Az 1956 október 23-án kitört magyarországi forradalom híre Erdélyben is megmozgatta a fiatalokat. Egyetemisták, középiskolások és értelmiségiek keresték a változás lehetőségét, a kommunista hatalom azonban szervezkedésekben és a szabadság melletti kiállásban is fenyegetést látott. Benkő Levente történész csíkszeredai előadásában az erdélyi ifjúsági mozgalmak történetét és az őket sújtó megtorlásokat idézte fel.

Az 1956-os magyar forradalom nemcsak Magyarországon ébresztett reményt a változásra. Erdélyben is sokan figyelték a budapesti eseményeket, és arra készültek, hogy amennyiben a forradalom Romániára is átterjed, maguk is cselekedjenek. A kommunista hatóságok ugyancsak számoltak ezzel a lehetőséggel: a pártszervektől a Securitate állambiztonsági rendőrségig igyekeztek elejét venni minden olyan megmozdulásnak, amely veszélyeztethette volna a rendszert.

Minderről Benkő Levente történész beszélt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karán kedden tartott, az 1956-os forradalom erdélyi és székelyföldi vonatkozásait vizsgáló tudományos konferencián. Az előadó „…ha ide is átterjed…” címmel az ifjúsági szervezkedésekre összpontosított, bemutatva, hogyan próbáltak a fiatalok a szabadság mellett kiállni, és milyen súlyos következményekkel kellett szembenézniük.

A változás reménye Erdélyben is megjelent

Az előadáson bemutatott események történelmi hátterét a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956 februárjában tartott XX. kongresszusa jelentette. Nyikita Hruscsov pártfőtitkár a kongresszus zárt ülésén ismertette a sztálini diktatúra bűneit és túlkapásait bíráló jelentését. A beszámoló komoly hullámokat vetett a kelet-közép-európai kommunista országokban, különösen Lengyelországban és Magyarországon, de felkapta a nyugati sajtó is.

Romániában a változás folyamata visszafogottabb maradt, a korabeli sajtóban azonban fokozatosan megjelentek a korábban szokatlanul bátor hangok. A történész példaként említette az erdélyi magyar történelmi emlékek iránti érdeklődés erősödését. Székelyudvarhelyi középiskolások például megtisztították Orbán Balázs elhanyagolt szejkefürdői sírját, és az eseményről a nyilvánosság is értesülhetett.

Az ilyen kezdeményezések túlmutattak az emlékhelyek gondozásán: a nemzeti önazonosság és a közösségi emlékezet újjáéledését is jelezték. A magyar értelmiség ugyancsak hangot adott a változtatás igényének. Benkő Levente felidézte az 1956. szeptember 29–30-án tartott írógyűlést, amelyen az erdélyi magyar irodalmi élet képviselői a pártvezetést bírálták. Szabédi László egyebek mellett azt szorgalmazta, hogy azokon a településeken, ahol jelentős számban élnek magyarok, a magyar nyelv kapjon második hivatalos nyelvi státust. Mindez néhány héttel a magyarországi forradalom kitörése előtt történt, és jól érzékeltette, hogy az erdélyi magyar közösségben is erősödött a változás iránti igény.

Román egyetemisták is szolidaritást vállaltak

A magyar forradalom hírére Romániában is megmozdultak az egyetemisták. Kolozsváron képzőművészeti hallgatók és más szakokon tanuló diákok is fogalmaztak meg reformköveteléseket, a hatóságok azonban hamar felléptek ellenük. Temesváron különösen jelentős megmozdulást szerveztek ezekben a napokban, Benkő Levente becslése szerint mintegy kétezer diák gyűlt össze az egyetemi étkezdében, hogy kifejezze szolidaritását a magyar forradalommal.

A történész hangsúlyozta, hogy a résztvevők túlnyomó többsége román anyanyelvű volt. A fiatalok a magyarországi események hivatalos, a forradalmárokat fasiszta huligánokként beállító kommunista értelmezését is elutasították. Benkő Levente felidézte Aurel Baghiu felszólalását is, aki nyíltan kimondta: Magyarországon forradalom zajlik, a magyar nép pedig az orosz csapatok kivonását követeli. A temesvári diákok saját követeléseket is megfogalmaztak, többek között a szovjet csapatok távozását sürgetve.

A megmozdulást kemény hatósági fellépés követte. Az előadó beszámolója szerint a temesvári diáktüntetés résztvevői közül többeket letartóztattak, és 26 embert összesen 78 év börtönbüntetésre ítéltek. A történet ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a magyar forradalom melletti szolidaritás nem korlátozódott az erdélyi magyar közösségre.

Fiatalok szervezkedtek, koszorúkat helyeztek el

Az erdélyi magyar ifjúsági szervezkedések egyik fontos példája a Sepsiszentgyörgyhöz kötődő fiatalok tevékenysége volt. A szabadságra vágyó diákok abban reménykedtek, hogy a magyarországi forradalom Romániára is átterjedhet, és maguk is tehetnek valamit a változásért.

Benkő Levente felidézett egy későbbi eseményt is: 1957. március 14-én este a fiatalok titokban koszorút helyeztek el a sepsiszentgyörgyi 1848-as emlékműnél. A következő évben ismét megpróbálkoztak ezzel, a Securitate azonban rajtaütött a csoporton. A résztvevőkre súlyos börtönbüntetéseket szabtak ki; egyesek 6, 8, 10, illetve 12 évet kaptak, Szalai Attilát pedig 18 évre ítélték. Szalai 1959-ben, tisztázatlan körülmények között halt meg a szamosújvári börtönben.

Más erdélyi fiatalok Magyarországra akartak eljutni, hogy csatlakozzanak a forradalomhoz. A történész a baróti diákok példáját is ismertette: négy fiatal indult útnak, közülük ketten átjutottak a határon, és Debrecenig jutottak. Ott egy magyar rendőr igazoltatta őket, de nem adta át a fiatalokat a szovjet hatóságoknak. A két diák segítséget kapott, magyar családok fogadták be őket. 1957 márciusában azonban a román hatóságok kezére kerültek, és három-három év börtönbüntetést kaptak.

Az EMISZ tagjai is szembefordultak a diktatúrával

Az erdélyi magyar ifjúsági mozgalmak közül Benkő Levente külön kitért az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségére, az EMISZ-re, amely 1956. november 4-én, a budapesti szovjet beavatkozás újabb szakaszának napján alakult meg.

A fiatalok össze akarták gyűjteni az erdélyi magyarságot ért sérelmeket, és azokat külföldre is el akarták juttatni, hogy a nemzetközi közvélemény értesüljön a romániai kommunista diktatúra valóságáról. A szervezet tagjai a kommunista ifjúsági szervezetek szabályaival is szembefordultak, a hivatalos ideológiával ellentétes értékeket fogalmaztak meg, és a magyar nemzeti identitás, illetve a vallásosság vállalását hangsúlyozták.

A megtorlás itt sem maradt el. Az előadó szerint az EMISZ-hez kötődő ügyben 79 embert ítéltek el, összesen 1129 év börtönbüntetésre. A fiatalok között olyanok is voltak, akik még középiskolásként kerültek a hatóságok célkeresztjébe, Bede István például mindössze 15 éves volt, amikor letartóztatták.

A hatóságok a fiatalok verseit, irodalmi próbálkozásait, az 1956-os forradalomhoz való ragaszkodásukat is felhasználták ellenük. A történész arra is rámutatott, hogy a Securitate több esetben fegyveres szervezkedésként állította be a csoportok tevékenységét, ami hozzájárult a súlyos ítéletekhez.

Tömeges letartóztatások és hosszú börtönévek

Benkő Levente kiemelte: a romániai megtorlás nem egy fegyveres felkelés leverését követte, hiszen Romániában nem tört ki a magyarországihoz hasonló forradalom, a hatóságok mégis kiterjedt büntetőhadjáratot indítottak a rendszerrel szemben állókkal és a változást remélőkkel szemben.

Az előadó a magyar párt- és állami vezetés 1958-as romániai látogatását is felidézte. A korabeli politikai nyilatkozatok, amelyek szerint a romániai nemzetiségek helyzete rendezett, a történész értelmezésében hozzájárultak ahhoz, hogy a román kommunista vezetés szabad kezet kapjon a megtorlásokhoz.

Az előadásban szó esett a politikai foglyok börtönbeli körülményeiről, a szamosújvári börtön 1958-as lázadásáról és a foglyok elleni erőszakról is. A történész fényképekkel idézte fel a korabeli börtönök világát, valamint az egykori elítéltekkel való későbbi találkozásait.

A bemutatott történetekből kirajzolódott, hogy az 1956-os magyar forradalom hatása Erdélyben nem pusztán a magyarországi események követésében mutatkozott meg. A fiatalok saját közösségük szabadságáért, a nemzeti önazonosságért és az emberi méltóságért is kiálltak, miközben a kommunista hatalom a legkisebb szervezkedést is a rendszer elleni fenyegetésként kezelte.

Benkő Levente előadása végén Puskás Attila egykori elítélt szavait idézte fel, aki arra a kérdésre, megbánta-e, amit tett, úgy válaszolt: nem tettek mást, mint hogy magyar emberként, de mindenekelőtt emberként szembefordultak a diktatúrával. Ez – fogalmazott – minden becsületes ember kötelessége lett volna.