Már régóta érlelődik bennem a gondolat, hogy a kisgyermek szellemi fejlődésének intenzív időszakaiban – mint amilyent most élünk meg Leával – a családnak jól fogna egy szolgálatos pszichológus. Mert igaz ugyan, hogy ennek az időszaknak, ahogy a későbbieknek is, megvannak a maga „természetes” velejárói, de ezeknek az úgyszintén „természetes” feldolgozásához néha elkelne a szakmai segítség.

Mert miután ezer jó tanácsot elolvasunk a szakirodalomból, hogyan kell vigyázni a gyermekre szakszerűen, még mindig ott van a tényszerű valóság: hogy dolgozzuk fel azt, hogy két és fél másodperc alatt kétévesünk a játszótér védettebb környezetéből hirtelen az autók között terem nevetve, azt gondolva, hogy ez egy jó kis csínytevés.

A fent leírt jelenet egyáltalán nem azt jelenti, hogy az illető, a helyzetben a szívlütyögéshez közel álló családtag nem vigyázott kellőképpen a gyermekre, hanem inkább azt, hogy az eddig kiszámítható mozgása, gondolkodása olyan hirtelen csapott át teljességgel kiszámíthatatlanba, hogy kvázi képtelenség azt kellő gyorsasággal lereagálni, hiszen picinyünk a legapróbb egérutat is megtalálja arra, hogy a sikítófrászt hozza ránk móka fedőnévvel. Így alakult át a játszótér észrevétlenül vicces akadályversenyből a végeérhetetlen szenvedések és minden szögletből leselkedő veszélyforrások helyszínévé családunk felnőtt tagjainak percepciójában, miközben persze mindenikünk tudja, hogy „Lea kicsi még, bármeddig is magyaráznánk, nem értheti meg, hogy azt nem szabad”. Ennek megértése még nem ment föl az alól, hogy úgy térjünk haza a játszótérről, mint aki háromhektárnyi veteményesben kapált megállás és felszusszanás nélkül.

És persze, az sem megoldás, amit fáradtabb napjaimon alkalmazni szoktam, ráadásul vészesen közel érzem a pillanatot, amikor ez már egyáltalán nem alkalmazható, miszerint beültetem a babakocsiba és a lehető legnagyobb lassúsággal sétálunk, csak sétálunk a parkban a millió kiabáló-rohangáló gyermek között. Lea átlagban negyedóra alatt szokott ilyenkor rájönni a turpisságra, hogy itt megalapozatlan időhúzás esete forog fent, így kérlelhetetlenül, teljes erőből kifeszíti az összes nyolcvan centijét és parancsolóan felkiált: „szállsz ki, szállsz ki, most!” Mit tehet ilyenkor a szófogadó anya: természetesen, kiszabadítja a porontyot a béklyóvá vált babakocsi szorításából és a nyűggé vált egyéb földi javakat maga mögött hagyva szalad a rohanó gyermek után, hogy az általa eltúlzottan értelmezett szabadság különböző kelepcéiből (szökőkút, élő sövény vagy éppen egy kilengő hinta közeléből) kimentse valahogy.

Ilyenkor élénk párbeszédet szoktam folytatni az őrangyalunkkal, a sajátommal és a Leáéval is, mert minden jel arra mutat, hogy a helyzetek zömében már csak ő tud segíteni abban, hogy bizonyos éles jelenetekből a bevállalható kisebb karcolásokkal megússzuk ezt a nyugalmas késő délutáni sétát. Mert például ha nem vagyok elég gyors, akkor csak tétlenül figyelem másodpercek töredékéig, hogy a gyermekem épségben kerül-e ki egy villámgyors roller és egy annál is gyorsabb bicikli alkotta veszélyesnek tűnő „folyosó” sodrásából, lendületéből. És mindmostanáig el kell mondanom, hogy az illető őrangyalok pazar munkát végeztek és soha sem lógtak meg a képzeletbeli őrszobáról akkor, amikor éppen a sorsunkat hívtuk ki magunk ellen az együtt töltött minőségi időben. Ha lehetne, esküszöm, minden hatályos törvényre fittyet hányva lefizetném valami jó nyugati kávéval és márkás folyékony szappannal, csak hogy megőrizzék ezt a jó szokásukat, és persze, az eddigi szolgáltatásaik elismeréseképpen is kapnák az illető „figyelmességet”.

A szakirodalom hasznos, gyakorlatias tanácsai ugyanis nem szoktak mindig kéznél lenni, a gyakran előforduló vészhelyzetekben általában el szoktam mulasztani gyakorlatba ültetésüket, és tehetetlenül meg szoktam állapítani hangosan, inkább magamnak: „Leám, te egyáltalán nem hallgatsz rám!” Amire persze mindig egy huncut mosoly a válasz (ha egyáltalán felfigyel rá), és egy újabb csínytevés előkészítése, ami egyre inkább a Leánál nagyobb gyermekek különböző akcióinak leutánzásában ölt formát. Nem azt mondom, hogy ilyenkor nem gondolom végig ezerféle megközelítésben azt, hogy akkor ezt most egyszerűen megtiltsam, kitartóan segítsek neki a végrehajtásban, vagy egy köztes megoldásként inkább segítsem őt hozzá ahhoz a felismeréshez, hogy ez még számára elérhetetlen cél. Tulajdonképpen egyik taktika sem szokott maradandó sikerrel kecsegtetni, tehát nem tudnék ebben a kérdésben hasznos tanácsokkal szolgálni.

Mert ott van például a tömbházunk két emelete megmászásának állandó fogas kérdése, amit Lea megkérdőjelezhetetlen presztízskérdésként kezel leginkább. Ilyenkor ugyanis „nem szabad” segítenem neki a kihívással való kellő szembenézésben. Pedig a problémát az önálló kis hölgy általában háttal, szerencsésebb napjaimon oldalvást szokta megközelíteni teljesen esetleges léptekkel, tekintetét leginkább fölfelé irányítva. Szoros közelségből szoktam figyelni az akciót és közben arra is vigyázok, nehogy hozzáérjek akár egy kicsit is akciózás közben, mert ez maga után vonja az egész lépcsőházban zengő, csengő és dübörgő „függetlenségi nyilatkozatot”, ami főként csendórában nagyon kínos tud lenni. S hogy milyen méretű kihívást testesít meg ez a lépcsőmászás naponta a gyermekem életében, jelzi az is, hogy amikor a csúcstámadás során sikeresen felér az egyik „alaptáborba”, boldogan elkiáltja magát: „Fent vagyok! Ez már döfi!”

A nagyanyja szakértői tájékoztatása szerint ezzel a csatakiáltással a kis alpinistám Cukit, a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű kukacot szokta idézni tulajdonképpen.

Az én anyai szívem persze mindezzel együtt is repes az örömtől, hogy sikeres volt a csúcstámadás, és csak ritkán gondolok arra, hogy a jól kigondolt és felépített szülői autoritásom holmi, általam jobbára ismeretlen rajzfilmbeli kukacokéval versenyzik és marad alul elég csúfosan egy méltatlan megmérettetésben.