Az ősz beálltával egyre gyakrabban láthatunk vonuló madárseregeket a lakhelyünk felett, a legtöbben azonban nem tudjuk, miért vándorolnak ezek a madarak, hova „költöznek”, és milyen előkészületek előzik ezt meg. Gyakori, hogy helytelen információkkal rendelkezünk, ezért nem megfelelően viszonyulunk hozzájuk, és az emberi beavatkozással pusztulást, hátráltatást eredményezünk. A madárvonulásról a Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület két ornitológusát, Marton Attilát és Nagy Attilát kérdeztük.

Az évnek azt az időszakát éljük, amikor a vándormadaraink délre költöznek. Mit kell tudni erről a folyamatról? Hogyan készül rá a madár, és miként teszi meg a hosszú utat? Pontosan hogyan zajlik ez a költözködés?

A vonulás az élővilág egyik leglátványosabb eseménye, amely mögött a megélhetéshez szükséges források időszakos kimerülése áll. Szinte az összes madárfajra jellemző valamilyen mértékben a szaporodás utáni periódusban történő vonulás, attól függően, hogy az adott faj egyedei hol költenek és milyen források állnak a rendelkezésükre: míg a főként rovarokkal, kétéltűekkel és hüllőkkel táplálkozó madarak, mint például a füsti fecske, molnár fecske, fehér- és fekete gólya, költözésre kényszerültek a táplálékhiány miatt, a magvakkal táplálkozó fajok nagy része egész évben jól érzi magát nálunk.

Az Európában költő madarak nagyrésze törekszik szárazföld felett vonulni, és két fő útvonalon jut le Afrikába: az Észak-Nyugat és Közép-Európában költő madarak nagyrésze a Gibraltári-szorost átszelve jut el telelőterületére, míg az északi és keleti populációk a Fekete-tenger mentén haladva a Boszporuszon kelnek át, és a Szuezi-csatornán keresztül érik el Afrikát. Vannak azonban olyan fajok is, amelyek fittyet hánynak ezekre az útvonalakra, és széles sávban repülik át problémamentesen a Földközi-tengert (például a fecskék vagy a darázsölyv).

A vonulás mindig megerőltető és óriási energiabefektetéssel jár. A madarak jelentős része zsírtartalékokat halmozva készül fel az indulás előtt: némely kisméretű énekesmadár egy-két hét alatt képes megduplázni testtömegét a felhalmozott zsírmennyiséggel, és ennek köszönhetően nagy távolságot repül át egyhuzamban. Azok a fajok, amelyek kevesebb zsírt halmoznak fel, rövidebb távolságokat vonulnak, és gyakran megállnak táplálkozni. A nagytestű, siklórepülést végző fajok, mint például a gólyák, gödények, sasok gyakorta nagy csapatokban vonulnak, és kihasználják a felfele áramló meleg levegőoszlopokat. Emiatt csak nappal vonulnak és főként tanult, vizuális támpontokra hagyatkozva jutnak el Afrikába. Ezzel szemben az énekesmadarak nagy része éjjeli vándorló: magasan repülve vonulnak, és a csillagállást, illetve a Föld mágneses mezejét érzékelve célozzák meg Afrikát.

Vonulási távolság szempontjából a Szaharától délre telelő fehér gólyát, békászó sast, kékvércsét hosszútávú vonuló madárfajoknak tekintjük, míg a mediterráneumban és Észak-Afrikában telelő madárfajokat rövidtávú vonulóként tartjuk számon. Kisléptéken már az is vonulásnak tekinthető, ha adott faj egyedei télen más élőhelyet használnak, mint a költési periódusban: például azok a fajok, amelyek ősszel leköltöznek a hegyvidéki költőterületeikről a domb- és síkvidékre, vagy a településekre. 

A nálunk telelő madárfajok azok a vonulók, amelyek tőlünk északra költenek és nálunk töltik a telet. Ezek közül említésre méltó a kékes rétihéja, gatyásölyv, nagy lilik vagy a vörösnyakú lúd. Nagyon sok faj esetében a vonulás nem minden egyedet érint: így például a fekterigó, vörösbegy, házi rozsdafarkú vagy vörös vércsék egy része rövidtávú vonuló, míg jelentős számban telelnek át egyedek költőterületeket is: ilyenek a télen is territóriumot őrző adult hímek.

Kiket figyelhetünk meg költözködésük során? Egyébként vannak jellegzetes menetelési formáik, költözési hangjaik, minden évben ismétlődő vándorlási időpontjuk?

Elsősorban a nagyközönségnek sem idegen, szembetűnő fajokat említhetjük meg: a fehér gólyák például vonulás előtt csapatokba verődnek, az egyes környékek családjai együtt táplálkoznak a nyárvégén lekaszált gyepeken, betakarított tarlókon. Később aztán szintén csapatban, sokszor magasan körözve, illetve siklórepüléssel vonulnak. A füsti-, molnár és parti fecskék is ezres csapatokat alkotnak, nappal együtt rovarásznak, az éjjeleket pedig együtt, nagyobb nádasokban töltik. A vezetékeken gyülekező fecskecsapatok látványa megszokott jelenség. A seregélyek szintén nagy csapatokban gyülekeznek, és napközben dézsmálják a nyárvégi bogyós gyümölcsöket. Szintén a nádasokat használják éjszakázni, őszi estéken pedig sokezres felhőket alkotva húznak a folyók, tavak mentén húzódó nádasok irányába. Sok énekesmadár, például a kis- és nagy fülemüle, a barátposzáta, foltos nádiposzáta és a tövisszúró gébics, a folyómenti ligeteket, kusza ártéri növényzetet használja vonulásra, és csupán kisebb távokat repülnek, közben pedig táplálkozva haladnak a kívánt irányba. Ilyenkor például a városok területén átfolyó vizek partjainál is lehet olyan vonuló fajokkal találkozni, amelyek ritkák lakott településeken. 

Kevesen tudják, de a ragadozó madarak között is akadnak vonuló fajok. Erdélyben költ az európai békászó sasállomány jelentős része. A békászó sas, akárcsak a darázsölyv és az egerészölyv egyes populációi, a gólyákhoz hasonlóan, meleg légáramlatokat kihasználva siklórepüléssel jutn le Afrikába. Korábbi években, egy Európai Unió által finanszírozott pályázat keretében felszerelt GPS nyomkövetők segítségével, több békászó sas vonulását sikerült követnünk a Dél-Afrikai Köztársaságig és vissza. Ennek köszönhetően az ő esetükben nagyon sok információt szereztünk arról,  milyen útvonalak mentén haladnak, hol telelnek és milyen veszélyek leselkednek rájuk.

Késő ősszel, amikor az északi országokban már lehavazik, megjelennek nálunk a nagy csapatokba tömörült vadludak, elsősorban a nagy lilik, hogy be nem fagyott tavakat találjanak, ahol ihatnak és éjszakázhatnak, illetve be nem havazott őszi búzavetéseket keressenek, ahol táplálkozhatnak. Tipikus hangjukat – amiről a nevüket kapták – éjjel is lehet hallani.

Megtörténhet, hogy a klímaváltozás összezavarja a hazai fajok életműködését is? Itthon is tapasztalható, hogy a gólya nem vándorol el? Vagy más ehhez hasonló furcsaságok észlelhetőek?

Sok fajra egyre jobban kihat a klímaváltozás. Persze a madarak jobb helyzetben vannak valamennyire, mert jobban tudnak alkalmazkodni a változásokhoz, mint a hüllők vagy a növényfajok. De előbb vagy utóbb az összes faj megérzi ezeket a változásokat. Kihat rájuk az extrém időjárás, azaz a hosszabb kánikula, a szárazság, a fészkeket veszélyeztető viharok, a hosszabb esős periódusok, valamint a felmelegedés nyomán megváltozott táplálékstruktúra.

Egyre gyakoribbak az olyan fajok, amelyek az utóbbi évtizedekben nagyobb számban telelnek át (például az egyes gémfélék, vagy a már említett házi rozsdafarkú), de előfordul, hogy az áttelelést nemcsak az enyhébb telek váltják ki, hanem az ember által befolyásolt környezet is, mert az egyes fajok jobban alkalmazkodnak a megváltozott környezethez. Ezt bizonyítja az is, hogy a nagy kócsagok és a szürke gémek megtanultak mezei pockon élni, holott eredetileg elsősorban vízi állatok elejtésére specializálódtak, a rovarevő házi rozsdafarkúak pedig, miután elfoglalták az eredeti, sziklai élőhelyükhöz némileg hasonló épületeket, kihasználják az emberi környezet adottságait, legfőképpen azt, hogy télen meleg táplálék is akad. Az egyre enyhébb teleknek, illetve a hulladéklerakók által biztosított alternatív táplálékforrásoknak köszönhetően az Ibériai-félszigeten tízezres nagységrendű gólya-állomány szokott áttelelni, holott ez a szám pár évtizeddel ezelőtt csak néhányszáz volt. Sőt olyan extrém esetet is feljegyeztek már, hogy északnyugat-afrikai (marokkói) gólya ősszel átment Spanyolországba, azaz észak felé vonult.

Számolni kell a klímaváltozás negatív hatásaival is: a hosszabb, szárazabb nyarak velejárója sokszor a nedves területeken megcsappant nyárvégi rovarállomány, amely sok madárfaj fő táplálékforrása vonulás előtt. A klímaváltozás miatt a Szahara egyre szélesedik, emiatt a hosszútávú vonulóknak sokkal nehezebb átrepülni azt. Sok esetben az éghajlatváltozás közvetetten hat a madarakra: a szárasság miatt mezőgazdasági területekké alakítják át azokat az oázisokat, amelyek az európai madarak számára elengedhetetlen élőhelyek a telelés során. A vadgerle állomány például főként emiatt csökkent drasztikusan az elmúlt 50 évben.

A klímaváltozás mellett még mi befolyásolhatja, gátolhatja őket a költözésben? 

A kis léptékben vonuló madárfajok számára elengedhetetlen a sok, jó minőségű megállóhely megléte a vonulási útvonal során. Ezeknek a megállóhelyeknek és pihenőhelyeknek a degradálása és átalakítása, azaz a mocsarak lecsapolása, út menti bozótosok kiirtása, apró nádfoltok felszámolása, arra kényszeríti a madarakat, hogy nagyobb lépésekben vonuljanak és ritkábban álljanak meg táplálkozni. A vonalas infrastruktúra, vagyis a közép- és nagyfeszültségű vezetékhálózat és egyéb, a repülést nehezítő létesítmények, például szélerőművek, üvegépületek esetében magas lehet a nekirepülés, ütközés miatti mortalitás.

Sajnos csak most kezdünk arra is ráébredni, hogy a mediterráneumban valójában milyen méreteket ölt a vonuló madárfajok mészárlása: nem idegen a nagyközönség számára sem a libanoni gólya- és fecskemészárlás vagy a ciprusi énekesmadár orvvadászat. Nemrég megjelent egy cikk arról is, hogy mennyire nagy madármortalitással jár az olajfabogyók szüretelése: az olajfákat éjjel szüretelik, óriási szivattyúk használatával, amelyek felszippantják és elpusztítják a fák lombjai között éjszakázó madarakat is.

Létezik olyan emberi tevékenységi forma, ami elősegíti őket a költözésükben? Vagy a kora őszi, hűvös periódusban mi a feladatunk, nekünk, embereknek? Hogyan viszonyulhatunk a szárnyasainkhoz?

Fontos lenne a zöld folyosók, folyóvizek menti és egyéb, vonulás során használt élőhelyek, pihenőhelyek megőrzése és fejlesztése, a veszélyeztető tényezők visszaszorítása, a vonulásra készülő madarak táplálékforrásait biztosító élőhelyek környezettudatos kezelése. Kis léptékben egyénenként is sokat tehetünk a vonuló madarakért, minimális környezettudatossággal: ne égessük le a nádfoltokat, mellőzzük kertünkben a rovarirtást, ültessünk bogyótermő cserjéket, legyen az bodza, madárberkenye vagy galagonya, tegyünk ki ivóvizet lapos tálkákba, ragasszunk ragadozó-madár sziluetteket az ablakokra és az üvegépületek oldalára, hogy csökkentsük a nekirepülés valószínűségét. Ha macska a házi kedvencünk, tegyünk csengőt a nyakörvére, hogy tudatosan csökkentsük ezzel vadászati sikerét.

Mi történik akkor, ha az egyébként máshol telelő szárnyasaink úgy döntenek, hogy itthon maradnak? Be kell avatkoznunk ebbe a folyamatba, szükség van a segítségünkre? Vagy maguktól alkalmazkodnak a változásokhoz?

Egy madárpár összes utódja közül (ami adott esetekben lehet akár 50 egyed is) csak kettőnek kell megérnie az ivarérett kort, ahhoz, hogy a faj állománya stabil maradjon. Az utódok jelentős része ugyanis még első életévében elpusztul: ragadozók és lebontók tápláléka lesz. Alapvetően pont ezzel alkalmazkodik egy faj a változó környezeti körülményekhez: csak azok az egyedek maradnak fent és szaporodnak, amelyek képesek megfelelni az új kihívásoknak. Összességében jobb ezt rájuk hagyni, hiszen épp a csereviszony alapján (minden madár eldönti, hogy a vonulással járó veszélyt választja, avagy a nehéz téli körülményeket) alakul ki, hogy mely stratégiák lesznek a sikeresebbek és azok az egyedek élnek túl és szaporodnak, akik képesek szembenézni az új kihívásokkal. Persze, saját lelkiismeretünk érdekében gyakran beavatkozhatunk, ha sérült vagy fiatal, tapasztalatlan madárról van szó. Állatorvosi segítséggel és helyes táprenddel átteleltethetjük az itt rekedt egyedeket, de ezeknek a példányszáma és életképessége annyira elenyésző, hogy nincs jelentősége fajmegőrzési szempontból. Sokkal fontosabb a nagyléptékű védelem: az állományokat kell megőrizni, nem az egyes egyedeket.

A téli etető nevezhető jó szándékú emberi beavatkozásnak. De mire kell figyelnünk, hogy mindenképp a hatékonyságot és ne a hátráltatást szolgálja?

A téli etetés elsősorban a telelő madarakra vonatkozik, nem annyira a vonulókra. Kerti etetőket, elsősorban énekesmadaraknak, nyugodtan lehet létesíteni és működtetni, persze figyelembe véve a legfontosabb feltételeket: macskabiztos helyen etessünk, és amennyiben elkezdjük, folyamatosan töltsük fel az etetőt, mert a madarak megszokják, és a hirtelen megszűnt biztos táplálékforrást esetenként nem tudják hirtelen kompenzálni. Úgy kezdjünk tehát neki, annak tudatában, hogy biztosan fenn tudjuk tartani egész télen. 

Olyan madarakat etessünk, amelyek esetében nem okozunk kárt. Például a vízimadarakat soha nem szabad etetni. Mivel jóval nagyobbak, többet esznek, mint egy cinke, és eseteként több ezres csapatok gyűlhetnek egy-egy be nem fagyott tóra, így nem tudjuk hatékonyan etetni őket a tél teljes hossza alatt. Ennél súlyosabb az, hogy amennyiben többlet-táplálékkal egy adott tavon marasztalunk vízimadarakat, jelentősen megnöveljük az általuk termelt, vízbe ürített ürülék mennyiségét. Ez többlet-táplálékul szolgál a vízben élő algáknak és nagyon gyakran úgynevezett vízvirágzást (az algák túlszaporodása) okoz. A túlszaporodott algák méreganyagokat bocsájtanak ki, ami miatt az eredetileg jó szándékkal táplált vízimadarak, de halak és más vízi élőlények jelentős része is elpusztulhat. Összességében, a vízimadarak téli etetése gyakorlatilag egy többlépcsős ökológiai katasztrófa első lépcsőfoka.

Mi a tapasztalat, több madár vándorol el, mint amennyi tavasszal hazajön? Vagy miként oszlanak meg az arányok?

Mindenképpen sokkal több madár vonul ősszel, mint tavasszal, hisz ősszel az adott évben kikelt utódok is vonulnak. Sokkal fontosabb mérőszám a különböző vonuláskutató állomások által számolt vagy gyűrűzött fajonkénti egyedszám több éves mintavételezés során, hisz ezekből a mérésekből látszik, hogy fogy vagy éppenséggel növekszik az adott faj állománya. A fiatalkori mortalitási ráta miatt nyilván ezeknek a madaraknak csak egy töredéke éli meg a következő tavaszi költési periódust. Az is ésszerű, hogy az adult madarak esetében is kevesebb egyed érkezik vissza tavasszal, hiszen egy részük út közben elhull. A fiatal, első éves madarak között ez az arány sokkal nagyobb, fajtól függően csak a nyáron kirepült fiatalok csekély része tér vissza és kezd költésbe a következő évben. Az egyes madárfajok tudják ezeket a veszteségeket kárpótolni azzal, hogy több tojást raknak le, vagy akár évente többször is költenek. A baj ott van, hogy a természetes mortalitás mellett egyre nagyobb a közvetett, illetve közvetlen emberi beavatkozások által okozott mortalitás (vonuló- és telelő helyeken egyaránt), és ezeket már sok faj nem bírja pótolni. Továbbá vannak olyan fajok is, amelyek esetében a fiatal egyedek az első nyár során nem jönnek vissza, hanem csak a 2. vagy akár 3. naptári évükben, amikor már ivarérettek. A fehér gólya is csak 3-4 éves korában lesz ivarérett, addig csak kóborol Afrikában és Európában.

Tehát vannak vonuláskutató állomások? Mi ezeknek a feladata és hol találhatóak?

Idén 110 éve annak, hogy Helgoland szigetén megalakult az első vonulást kutató állomás, és az azóta eltelt idő alatt Európában sok helyen létesültek állandó vagy időszakos állomások. Ezeknek a kutató állomásoknak vagy táboroknak az a szerepük, hogy egy adott helyen átvonuló madármennyiséget számszerűsítsenek különböző módszerekkel. Vannak olyan táborok, ahol a vonuló madarakat távcsővel számolják és vannak olyanok, ahol a madarakat különböző módszerekkel megfogják, és egyedi jelöléssel látják el. Az azonos módszerrel, sok éven keresztül megismételt felmérésekből képet kapunk arról, hogy a felmért fajok vonuló állományai hogyan változnak, esetleg nőnek vagy csökkennek.

Egyesületünk az elmúlt 30 évben jelentősen hozzájárult a romániai madárvonulás-kutatáshoz. 13 éve veszünk részt a Kárpát medencén átvonuló kékvércsés szinkronszámolásában, 2002-2005 között őszi ragadozómadár vonuló tábort szerveztünk a Măcin-hegységben, majd 2010-2011-ben sok más helyen is Dobrudzsában, több madárgyűrűzési tábort szerveztünk, például a Görgényi-havasokban és a Retyezátban. 1996-1997 őszén a Fekete-tenger és Szinoé-tó közt elhelyezkedő Chituc turzáson szerveztünk gyűrűzőtábort, amit aztán 2014-ben újraélesztettünk, és azóta minden ősszel 10.000-18.000 madarat jelölünk meg ott.

Általában milyen tévhitekkel szembesülnek a madártani egyesület szakemberei? Melyek azok a rosszul berögződött elgondolások, amelyeket szükséges fölülírni?

Szerencsére manapság már a kisiskolások is csak elmosolyodnak azokon a tévhiteken, amelyek régen a madarak vonulása körül terjengtek: senki nem gondolja már komolyan, hogy a fecskék a víz alatt telelnek, a kacsák kagylóvá változnak vagy a kakukk télen karvalyként él, és madarakkal táplálkozik. Érdekes viszont, hogy mennyire meglepődnek az emberek, ha elmondjuk, hogy a vonuló madarak nem „haza jönnek”, hanem „haza mennek”. A vonuló fajok jelentős része Afrikában fejlődött ki és a folyamatos északi terjeszkedésnek köszönhetően jutott el Európába. Ezek a madarak Afrikában vannak otthon, hozzánk „csak” szaporodni látogatnak el.

Ami már komolyabb dolog, az a vonuló vadászható fajok problémája. Vadászati körökben sokszor az a hozzáállás, hogy a vonuló vadászható madarak (például a vadréce fajok, mezei pacsirta, fürj és egyebek) úgyis „vannak”, „jönnek”, nem kell szabályozni igazából, miből mennyit ejtenek el. Pedig ezek esetében legtöbbször fogalmunk sincs, hogy épp melyik ország egyedeit kapjuk le az égről akkora mennyiségben, és ez milyen hatással van az adott országban az adott faj állományára. Hiszen lehetséges, hogy a szóban forgó faj éppen nagy gondban van, nem feltétlenül a vadászat miatt, de épp ez adja az utolsó cseppet, ami miatt akár visszafordíthatatlanul megcsappan a számuk. Jellemző példa erre a vadgerle, amelyet továbbra is több országban vadásznak annak ellenére, hogy épp az európai költőállomány összezuhanásának vagyunk szemtanúi.

Gyakori, hogy az emberek csupán annyit tudnak a madarak elvándorlásáról, amennyit az óvodában, kisiskolában megtanultak. Mit gondol, hogyan lehetne ezt a minimális ismeretet bővíteni?

Ennél nagyobb spektrumot ölelnék át, általánosságban is fontos volna, hogy az élővilág és az azt fenntartó környezettudatos életmód fontosságával mindenki tisztában legyen és tegyen is azért, hogy ezek megmaradjanak. Napjainkban a természetfotózás és dokumentumfilmek készítése a reneszánszát éli, és az egyre jobb digitális eszközök segítségével egyre több ember fedezi fel újra a természet szépségeit. Szükség van az olyan széleskörű nevelést biztosító lehetőségekre és eszközökre, mint a madárhatározó telefonos alkalmazások, természetfotó- és film műhelyek és kiállítások.