Hogyan viszonyulnak a székelyföldi diákok, szülők és tanárok a mobiltelefonok használatához? Tiltják vagy segítik az okosabb használatát? Megveszik a legújabb modelleket? Ezeket a kérdéseket kutatta Gergely Orsolya, a Sapientia EMTE csíkszeredai Társadalomtudományi Tanszékének egyetemi adjunktusa, és ezekről kérdeztük a szociológust.

Milyen szülői aggodalmaik fogalmazódtak meg a telefonhasználattal szemben?

A szülők aggodalmai sokfélék a telefonnal kapcsolatosan. A gyermekek idejét rabló haszontalanság az egyik leggyakoribb aggodalom, minden idejüket elveszi a telefon. Egyrészt rosszalják, hogy a gyerek állandóan a telefonon lóg, és minden próbálkozás arra, hogy valami mással is foglalkozzon „a telefon simogatásán kívül” vitába és cirkuszba fullad. Másrészt pedig mindannyian elismerik, hogy ők vásárolták a drága telefonokat... ami persze nagyon hasznos – mondják.

Ugyanakkor nem tudják mindannyian megfogalmazni, de azt érzékelik, hogy bámi nemű kontroll, vagy akár rálátás szinte lehetetlen számukra. Azaz a mobiltelefonnal az internethasználat magától értetődővé vált (mondom én), és így még kevésbé tudnak bármilyen szinten befolyással bírni. Korábban az asztali számítógépet ki tudták kapcsolni, a wifi routert is akár, az esti villanyoltással is korlátozni lehetett a használatot, de a telefont nagyon nehéz tőlük elvenni, mert az nem egy bútordarab, hanem személyes tárgy. Így szinte nem tudják a használatát kontrollálni. Többen tesznek említést arról, hogy csak bizonyos időintervallumokban, feltételek mellett engedik a használatát, de ez már a hetedik osztályosoknál is nehezen működik, a középiskolásoknál szinte kizárt.

Arról is beszámoltak szülők, hogy számukra ez mennyire terhes, hogy hetekig, hónapokig állandó téma a telefon-vágy, melyik osztálytársnak, barátnak milyen telefonja van, és az ő gyerekének is pontosan olyan kellene – állandóan a tárgyalás és újratárgyalás és újra-újratárgyalás... és előbb-utóbb valamilyen szinten belemennek az alkuba, majd nemsokára kezdődik minden elölről. Amiatt senki nem aggódik, hogy milyen drága egy telefon, vagy havi költségben ez mennyit jelent a családnak. Ez nagyon általános. És a survey adatok is arról tanuskodnak, hogy arra vonatkozóan sem kell visszafognia magát a tanulók valamivel több mint fele, hogy mennyit költ telefonra egy hónapban.

A tanároknál létezik tehát a szkeptikus és az innovatív álláspont. Milyen érvei vannak az előbbinek? Milyen megoldásokat használ az utóbbi?

A szkeptikusok érvei sokfélék. Egyrészt a gyerekek fejlődése, kognitív kompetenciái miatt aggódnak, melyek – véleményük szerint – a túlzott telefonhasználat komolyan károsítják vagy lassítják, hátráltatják a tanulási folyamatot. A koncentráció szempontjából egy nagyon zavaró tényezőnek látják, nem tudnak teljesen megfeledkezni a telefonról, az arról követhető eseményekről. Ugyanakkor mivel a multitasking-habitust honosítja meg a telefon és internethasználat, a tanulási folyamatban is ezt követik, és nem tudnak maximálisan foglalkozni egy témával.

Másrészt a társas viselkedés korlátjának látják, a gyermekek viselkedése, magatartáse miatt aggódnak, azaz a telefonon lógás magatartása a fizikai világbani viselkedést negatívan befolyásolja, és alapvető szociális készségeket gátol. Sorolják: nem tudnak verbálisan jól kommunikálni teljes mondatokban, végiggondolt érvekkel, konfliktus-helyzetben adekvátan viselkedni, saját készségeik és képességeik szerint, segédeszközök nélkül megoldani feladatokat, aprólékosan kidolgozott terveket készíteni, ugyanis percenként hívják egymást, írnak egymásnak, röviden kommunikálnak, nem szemtől szemben és nem mindig azonnali a reakcióval stb.

Harmadrészt az állandó konfliktust generáló szerepét látják a mobil-ügynek: az állandó tematizálást károsnak vélik a tanulási, személyiségfejlődési folyamatra nézve: megint csengett, megint zümmögött, megint használta, megint szabályt szegett, megint jött a szülő, megint elveszett/megrongálódott/ellopták, megint fotózott valamit és osztályfőnöki téma lett belőle stb. Rengeteg idő és energia megy el, amelyeket hasznosabb dolgokra kellene fordítani.

Viszont nemcsak a szkeptikusak sorolják ezeket az érveket: szinte kivétel nélkül mindenik pedagógus részben, vagy többnyire említ ezek közül jó néhányat. Viszont a különbség a szkeptikus és innovatívak közt az az, hogy míg az első típus a káros (komoly aggodalomra okot adó) és esetleges hasznos (enyhe felmentésnek helyet adó) tényezők felsorolásánál megáll, addig az innovatívak megpróbálkoznak az előnyök, hasznos tényezők kamatoztatásával. Például, ha már amúgyis ott van a telefon zsebükben, akkor olyan irodalmi alkotást választ a magyar szakos tanár, amely elektronikusan olvasható. Vagy angol nyelv tanuláshoz online feladatokat használ, vagy épp a chat-nyelvezet és közösségi háló gyakori szavait, kifejezéshasználatát (is) tárgyalja órán. Természetesen az innovatív tanár ezzel eltér a szűken értelmezett tanyanyagtól vagy módszertantól, de talán lelkesebb tanulók és eredményesebb munka lesz a jutalma.

Hogyan viszonyulnak az iskolák a telefonhasználathoz? Hogyan a szülők? Mit szólnak ezekhez a diákok?

Az iskolák egyre inkább (formálisan) szabályozzák. Nem olyan túl régi ennek a „történelme”, viszont az utóbbi években a legtöbb iskola a maga szintjén igyekezett valamilyen szabályt bevezetni az alkalmanként elő-előforduló esetek nyomán a hasonló történések megelőzésére, vagy előfordulási gyakoriságuk minimalizálására. Van, ahol nem lehet bevinni a telefont (főleg falusi iskolákban). Van, ahol a titkárságon le kell adni reggel, és délben elvenni. Van, hogy az osztályteremben elhelyezett telefontartóban tartják a telefonokat. Valószínűleg sokkal többféle szabályozás van, én viszont ezekkel találkoztam. Az egyik pedagógus mesélte, hogy az iskolájukban az első mobiltelefonra vonatkozó iskolai rendszabályzatot akkor vezették be, amikor az egyik 8. osztályos fiú az iskolai órán illetlen sms-eket írogatott az egyik tanárnak. Az ügy kapcsán a szülők viselkedése nyomán döntöttek a szabályozás mellett. A szülők gyermekük tettét bagatellizálták, a pedagógusok reakciójára (telefon elkobzása, magaviseleti jegy levonása) viszont felettébb fel voltak háborodva. Azóta is vannak abban az iskolában is „mobil-ügyek”, de már könnyebben kezelhetőek, vannak szabályok.

A tanulók válaszaiból is az derül ki (survey kutatás eredményei alapján), hogy az iskolák közel 90 százalékában vannak szabályok a telefonhasználatra vonatkozóan, és ezeket a tanulók ismerik, tudnak róluk, többnyire betartják. Viszont ezzel szemben sokkal-sokkal ritkább az, hogy az otthoni szabályokról tudnak, azaz szabályként tekintenek azokra, világosak, egyértelműek számukra és be is tartanák azokat. Itt látok egyfajta szakadékot.

A szabályozás viszont úgy tűnik – a survey-ből is, az interjúkból is az derül ki – főleg vagy szinte kizárólagosan formális. Nem lehet használni, nem lehet behozni, ki kell kapcsolni, le kell hallkítani stb. De hogy mire lehet/kell/szabad/etikus használni, internetezni rajta hogyan lehetne, az oldalak letiltása, tartalmak szűrése mintha nem volna szabályozva. Az az iskola, ahová nem lehet bevinni a telefont, vagy az iskolaidő alatt nem lehet használni, ott egyértelmű ez a dolog. Viszont máshol – és főleg otthon – ez egy nagy kihívás. És ezt a szintet, úgy tűnik, még nem lépte meg a szülők jelentős többsége.

Gyakran esik szó, különösen az Egyesült Államokban arról, hogy a Facebook, Google stb. közműként értelmezhető, tehát társadalmilag (a fő diskurzusok szerint inkább: államilag) kellene legyen szabályozva. Volt- ilyesmikről szó az interjúkban?

Az interjúkban arról volt említés egyrészt (a pedagógusok részéről, de a szülők részéről is, mint önkritika), hogy a szülők jobban oda kellene figyeljenek, hogy a gyerekeik facebookoznak, fotókat töltenek fel és ezeket a szüleik büszkén lájkolják, noha még „legálisan” nem is szabadna felhasználójuk legyen. És arra is volt említés (pedagógusok részéről), hogy államilag, tanügyminisztérium, tanfelügyelőség részéről stb. kellene legyen egyfajta szabályozás, vagy szabályozási elv, segítség, irányvonal stb. Mert azt könnyebben elfogadnák az adott iskolák, települések szülői és gyermeki közösségei is, mitöbb: az oktatói közösségek is. Vagyis a pedagógusok is nehezen viselik például azt, hogy ők sem használhatják órán a telefonjaikat. Ma minden erre vonatkozó szabályozást az adott intézmény szintjén kell meghozni, és így nehezebben védhető minden döntés „a másik iskolában vajon miért lehet használni” alapon.

A pedagógusok említették még a médiatudatossággal kapcsolatos általános ismeretek tanítását, ennek a témának a sokkal mélyebb beemelését az oktatási folyamatba, melyre most még csak elszórtan és főleg önkéntesen (önkéntes és ingyenes tananyagkidolgozás, plusz energia erre a tanár részéről stb.) és honorárium nélkül van példa. Úgy tűnik, a pedagógusok valamivel pontosa(bba)n, tényszerű(bb)en érzékelik a probémákat és a lehetséges tennivalókat, mint a szülők.

Milyen külföldi trendeket látni arra, hogy a telefonhasználatot hasznosítsák az iskolákban, mit lehetne eltanulni?

A külföldi trendeket főleg a külföldi kutatásokból ismerem – nagyon felületesen és alig. Viszont úgy tűnik, hogy nincsenek sokkal előttünk máshol sem. Friss USA-beli és nyugat Európai kutatásokból is az derül ki, hogy hasonló problémákkal küzködnek a pedagógusok is a szülők is. Talán annyi eltéréssel, hogy a pedagógusi tekintély, a pedagógus pozíciója nem ennyire védtelen. És honorálják az innovációt, a kezdeményezést. Romániában, láthatjuk, egy elismert szaktanárt simán meg lehet hurcolni a médiában azért, mert ajánlott egy filmet otthoni opcionális megtekintésre, amit az egyik gyerek édesapja igencsak kifogásolt és feljelentette a tanárt. Szakemberek utóbb a tanár javára nyilatkoztak, a tanár viszont már meghurcoltatott. Így nagyon nem fűződik érdeke egy pedagógusnak ahhoz, hogy próbálkozzon újdonságokkal, haladóbb, újfajta technikákat alkalmazó módszerekkel. Mert ha eltér a formális, lepapirozott szabályoktól, akkor védtelen.

Egy udvarhelyi kezdeményezésről is tudok, ahol egy lelkes pedagógus nagyon sokat dolgozik azon, hogy kisiskolások online és digitális tankönyv-mintára tanuljanak (tableteket használva stb.) A pedagógusnak ez sokszorosan több idejébe és energiájába kerül, mint a nyomtatott tankönyvvel dolgozna más kollégákhoz hasonlóan. A honorárium pedig – nemcsak a pénzbeli – elmarad, még a megbecsültség is sokszor.