Ugyanakkor nehéz volt elfogadni a segítséget, szinte gyermek voltam még: meg kellett birkóznom azzal, hogy elvesztettem az édesanyámat, a halál fájdalmával, a magánnyal, a félelemmel, közben tanulnom kellett, helytállnom az iskolában, míg vágytam arra, hogy ugyanolyan fiatalkori élményekkel gyarapodjak, mint a társaim. Ettől azonban megfosztott a veszteség. Hirtelen tett felnőtté.

Azóta természetesen hálás vagyok mindenkinek, aki akkoriban segített, mert nekik köszönhetően sajátítottam el mindent, ami a boldogulásomhoz szükséges. A szüleim nem kaptak elegendő időt arra, hogy felvilágosítsanak, és mire megtörtént a tragédia, már a nagyszüleink sem éltek, így mondhatni „egyedül maradtunk a világban”, főként önmagunkra és a jószándékú emberekre számíthattunk.

Tagadás, lázadás, szomorúság, félelem, fájdalom – ezekkel az érzésekkel mind egyedül maradtál. Hogyan sikerült végül elfogadni a tragédiát, beleilleszkedni az új szerepbe, megélni a gyászt?

Az első hetek voltak a legkaotikusabbak, sokféle érzés dúlt bennünk, és közben eleget kellett tennünk a gyásszal járó „elvárásoknak”. Faluról származtunk, Máréfalváról ingáztunk Székelyudvarhelyre a tanulás miatt – hagyományos közegben úgy illik, hogy a halálesetet követő hat hétben a hozzátartozók feketében járnak. De gyermekként nem volt még sok fekete ruhánk, folyamatosan mostuk azt a néhányat, ami volt, hogy eleget tegyünk a követelményeknek, de egyik pénteken már nem maradt, amit felvegyek, így egy világos farmernadrágban jelentem meg. A falubeliek pedig megjegyezték, „ennyi volt a gyász, már túlvannak a gyermekek rajta, milyen egyszerű”.

Pedig nem azért viseltem világos nadrágot, mert könnyedén megemésztettem a tragédiánkat, hanem azért, mert nem volt más ruhám. Ugyanakkor nyugtatta a lelkem, hogy ha nem viselek feketét, az az érzésem, hogy meg sem történt az egész, nincs veszve minden. Ha volt is jelentősége a világos nadrágnak, nem volt akkora mértékű, hogy azért elítéljenek.

Értetlenkedve álltam sok minden előtt, szerettem volna ismét gyermek lenni, akinek nincsenek gondjai, csak tanulnia és szórakoznia kell. De ezek a plusz terhek, amelyek a vállunkra szakadtak, komoly felnőtté tettek. Délelőtt dolgoztam, délután iskolába jártam, este pedig főztem, hogy legalább napi egyszer meleg étel kerüljön az asztalunkra. Volt, hogy elégettem a vacsorát, az első főzéseim nem jártak sikerélménnyel, de a későbbiekben ügyesen boldogultam olyan receptek alapján, amelyeket édesanyám hagyott hátra a receptes könyvében.

Saját kezűleg írta a recepteket, és ez hatalmas segítség volt. A kézírása eszembe juttatta a hangját, a tüsténkedését a konyhában, emlékezni kezdtem rá, hogy mindig arra kért, figyeljem, amit tesz, nincs egyéb dolgom, csak nézzem. Ez kevés ahhoz, hogy egy fiatal lány jól teljesítsen a konyhában, de a legnehezebb időkben kapaszkodó volt: láttam magam előtt a kezét, láttam az általa készített finomságokat, éreztem azok illatát, emlékeztem arra, hogy mikor milyen fűszereket használ, milyen trükköket alkalmaz, és ezeket sorra kipróbáltam én is.

A mai fiatalok 20-25 évesen kezdik felfedezni a konyhát, a háztartás vezetését. Mivel a mi életünkben minden túl korán vett egy új és komoly irányt, fiatalkoromban az volt az érzésem, hogy fejlettebb, érettebb vagyok a korosztályomhoz képest.

A háztartás vezetése mellett volt még olyan élethelyzet, amikor nagyon szeretted volna, hogy az édesanyád ott legyen, átlendítsen a nehézségeken, kételyeken?

Az anyává válásom alkalmával nagyon erősen kezdtek élni bennem a traumáim. Szerettem volna, hogy édesanyám mellettem legyen, rengeteg kérdésem volt, tőle vágytam válaszokra. De ez csak vágy maradt, így a sürgősségire jártam minden ügyes-bajos kérdésemmel, olyanokkal is, amelyek nem feltétlenül voltak sürgősségi esetek, de nem volt, hová fordulnom, és inkább kapaszkodtam az orvostudományba, mint a számos nőismerősöm különféle tapasztalatába.

Az egyik legnehezebb az anyatejjel való táplálás volt. Senki nem mondta, én pedig nem tudtam, hogy a párhónapos csecsemőt nem szabadna cumisüvegből vízzel és teával táplálni. Nyár volt, és a nagy melegben szerettem volna hűsíteni, aminek az lett az eredménye, hogy a kicsi nem volt hajlandó szopni. Jobb híján a sürgősségire rohantunk, ahol felvilágosítottak, hogy az édes löttyöt a cumisüvegből sokkal könnyebben és szívesebben fogadja el, mint az anyatejet a mellből, amiért meg kell dolgoznia. Nagy kihívás volt visszaszoktatni az anyamellre, de kitartottam, így több mint egyéves koráig táplálhattam anyatejjel.

Nehéz volt, hogy szülői jótanácsok híján nekem mindig válaszokért kellett kutatnom. Tudatosan törekedtem arra, hogy ne a mendemondákat, a barátnők és szomszédok tapasztalatait alkalmazzam, hanem szakemberek tanácsát kérjem, ha már egyedül vagyok a kérdéseimmel. Sokszor annak is örültem volna, ha nem helyénvaló tanácsot, a modern gyermeknevelésnek nem megfelelő információt kapok, csak édesanyámtól származzon. Mivel ez nem adatott meg, a szakemberekkel való egyeztetés mellett sokat olvastam, hogy könnyebbé tegyem a mindennapjainkat.

Törékeny időszakodban maradtál egyedül. Nem volt lehetőséged megismerni az „ideális” férfit, apaképpel gazdagodni, és édesanyádat is akkor veszítetted el, amikor a leginkább szükséged lett volna rá, az énkeresés közepén. Hatással volt ez a későbbi kapcsolataidra, az emberekhez való viszonyulásodra?

Meghatározta, mi több, megpecsételte a későbbi sorsomat édesanyám elvesztése. Magamba fordultam, visszafogottabb lettem, folyamatosan lesben álltam, hogy kitől érkezik egy rosszindulatú megjegyzés. Amikor jóindulatú megnyilvánulásokkal szembesültem, akkor a lelkiismeret marcangolt, hogy nem vagyok jó emberismerő; máskor, amint bízni kezdtem, csalódnom kellett az emberben. Érdekes, ahogyan a múlt meghatározza a sorsunkat, de biztos vagyok benne, ha a múltat nem tesszük helyre magunkban, akkor jövőnk sem lehet.

Szerencsére mindig megtaláltak a jó emberek. Hálás vagyok a szomszédjainknak, akik meglepetésszerűen kopogtattak be hozzánk egy-egy tál étellel, hogy felmentsenek bennünket a konyha terhe alól, ezzel lehetőséget biztosítva a tanulásra. Voltaképpen nekik is köszönhető, hogy sikerült érettségi diplomát szereznünk. Sokszor több empátia volt az ismerőseinkben, mint a tágabb rokonságban: gyakran felrótták nekem, hogy miért nem megyek a székelyudvarhelyi varrodába dolgozni, mint minden tisztességes lány, ahelyett, hogy tanulok, és olyan álmokat kergetek, amelyekből valószínűleg semmi sem lesz.

Tehát voltak céljaid, álmaid a veszteségek ellenére is. Mit terveztél?

Határozott céljaim voltak, 20 éves koromra már kész jövőképpel rendelkeztem, amelynek pilléreihez azóta is tartom magam. Tudtam, hogy mit akarok az élettől: az érettségit a jogosítvány megszerzése követte, majd megtaláltam a hivatásomat, amit azóta is szívvel-lélekkel végzek. Tanulni, fejlődni szerettem volna, még mielőtt családot alapítok. Konkrét időpontokhoz kötöttem a férjhezmenetelem, a gyerekvállalást – ezek kisebb kitérőkkel mind megvalósultak. Határidőkkel élek magammal szemben, így volt bennem egy kisebb kényszer, hogy a kitűzött terveket megvalósítsam.

A sors viszont a későbbiekben is tartogatott meglepetéseket. Huszonhatéves koromban az első férjemtől el kellett válnom, mert nem akart gyereket vállalni. Mivel a családalapítás fontos volt számomra, tudtam, nincs maradásom. Harmincéves voltam, amikor megtaláltam a társam, akivel végre családot alapíthattam, egy kislány és egy kisfiú szülei vagyunk azóta.

Komoly elhatározásokat kellett hoznom azért, hogy ma ott tartsak, ahol, de egyik tanulságos élethelyzetet sem zártam le úgy, hogy bánkódtam volna. A vágyaim lebegtek előttem, ezekért képes voltam előretörni. Ha a saját sanyarúságunknak csak a rossz oldalát látjuk, akkor sajnos pont a szörnyűségekbe csöppenünk vissza egy észrevétlen pillanatban. Muszáj tudatosan irányítani a világlátásunkat, és ebben sokat segít nekem az imádság, az Istenre hagyatkozás.

A családi katasztrófák feldolgozásában kapaszkodót a hit, az Isten adhat? A szörnyűségek következtében van, hogy hátat fordít az ember lázadásában…

Nem vagyok templomba járó, mi több, édesanyám halálakor a Jóistenemet is elveszítettem. Kamaszlány voltam, kijelentettem, hogy nekem nincs istenem, nem bírtam felfogni, hogy a teremtőnk képes volt megtörni bennünket hitben és szeretetben. Lázadtam ellene egészen 20 éves koromig. De az évek folyamán rengeteg olyan pillanat volt az életemben, amikor hálával telt meg a szívem. Feltettem magamnak a kérdést, kinek legyek hálás, ha nem az Istennek? Így sikerült visszatalálnom hozzá. És megtapasztaltam, hogy minden hálaimádságom pozitív történéseket von maga után.

Biztos vagyok benne, hogy gyermekkorodból hoztál magaddal elveket, amelyeket még édesanyád ültetett el benned. Melyek azok az értékek, amelyeket neki köszönhetsz?

A komoly alapokat megkaptuk, hitben, szeretetben nevelt, és a nehézségektől megkímélt. Sosem szembesültünk azzal, hogy milyen kihívásoknak kell eleget tennie ahhoz, hogy négy gyermekét segítség nélkül felnevelje. Néha várnunk kellett az új cipőre, nem mindig kaptuk meg azt, amit akartunk, de olyan kedvesen vezetett végig ezeken a folyamatokon, hogy észre sem vettük, min megy keresztül.

Templomba járó nő volt, katolikus hitben nevelt minket. Máig csodálom, hogy vasárnaponként kétfogásos ebédet készített nekünk, de arra is volt ideje, hogy elmenjen a szentmisére, és alkalmanként még kisebb kiruccanásokat is megszervezett : Homoródra jártunk borvízért például, vagy az erdőbe kikapcsolódni. Időt szakított mindenre, példaértékű rendszert működtetett, ezért is törekszem arra, hogy a hétvégéket hozzá hasonlóan a családnak szenteljem.

Mivel túl korán szakadt rád a felnőttlét, és sok mindent „másodkézből” kellett elsajátítanod, anyaként törekszel arra, hogy a gyermekeidet minél korábban önállóságra neveld?

Ragaszkodom hozzá, hogy a gyermekeimet önállóságra neveljem. A családi kálváriánk előtt a testvéreimmel együtt már önállóak voltunk, édesanyám mindannyiunknak feladatokat osztott, az el nem végzett teendőkért pedig büntetés járt – nem bántott, nem szidott, de legközelebb kétszer annyi a dolgot adott, hogy tanuljunk a hibáinkból, így igyekeztünk azt a keveset elvégezni, amit nekünk szánt. A férjemmel úgy neveljük a gyermekeinket, hogy érezzék, a háttérben ott vagyunk, számíthatnak ránk, ha akadályokba ütköznek, de próbálják meg előbb önállóan megoldani a feladataikat.

Az önállóság az egyik olyan tulajdonságod, ami egész életeden át kísért. A családi tragédia hatással volt arra, hogy vállalkozónő lettél?

Attól a pillanattól kezdve, hogy „magamra” maradtam egy felnőttek útmutatásától mentes világban, az irányítást kivettem mások kezéből. Tudtam, az életemért én vagyok a felelős, és olyan irányelveket építettem fel, amelyekhez mindenáron ragaszkodtam. Az első munkahelyemen alkalmazotti státuszban dolgoztam, de nem szerettem másnak dolgozni. Törekedtem az önállóságra, célom volt, hogy a családi biztonságunk megteremtése és fenntartása ne más irányítása alatt történjen. Máig kétkezi munkából biztosítom a családi megélhetésünket, kozmetikusként dolgozom 20 éve, tehát emberekkel foglalkozom, hozzájárulok a jó közérzetükhöz, a számukra ideális megjelenés megteremtéséhez. De a mindennapjaimat azóta is én írom, míg a sorsomat a Jóisten irányítja.