Drága gyermekem!

Ezeket a gondolatokat anyák napján fűzöm hozzád, hogy amikor majd megtanulsz olvasni, magad is elolvashasd. Amolyan palackposta, amely kimerevít egy képet a kis életkénkből. Nem teljesen szabályos gondolatok ezek, így lehet, hogy majd sokkal később fogod egészében megérteni őket. Ezt a levelet, mintegy emlékeztetőként, magamnak is írom, hogy majd én is elolvassam akkor, amikor megtanulsz olvasni.

Eddigi közös életünkben számtalanszor éreztem azt, hogy növekedésed egy-egy pillanatát változatlan formában szeretném elmenteni, megőrizni és ebből az időszakból főként azt, hogy hány különböző módon mutattad meg nekem, mit is jelent az anyaság.

Először, ugye megjelent az a számomra igen fura és intenzív érzés, amit az irántad való állandó aggodalom jelent, és amellyel most is nehezen birkózom meg. Hiszen egyáltalán nem  szeretném, hogy gyermekkorod egy örökösen parázó, körmét tövig rágó anyuka mellett teljen el. Bocsáss meg tehát nekem, ha nem tudom mindig kellő lazasággal kezelni azt, amikor megjelenik egy karcolás az arcodon, odacsapod magad a kanapéról, mert minden tiltás ellenére századszor is felmásztál rá, vagy éppen egy hintázó gyermek lábai alól kell összeszednem téged, mert öt másodpercig nem figyeltem rád eléggé és odasomfordáltál gyanútlanul, s így pórul jártál (szerencsére, csak enyhén).

Persze, azt is megtanultam tőled időközben, hogy az anyukás élet csupa móka és kacagás is lehet, ha végigkövetem, micsoda lelkesedéssel mondod azt, hogy „Leácska tanul”, és közben elszavalod az összes babaklubban tanult mondókát, babásan elénekled a Kossuth Lajost és a nagymamától tanult viccesebbnél viccesebb dalokat is. Ilyenkor azon gondolkodom, hogy a „ponfix” meg a „nyugi, nyugi”, illetve egy nem túl szalonképes szó és egy angol nyelvű dalocska mellett (amelyet még negyedik osztályban sajátítottam el), tőlem vajon tanulsz-e úgy általában valami épületest, amire később is mindketten büszkék lehetünk…

Mindemellett azt is köszönöm, hogy megtanítottad nekem, mit jelent az abszolút kétely. Na, nem a mi kapcsolatunkra vonatkozóan, hanem spéci arra, hogy tudok-e neked olyan fogódzókat nyújtani, ami felvértez téged a világban való boldogulásra. Ez a kétely szüntelenül arra sarkall, hogy ne gondoljam azt: birtoklom a bölcsek kövét, amelyet lazán elhelyezek az ölödben, mert tessék, itt van az életre szóló batyu, viheted.

Általad tanultam meg azt is, már pici baba korodban, hogy a másoknál működő dolgokat fenntartásokkal kell kezelnem, mert egyáltalán nem biztos, hogy azok nálunk is érvényesek. Ez egy hasznos tudás, amely számtalan nehéz helyzetben arra ösztönzött, hogy igenis, nyugodtan térjek le a kitaposott útról, mert mi ketten tudjuk a legjobban, hogy mi az, ami jó, kedvező és megfelelő nekünk. És ha vannak, akik ezért elítélnek, hát lelkük rajta!

Ha szabad egy kicsit előrefutnom, akkor azt még elmondom neked: megtapasztalod majd azt is, hogy anya nem tökéletes. Nem siklóernyőzött még, nem emlékszik már, hogy is van a keresztszemes varrás, a gyökvonás sem nagyon megy (akkor már inkább három József Attila-vers egy szuszra), és a legújabb ruha-, cipő- vagy zenei divatban sem elég jártas – annak felnőtt és gyermek verzióját is beleértve. Na meg a helyes válaszokat sem fogja tudni valamennyi általad feltett kérdésre. Remélem, ezeket a hiányosságokat kellő felhőtlenséggel tudjuk majd kezelni mindketten, amikor megmutatkoznak.

De most térjünk vissza anyák napjára és arra, hogy mi – vagyis te meg én – minden tökéletlenségünk ellenére is így vagyunk tökéletesek egymás számára, sok más gyermekhez és anyukához hasonlóan. A többi pedig nem nagyon számít, őszintén…

Én ezt a tökéletlen tökélyt szeretném most veled és általad megünnepelni, és – bár nem nagyon divat – boldogságnak is elnevezni ezennel. Nos, ez legyen az a végszó, amely bearanyozza a mai, és úgy általában valamennyi napunkat.