A BBTE Biológia és Geológia Karának munkatársai – dr. Angelica Feurdean, dr. Roxana Grindean, dr. Gabriela Florescu, dr. Ioan Tanțău, dr. Andrei-Cosmin Diaconu, valamint dr. Andrei Panait – széles körű nemzetközi együttműködés keretében vizsgálták a Román-alföld keleti peremén elterülő erdős sztyeppek holocénbeli átalakulását. A tanulmány a nagy presztízsű Biogeosciences folyóiratban jelent meg, közölte az egyetem sajtóirodája.

Az erdős sztyeppek dinamikus ökoszisztémák, két társulás határán kialakuló ökotonok, melyek rendkívül érzékenyek az éghajlati, valamint a tájhasználati változásokra. A kutatók ezt a fokozott érzékenységet szerették volna jobban megérteni, ezért egy, a Dobrudzsa és a Román-alföld határán található Oltina-tóból származó, 6000 éves kőzetmintát fogtak vallatóra. A tófenék középső tájékáról vett kőzetmintát többszempontú elemzésnek vetették alá, azonosították az üledékrétegekben található pollent, széndarabokat, trágyalakó gombákat és n-alkánokat. Az elemzésben fontos szerepet játszott a REVEALS-modell (Regional Estimates of Vegetation Abundance from Large Sites), mely nagy tavakból származó fosszilis pollenmaradványok alapján lehetővé teszi a tó környéki növénytakaró faji összetételének és sűrűségének becslését több ezer évre visszamenőleg.

A vizsgálatok során egy nagyobb erdős térség nyomaira bukkantak, melyet döntő részt szárazságtűrő, melegkedvelő (keleti gyertyán, tölgy), valamint mérsékelt égövi (közönséges gyertyán, hárs, szil, kőris) fák alkottak 6000–2500 évvel ezelőtt. A terület fás vegetációval való borítása 4200–2500 éve volt a legsűrűbb, mintegy 50%-os, és a keleti gyertyán dominanciája jellemezte, ami más európai erdős sztyeppekhez viszonyítva szokatlannak számít az említett időszakban. A fák gyérülése 2500 éve, a vaskorban kezdődött el, ekkortól mindössze 20%-ra csökkent az erdőfoltok aránya, ami feltehetőleg inkább a mezőgazdaság megjelenésével áll összefüggésben, hiszen az éghajlati viszonyok csak kismértékben változtak ebben az időszakban. Az elégetett biomassza mennyisége jelentősen megnőtt a vaskorban, ami arra utal, hogy a tüzet rendszeresen használták a tájmenedzsment eszközeként. A faborítás aránya az elmúlt két évezredben változatlanul alacsony maradt a vizsgált területen, ami az emberi behatás folytonosságáról tanúskodik.

A tanulmány következtetése szerint a növénytakaró átalakulására dinamikus folyamatként kell tekintenünk, mely érzékenyen tükrözi a környezeti viszonyokat, köztük a természeti és emberi hatásokat. A kutatás több szempontból is egyedülálló, hiszen rendkívül széles időspektrumon, empirikus adatok alapján vizsgálja egy délkelet-európai térség növénytakaróját.