Micle Rozália a köröstárkányi Százszorszép Táncegyüttes egyik vezetője, a tárkányi népi viselet egyik legeltökéltebb őrzője. Köröstárkány a dél-bihari szórvány legmagyarabb települése, mindmáig csaknem színtiszta magyar lakosságával egyedüli a Belényesi-medencében. A helyi magyar közösség megmaradása, hagyományainak ápolása és átörökítése a jövő nemzedékekre közös erőfeszítések eredménye. Micle Rozáliával otthonában beszélgettünk hagyományőrzésről, megmaradásról és a tárkányi jövőképről.

– Kezdjünk egy alapfelvetéssel: itt vagyunk a Belényesi-medencében, Köröstárkányban. Ez egy ikonikus település, már csak azért is, mert a dél-bihari szórványban, ebben a „román tengerben” ez az egyetlen csaknem színmagyar falu, ahol a hagyományok és a közösségi emlékezet máig élnek. De ez nem történik magától. Mit jelent az emlékezet és a hagyományőrzés Köröstárkányban, hogyan gyökerezett meg az Ön életében?

– Mindenképpen a gyermekkoromra kell visszatérnem. Itt lakom Köröstárkányban, a kultúrház szomszédságában, így kislányként bármilyen mulatság, bál vagy összejövetel volt odabent, a zene engem mindig elvarázsolt. Lehetett népzene, mulatós vagy bármilyen más dallam, gyerekként szaladtunk át, és órákig figyeltem, hogyan táncolnak a felnőttek.

Hatalmas köszönettel tartozom az egykori elemista tanítónőmnek, Rozika néninek is. Nagyon határozott, erős egyéniségű pedagógus volt, akitől rendkívül sokat tanultunk. Ha valamelyikünk tudott egy dalt, nótát vagy népdalt, ő mindig meghallgatott bennünket, sőt meg kellett tanítanunk az egész osztálynak. Soha nem hagyta, hogy műsor vagy szereplés nélkül maradjunk. Én gyerekként is rendkívül aktív voltam, bátran kiálltam énekelni, ha úgy ítélték meg, hogy jó hangom van.

A szüleimtől és a családomtól is ezt a mintát örököltem. Nagyon szerettek összejönni a szomszédokkal, barátokkal. Édesapám barátai, ha eljöttek hozzánk, esténként szinte mindig nótáztak, én pedig gyermekként szívtam magamba ezeket a dallamokat.

Generációról generációra öröklődő viselet

– A köröstárkányi népviselet híresen gazdag és karakteres. Hogyan jelent meg az Ön családi történetében a viselet?

– Már negyedik osztályos korom előtt is hordtam a viseletet. Az iskolának volt néhány megvarrt darabja, amit néhai Barka Julcsa néni készített a gyerekek szerepléseire, de negyedikesként én már a sajátomat hordtam. Magas növésű kislány voltam, így rám ment az a ruha, amit még a dédnagymamámtól örököltem.

Ennek a ruhának nagyon megható története van. A dédnagymamám 1914-ben született. Ötéves kislány volt 1919-ben, amikor az édesanyját megölték a tragikus tárkányi események során. Árván nőtt fel, majd 15 évesen férjhez adták, 16 évesen már anyává vált. A viseletet az édesanyjától örökölte. Később a nagymamám viselte, majd a nagynéném, utána édesanyám, és végül én. Kiszámoltam: a rokolyám ma már több mint 90–95 éves! Ugyan a lábrim (mellényem) és a fodros ingem között van már újabb is, de a rokolya a mai napig az a régi darab.

Gyerekkoromban, ha külföldi vendégek vagy kutatók érkeztek a faluba, a tiszteletes úr mindig hozzám küldte őket: „Beöltözöl, Rozika?” Én pedig büszkén öltöztem fel, még Hollandiából érkező látogatóknak is megmutattam a tárkányi ruhát, akkor is, ha nem volt külön műsor.

A női és férfi viselet jellegzetességei

– Milyen elemekből áll a hagyományos tárkányi viselet, és miben különböznek az egyes darabok?

– A köröstárkányi női viselet legszínesebb és legdíszesebb darabja a lábri (más vidéken lájbi vagy mellény) és a rokolya. A lábrit nagyon szép, színes anyagból varrják, felráncolva különböző színű szalagokat, gyöngysorokat, hímzett virágokat – főként szegfűket – varrnak rá. A rokolya alján is szalag, hajtóka és vastag bársonycsík fut végig.

Az öltözködésnek hagyományos sorrendje van, amely a lenvászonból vagy gyolcsból varrt, a nyaknál és a bugyros ujjaknál dúsan fodrozott, horgolt csipkével díszített fodros ing felvételével kezdődik. Anyukám mindig gondosan igazítja ki a fodor hullámait, hiszen az ing akkor a legszebb, ha szépen ki van mosva, keményítve és vasalva. Erre a felsőtestet borító darabra, pontosabban a rokolya alá kerül az alsószoknya, valamint a pendely, amely a rokolyához hasonlóan harmonikaszerűen van levasalva és felül ráncolva, így adja meg a tartását a felette lévő szoknyának. A pendelyre simul rá a színes vagy díszes rokolya, amit a derekán gyolcs kötény egészít ki. A régi, eredeti gyolcs kötény felül ráncolt és levasalt volt, csipkével és hajtókával díszítve, de létezett úgynevezett kerékkötény is. Ünnepnapokon pántlikát – régen rózsaszínt vagy pirosat, ma leginkább piros szalagot – kötöttek elé, hétköznapokon pedig a színes ruhákhoz fekete kötényt hordtak. Az öltözéksort végül a finoman csillogó gyöngysorokkal díszített lábri, vagyis a mellény zárja.

Van egy teljesen hófehér, virágmotívumokkal hímzett viseletünk is: ezt a lányok a mai napig felveszik a konfirmáció alkalmával.

A színhasználatnak régen komoly jelentősége volt. Az élénk, világos színeket (rózsaszín, piros, paprikaszín) a fiatal lányok hordták. A korosodó asszonyok sötétebb árnyalatokba (lila, sötétzöld, sötétkék, bordó) öltöztek, az idős nénik pedig feketében jártak. A fejkendőknél is számított a szín: a gyászoló vagy idős asszonyok fejkendőjén a sötétebb hímzés mutatott kifelé. A fiatal lányok jellegzetes hajviselete a két fonatból álló, fej tetején koszorúba kötött, masnis frizura volt.

Lábbeliként régen bocskort, pántos cipőt vagy papucsot hordtak, az ünnepekre pedig piros vagy keményszárú fekete csizmát húztak.

– Milyen volt a férfiak öltözete?

– A férfi viselet az elmúlt másfél évszázadban sokat változott. A 19. század közepén még rövid derekú, bő ujjú vászoningből és bő gatyából állt. Fejükön keskeny karimájú, felhajtott szélű úgynevezett zsíros kalapot hordtak – azért hívták így, mert a mindennapi használattól vagy a kártevők elleni bekenéstől idővel átzsírosodott.

Az I. világháborút követően a férfiak viselete idomult a környező paraszti divathoz: a bő gatya helyét felváltotta a priccses nadrág, a bocskor helyett pedig keményszárú fekete bőrcsizmát kezdtek hordani. A fiatal, katonaság előtt álló legények kalapjára a kedvesük készített díszes bokrétát fácántollal és egy pici aranyszállal – ezt hívtuk regruta kalapnak.

Mi maradt meg ünnepi viseletnek?

– Meddig hordták a tárkányiak a népviseletet a mindennapokban, és mikor vált belőle kizárólag ünnepi öltözet?

– Györffy István 1911-ben készített néprajzi fotókat Tárkányban, akkor még teljesen természetes volt ez a viselet. Az I. világháború után kezdett átalakulni. Az én nagymamám 1988-ban halt meg, 52 évesen. Ő még hordta a rokolyát és a melles kötényt, de a fodros ing helyett már egyszerűbb fehér inget vett fel.

Gyermekkoromból, a nyolcvanas évekből még tisztán emlékszem az idős nénikre, akik a faluban fekete rokolyában jártak. Tehát a mindennapi viseletként való hordása egészen a nyolcvanas évek végéig megmaradt az öregek körében, a színes, ünnepi viselet viszont fokozatosan átkerült a színpadra és az egyházi ünnepekre.

Egy-egy ilyen ruha elkészítése régen is hónapokig tartott az asszonyoknak a sok mezőgazdasági és házimunka mellett. Kézzel hímezni a zsebkendőket, a szegfűs lábrikat, keményíteni a fodrokat rendkívül aprólékos és időigényes munka volt.

A tárkányi ugrós felkutatása

– Hogyan szerveződött újjá a tárkányi táncélet az évtizedek során?

– Már hetedikes koromban, a kilencvenes években összefogtak a helyi fiatalok, hogy tánccsoportot alakítsunk. Emlékszem, akkoriban alig vártam a nyáresti próbákat! Nem csak táncot tanultunk, ekkor vittük színpadra a tárkányi lakodalmast is, az akkori szokásokkal. Később az iskolában is megalakult a Rozmaring tánccsoport, amelynek vezetője Rigda Enikő Csilla tanítónő volt, névadója pedig néhai Cseterky Csaba igazgató úr. Egykori tanítónőink voltak azok, akik fontosnak tartották a hagyományok továbbadását, értékelték a viseletet, és megszerettették velünk a táncot.

Amikor ez a hullám elült, néhány évvel később én gyűjtöttem össze ismét a fiatalokat. Lánytáncokat tanultunk, felvettük a viseletet, és elneveztük magunkat Nótáskedvű Lányoknak. Elkezdődtek a testvértelepülési kapcsolatok a magyarországi Felsőtárkánnyal, Mezőtárkánnyal, Tárkánnyal és a szlovákiai Kis- és Nagytárkánnyal, ahova kulturális műsorokkal jártunk fellépni.

Aztán férjhez mentem, megszületett a gyermekem, elvégeztem a főiskolát és tanítani kezdtem. Pedagógusként sem hagytam abba: az iskolai év végi műsorokon, színdarabokon mindig beöltöztettem a gyerekeket, mert fontosnak tartottam az átörökítést.

A fordulópont 2015-ben érkezett el. Ekkor látogattak el hozzánk Debrecenből a Hajdú Táncegyüttes vezetői. Ők szakmailag felkutatták és rekonstruálták a tradicionális köröstárkányi táncot. Archivált felvételeken – többek között a hatvanas évekből – megfigyelték, hogyan járták az öregek a jellegzetes tárkányi ugróst.

Ez egy gyönyörű, egyedi tánc, amit a híres dalra járnak: „Három csomó petrezselyem, a vénasszony veszedelem, ihaha...” A szakemberek észrevették, hogy a lányok tánc közben sajátosan tartják az ujjaikat. Kiderült, hogy a régi lánytáncokban hímzett zsebkendőt tartottak a kezükben – ezt a mozdulatot őrizte meg a népi emlékezet.

2015-től kezdve a Csoóri Sándor Program támogatásainak köszönhetően a helybéli Gyulai Trézsi nénivel számos új viseletet varrattunk a gyerekeknek. Így ma már van elegendő ruhánk a kisebb és nagyobb lányoknak egyaránt.

– Milyen alkalmakkor öltöznek fel ma a tárkányiak, és hogyan működik jelenleg az együttes?

– A viseletet elsősorban fellépéseken, a Fekete-Körös-völgyi Magyar Napokon, a Micskei Néptánctalálkozón, a székelyudvarhelyi Táncháztalálkozón vagy akár a váradi Csillagocska néptáncegyüttes rendezvényein, illetve konfirmációkor, nemzeti megemlékezéseken (például az 1919-es tárkányi mészárlás évfordulóján) és a népviselet napján hordjuk.

Néhány éve meghirdettem a faluban a Népviselet Napját: kértem a Facebookon a tárkányiakat, hogy „halásszák elő a kasztliból” a régi ruhákat, és abban jöjjenek vasárnap a templomba. Csodálatos élmény volt! Még Magyarországról is hazajöttek régi elszármazott tárkányiak, felöltöztek, és megtelt a templom és a kultúrház. Édesapám főzött az egybegyűltekre, citerázott, igazi közösségi ünnep kerekedett belőle.

A falunk zenei és táncos gyökerei egyébként rendkívül mélyek. Kevesen tudják, de Bartók Béla is gyűjtött Köröstárkányban – és a mai napig az általa gyűjtött népdalokra táncolunk.

Jelenleg a Százszorszép Táncegyüttes égisze alatt több korosztályos csoportunk is működik, így a legkisebb óvodásokból és előkészítősökből álló Pipitér csoport, a felső tagozatos tanulókat összefogó Margaréta csoport, a fiatalokból álló Őszirózsa csoport, valamint a felnőtt és örökifjú táncosokat tömörítő Nagy Százszorszép.

Legutóbb 42 táncost és szereplőt számoltunk össze a jubileumi emléklapok osztásakor. Bár a mai világban nehéz megszólítani a fiatalokat, és a nagyok közül sokan elkerülnek egyetemre vagy dolgozni, az utánpótlás nevelését nem hagyjuk abba.

Útravaló és jövőkép

– Mi adja az erőt ehhez a sokszor fáradságos, önzetlen munkához?

– Én ezt a szüleimtől örököltem: amit csak tudunk, meg kell tennünk a falunkért. Ha van saját értékünk – és Köröstárkányban hatalmas kincs a népviseletünk, a táncunk, a történelmünk –, akkor azt meg kell becsülnünk és meg kell mutatnunk az országnak-világnak.

Tárkányi magyar ember vagyok, nem tudok nemet mondani, ha segíteni, jót tenni, értéket teremteni kell. Akkor vagyok boldog és elégedett, ha a munkámnak nyoma van és jó eredménye. Az a vágyam és álmom teljesült, amikor a jubileumon a kultúrház színpadán a legkisebbektől a legidősebbekig mindenki egyszerre táncolta a tárkányi ugróst. Amíg élünk, táncolunk és hordjuk a ruháinkat, addig Köröstárkány magyar jövője is biztosított a Belényesi-medencében.