Kicsi, de stabil az évtizedek óta összevont osztályokkal működő szilágyerkedi általános iskola. A községközponti iskolához tartozó tanintézmény, ahol csak magyar nyelvű oktatás folyik, tökéletesen megfelel a szülői közösség elvárásainak. Közelségével Zilahnak nem sikerült elvonni sem a tövisháti falu iskolaközösségét, sem az iskola padjaiból kinőtt fiatalokat. Balázs Gizella tanítónő, aki huszonhárom évvel ezelőtt református lelkipásztor férjével érkezett a faluba, semmi pénzért nem cserélné fel Erkedet más, nagyobb településsel. Mint mondja, a közösség összetartó erejét a szeretet és a kölcsönös tisztelet adja.

– Mi köti a megyeszékhely Zilahtól ellentétes irányban fekvő Magyarkecelen született pedagógust Szilágyerkedhez?

– Az a csodálatos huszonhárom év, amit itt töltöttem, az itteni befogadó emberek, a kezem alól kikerült tanítványok, és a sok-sok szép emlék. Pedagógusi pályámat a szülőfalumban kezdtem, az ott töltött két év után egyesztendős szilágysomlyói kitérő következett, majd lelkész férjemet követve kerültem a Tövishát középpontjában fekvő Szilágyerkedre.

– Az, hogy a falu a magyar többségű Tövishát földrajzi közepe, visszaköszön a gyermeklétszámban és az iskola jelentőségében?

– Annyira nem, hisz az aránylag kis létszám miatt összevont osztályokban folyik az oktatás. Mind elemi, mind a felső tagozaton. Úgy, hogy a községközpont, a vegyes lakosságú Kusaly magyar gyerekei is hozzánk járnak. A lakosság száma nem nagyon csökkent az utóbbi évtizedekben, de többre, mint az összevont osztályok, nem telik. Ez akkoriban is így volt, amikor idekerültem, most is így működik. Mondhatni, hogy az erkedi szülők számára ez nemcsak elfogadott, így természetes. Ingadozik a létszám, nincs sem látványos növekedés, sem drasztikus csökkenés. Az én osztályomban tizenhatan vannak, Simai Klára Krisztina kolléganőmében tizenketten. Igaz, az én esetemben ez három különböző korosztályt jelent, a másik tanítónő esetében kettőt. Jelenleg elsősökkel, másodikosokkal és negyedikessel foglalkozom, ő viszi az előkészítősöket és a harmadikosokat. Óvodánk is van, az ott cseperedő utánpótlás további tizennégy-tizenöt gyereket jelent.

– A kusalyi román iskola el-elszippantja az ottani magyar gyerekeket?

– Valamelyest, de nem ez a jellemző erre a térségre. Régebb több olyan eset is volt, amikor az ottani magyar családban felnövő gyerekeket a helyi iskola román tagozatára íratták. Most is előfordul, de egyre ritkábban. A két falu között aránylag kicsi a távolság, amit a gyerekeknek nem gyalog, nem a szülők autójával kell megtenniük, hanem iskolabusz hozza és viszi őket.

– A kevesebb mint 25 kilométerre fekvő Zilah sem vonzza el a tanulókat?

– Nem. Sem a kisebbeket, sem a nagyobbakat. Mind a szülők, mind a gyerekeket tudják, hogy majd kilencedik osztálytól a városba kerülnek, de addig nem látják értelmét az ingázásnak és a közösségből való távozásnak.

– Pedagógusként miként próbálja a gyerekek javára fordítani az összevont osztályok hátrányát?

– Mind a kicsiknek, mind a nagyobbaknak akár jót is tehet, hogy egy légtérben tanulhatnak. Előbbieket önállóságra, utóbbiakat a kisebbek segítésére tanítja. Az összevont osztályokban tanuló gyermekek sokkal több önálló munkát kell hogy végezzenek, mint azok, akik egységes csoportba járnak. Akarva-akaratlanul elcsípnek egyet s mást egymás leckéiből. A nagyobbak számára ez a tananyag ismétlését jelenti, a kicsiknek meg az újdonságokkal való ismerkedést. Olykor én is igénybe veszem őket, főként a nagyobbaktól kérek segítséget. Mindez motiválja őket. Olyan is van, hogy bekapcsolódnak egyik a másikuk témájába.

– Az is előfordul, hogy a kisebbik osztályos válaszolja meg a nagyobb társának feltett kérdést?

– Időnként igen. Legutóbb éppen a szorzótábla tanulásába segített be egy elsős a második osztályosnak.

– Az összevont osztályok esetében régen egy tanítónőnek általában két évfolyam jutott. Mennyire megterhelő, hogy Ön három osztályt kell tanítson, azaz naponta háromszor négy órára készüljön?

– Kétségtelenül, nem olyan, mint amikor egyetlen évfolyam négy órájára készülne az ember. Másrészt, nem csak három külön évfolyamra kell összpontosítanom, hanem osztályon belül is különböző képességű gyerekekre. Magyarán: eléggé megterhelő, de alapos felkészüléssel megy. Igyekszem jól beosztani az időmet – van, amikor sikerül, van, amikor nem.

– Jut még idő iskolán kívüli tevékenységekre? Ünnepek, versenyek, rendezvények szervezésére gondolok…

– Úgy csinálom, hogy jusson, és sikerüljön helytállnom. Szerencsém van a férjemmel meg a nagyobb gyerekeimmel, akik sok mindenben kisegítenek.

– Milyenek a körülmények egy városi vagy egy jól felszerelt vidéki iskolához viszonyítva?

– Egyre jobbak. Kezdünk felzárkózni az aránylag jól felszerelt iskolák közé. A polgármesteri hivatal pályázatának köszönhetően kaptunk okos táblákat és új bútorzatot, némi gondot jelent viszont a termek szűkös mérete.

– Nem veszélyezteti az anyanyelvű oktatás létét a Kusalyon kialakult politikai helyzet, miután az RMDSZ elveszítette a helyhatósági választásokat, és sem polgármesterrel, sem helyettessel nem rendelkezik?

– Merem remélni, hogy nem. Persze, hogy jobb lett volna, ha nyerünk, hisz az imént felsorolt beruházások is az előző, RMDSZ-es vezetéshez köthető.

– Előfordulhat, hogy néhány év vagy évtized múlva önmagát számolja fel a magyar tagozat?

– Hogy mit hoz a jövő, nem tudom. Az igazgatónő többször is meglebegtette a községek és ezáltal az iskolák összevonásának lehetőségét. Ez viszont nem tőlünk, hanem a politikumtól függ. Egyelőre azt látom viszont, hogy az erkedi fiatalok szeretik a falujukat, általában itt alapítanak családot, továbbtanulás után többnyire ide térnek vissza, itt képzelik el a jövőjüket. Bár nem túl nagy a falu, a jelenlegi állás szerint nem fenyegeti elnéptelenedés.

– Miként érvényesülnek a szilágyerkedi iskolában végzett gyermekek a zilahi középiskolákban, az egyetemen, az életben?

– A legtöbbjük megtalálta a helyét. Mint említettem, örvendetes, hogy az egyetemet végzettek visszajöttek a faluba. Azok is, akik városon találtak munkát. Akik meg elmentek, egy idő után visszatértek.

– Mivel magyarázza ezt a rendhagyó irányzatot? A legtöbb fiatal menekül faluról, és még csak meg sem áll az első városban.

– Jó itt élni. Ezt mondom én is, aki nem vagyok idevalósi. A több, mint két évtized során nekünk is lett volna lehetőségünk továbbállni, de nem kívánkoztunk el innen. Nem csak hogy megszoktuk ezt a falut, hamar meg is szerettük. És ez a szeretet kölcsönös. Jó az itteni közösség, az emberek nyugodtak, tisztelettudók, szeretetben élnek, összejárnak, összetartanak… A férjem huszonhárom éve szolgál, itt született, és itt járt, jár iskolába mind a négy lányunk. Eszünk ágában sem volt elvinni őket Zilahra. A nagyobbik került most oda, kilencedik osztályos a volt Adyban, a jelenlegi Silvania Főgimnáziumban, ahová naponta ingázik.

– Ezek szerint a négy lányuk nem csak azért járta, járja itt az általános iskolát, mert ez közösségi elvárás a tiszteletes úrral szemben…

– Valóban van egy ilyen elvárás. Sem a közösséggel, sem önmagunkkal szemben sem tehettünk olyant, hogy a pap apuka és a tanítónő anyuka városra hordozza iskolába a gyermekeit. De nem azért választottuk lányaink számára az erkedi iskolát. Ők is szeretik ezt a közösséget, amelybe beleszülettek, és amelyben cseperednek.

– A kis közösség előnye általában a szülők bekapcsolódása az iskola életébe. Így történik ez itt is?

– Folytonos és aránylag szoros a kapcsolat velük, és ez nem korlátozódik az informális kommunikációra. A minap farsangi bált szerveztünk, de úgy, hogy ők is bekapcsolódtak, együtt játszottak, mókáztak gyermekeikkel. Az e fajta családias hangulat, amely nem jellemző a nagyobb iskolákra, az, ami feltölt, erőt ad a másnapra.