Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 46. nap – október 16.

A tegnapi ellenőrzésen az orvos gyógyultnak nyilvánított, így hát ismét útra keltem. Keletnek tartok, a legközelebbi úticélom Kirikkale.

Nyolc napot töltöttem Ankarában, öttel többet, mint amennyivel előzetesen számoltam. Először kifejezetten rossz néven vettem, hogy a lábam, illetve a fertőzés keresztülhúzta a számításaimat, de aztán megbékéltem a helyzettel. Így legalább alaposan bejárhattam Ankarát, s arra is jutott időm, hogy elovassam Ljudmila Ulickaja két remekművét, melyekre gondoskodó házigazdáim, Elif és Balázs könyvtárában találtam rá. Érdekes helyzeteket produkál az élet, 1000 km-nél több gyaloglásra és egy betegségre volt szükség, hogy felfedezzek egy ilyen zseniális írót, mint Ulickaja.

Egyik nap megnéztem az ankarai várat, utána pedig bóklásztam kicsit a közelben húzódó szegénynegyedben. Ég és föld a különbség az ottani világ és a modern, jómódú Ankara között: a házak szegényesek, elhanyagoltak, a gyerekek az utcai kutakra járnak vízért, minden nő fejkendőt visel, az utcákon nem látni autókat. Balázsék nagyot néztek, amikor elmeséltem, merre jártam, azt mondták, az a főváros legveszélyesebb része, könnyen megtörténhetett volna, hogy kirabolnak. Erre én meresztettem nagy szemeket, meg sem fordult a fejemben, hogy veszélyes a környék, egy pillanatig sem éreztem fenyegetve magam.

Törökországban egyébként sokkal fokozottabb a rendőri jelenlét, mint Erdélyben, a szíriai offenzíva kezdete óta pedig még több a fegyveres egyenruhás az utcákon. Ankarában ugyanakkor nem tapasztaltam feszültséget, ha nem tudom a sajtóból, nem találtam volna ki, hogy az ország háborúban áll.

Sajnos nem vagyok tehetséges a nyelvtanulás tekintetében, ám az utóbbi napokban mégis ragadt rám néhány szó. Tudom már, hogy a yunus delfint, a balik halat, a coban pedig pásztort jelent, utam hátralevő részén bizonyára nagy hasznát látom majd szókincsem gazdagodásának. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.

Kapcsolódók

Kimaradt?