Már a világjárvány idején felerősödtek az összeesküvés elméletek, terjedtek az álhírek. Azóta a járvánnyal kapcsolatos félelmek csitultak ugyan, de kitört az orosz–ukrán háború, és hivatalos szintre emelkedett a propaganda, a diverzió. Megnehezíti az eligazodást az információk tengerében, hogy már a fősodratú médiában is egymásnak ellentmondó hírek jelennek meg. Hubbes László Attilát, a Sapientia (EMTE) Csíkszeredai Kara Társadalomtudományi Tanszékének docensét arról faggattuk, mi áll mindennek a hátterében.

– Tulajdonképpen mi lehet a célja az álhírek, az összeesküvés-elméletek gyártásának, terjesztésének, a széles körű megtévesztésnek, hiszen mi átlagemberek gyakran úgy érezzük, semmilyen hatással nem vagyunk a történésekre, például a háború végkimenetelére?

– Összeesküvés-elméletek mindig is léteztek, nem feltétlenül az összeesküvésekről szóló történetek száma szaporodott el, hanem inkább egyfajta összeesküvés-mentalitás erősödött fel, vagyis hogy mindent hajlamosak vagyunk ezen keresztül nézni.

A válságidők mindig generálnak egyfajta szorongást, ami abból ered, hogy nem látjuk át a dolgokat, nem értjük a döntési mechanizmusokat, hajlamosak vagyunk mindent kizárólag rejtett érdekekre visszavezetni. A tudás-, és a bizalomhiány velejárója minden válságidőszaknak, amikor a világméretű krízisek felerősödnek, érthető módon felerősödik a tehetetlenség és értetlenség érzetünk. Tulajdonképpen mindennek a hátterében az információhiány áll, átláthatatlannak találjuk a működéseket, például a járvány idején hozott rendelkezéseket, az oltás szükségességét, a kijárási tilalmat, az utazási korlátozást. Ilyen helyzetben úgy érezhetjük, elveszítettük a kontrollt, nincs ráhatásunk a körülöttünk levő világra, az életünket is tőlünk idegen erők határozzák meg.

– Egyre gyanakvóbb a légkör, bár ahhoz már hozzászoktunk, hogy Európában háború van, és nem is látjuk a végkimenetelét. Másik hozzáállás az apátia, épp amiatt, hogy „úgysem tehetünk semmit”. Van-e szükség arra, hogy a bizalom erősödjön, és van-e mód arra, hogy ez valamikor megtörténjen?

– Hosszú felfutási idő vezetett a bizonytalansághoz, a bizalmatlansághoz: a környezeti, gazdasági, erkölcsi válságok, például a romlott Nyugat és a tiszta Kelet szembeállítása. A már évtizedek óta tartó válsághangulatban jöttek a súlyosabb csapások: a tömeges migráció, az ezzel párhuzamosan felerősödő nemzetközi terrorizmus, végül a járvány, majd a háború. Ennek következményeként megrendült a bizalom, ami részben érthető és indokolt. Úgy érzékeljük, a „hatalom” mindent megtesz azért, hogy manipuláljon, félrevezessen, propagandával sulykolja a tőlünk idegen vagy éppen nekünk megfelelő érzelmeket, gondolkodásmódokat, látásmódokat. Azt érezzük, a hatalom mindent megtesz azért, hogy megosszon, és könnyebben uralkodjon rajtunk. Bár vannak olyan meggyőződések, hogy egyetlen nagy globális háttérhatalom ügyködik, valójában sok egymással szembefeszülő erő a saját érdekei szerint igyekszik manipulálni, a saját propagandáját, ideológiáját próbálja szórni. Ez pedig csak ahhoz vezet, hogy egy kicsit mindenkinek a saját félelmei, ellenszenvei, rokonszenvei mentén alakulnak a meggyőződései, és azt a fajta propagandát fogadja el, melyiket saját magához közelinek érez.

Ebben a helyzetben a rációnak kevesebb szerepe van, mint az érzelemnek. Így aztán nemcsak a különböző politikai és gazdasági erők osztanak meg, hanem saját meggyőződéseink is. A buborékunkban a saját köreinkből származó véleményekkel vagyunk hajlamosak azonosulni, ebben nagy szerepe van a közösségi médiának. Az algoritmusok, vagyis a külső cenzúra, de a saját belső cenzúránk sem engedi át a meggyőződéseinkkel ellentétes véleményeket, tényeket, információkat, illetve ha átengedi, hatalmas ellenérzéssel utasítjuk el, mint hamisakat.

– Megnehezíti az eligazodást az információk tengerében, hogy már a fősodratú médiában is egymásnak ellentmondó hírek jelennek meg. Ilyen helyzetben mi a teendő, mit fogadjunk el megbízható forrásnak?

– A háborúban felerősödik ez a fajta kommunikáció, hiszen a hivatalos közlések orosz és ukrán oldalról is, nemcsak a konfliktusban résztvevőket célozzák meg lelkesítő vagy éppen elriasztó propagandával, hanem erőfeszítéseket tesznek a geopolitikai szereplők megnyerésére is. A háttérben törekednek arra, hogy a környező országokban is felkorbácsolják az együttérzés, a felháborodás érzéseit, hiszen ha a népességre hatnak, közvetett módon a politikumot is befolyásolják, mert a meggyőződéseik függvényében támogatják az emberek a különböző politikai pártokat, irányzatokat. Másrészt az a tény, hogy kinek adunk hitelt, attól is függ, kivel értünk egyet, kinek az igazságát fogadjuk el.

Ebben a kommunikációban gyökeresen megváltozott a sajtó megítélése. Régebben azt hangoztatták: „ez biztos igaz, hiszen bemondták a tévében, a rádióban”. Ma éppen az ellenkezője történik, azt mondják: „biztos hazugság, mert a tévében láttam, a rádióban hallottam”. A propagandát mindenki felismeri, csak úgy gondoljuk, a másik fél nyomatja, a mienk pedig az igazságot mondja.

Nehéz feladat ebben eligazodni, hiszen nem arról van szó, hogy mindenki hazudik, például Mariupolt tényleg elfoglalták, majd tényleg felszabadították, tényszerűen megtörténnek a dolgok. Ezért lenne fontos, minél több helyről tájékozódni, hogy a különböző mozaikdarabokból valamelyest teljesebb képet tudjunk összerakni. Erre azonban sem ideje, sem türelme, sem késztetése nincs a legtöbbünknek.

– Ön több kutatásában is foglalkozott azzal, hogy a világvége- híresztelések szinte végigkísérték az emberiség dokumentálható történelmét, ez most újra felerősödhet a háború árnyékában, a nukleáris fenyegetés hatására. Mi áll ennek a hátterében, miért foglalkoztatja az embereket a világ összeomlása?

– A mítoszteremtés folyamata nem változott az évezredek alatt, válságos időszakokban megerősödnek a szorongások, a világvége hiedelmek, a pánikhangulat. A kutatásaim kezdetén az volt a felvetésem, a kiinduló pont, hogy a populáris kultúrában elterjedt világvége narratívák vezérlő motívuma, hogy „mind meghalunk”, az egyetemes halál-,és egzisztenciális félelem. Ma már úgy látom, ennél többről van szó, meghatározóbb a káosztól, a világ idegenségétől való félelem, vagyis, hogy egy apokalipszis esetén nemcsak „mind meghalunk”, hanem akik megmaradnak egy kaotikus, pusztulással tele világban kell szenvedjenek. Kétféle apokaliptikát lehet megkülönböztetni. A vallásos apokalipszis abból indul ki, hogy a jelenlegi világ rossz, vagy rossz lesz, de a központi eleme az, hogy van remény, egy jó felső hatalom eligazítja a dolgokat, a gonosznak a körmére néz, akár úgyis, hogy elpusztítja az általa megrontott világot, de azután következik egy jobb világ, ahol az igazak élhetnek. A másik, szekuláris apokaliptikával az összeesküvés elméletek is mutatnak rokonságot, ez abból indul ki, hogy a világ jó, mi emberek jók vagyunk, de a sötét hatalmak, a gonoszak elrontják, nincs remény arra, hogy valami jóra változzon. A filmvilág is gyakran ezt közvetíti; a klíma-, a nukleáris apokalipszist vetíti előre.

– Mi lenne az egészséges hozzáállás, hogy érzéketlenek se maradjunk a világban tapasztalható szenvedés iránt, ne legyünk teljesen bizalmatlanok, de ne is fogadjunk kritikátlanul minden hírt, információt?

– Hatalmas felelőssége van az oktatásnak és médiának abban, hogy a bizalom helyreálljon. A médiának, elsősorban a közmédiának, arra kell törekednie, hogy minél több, akár egymásnak ellentétes forrásból tájékozódjon és tájékoztasson, arra nevelje a nézőit, olvasóit, hogy ne csak befogadják a híreket, hanem gondolkodjanak el rajta. Ne csak azt közvetítsék például, mit mondott Volodimir Zelenszkij ukrán elnök, hanem az orosz hadijelentéseket is, és fordítva.

Ugyanakkor a kritikus gondolkodás elsősorban a tudáson alapszik – ha nem rendelkezünk elég információval, a józan paraszti ész nem segít. Nem elég, ha arról vannak információink, mi történik a frontvonalon- a gazdasági, geopolitikai érdekekről, történelmi folyamatokról, előzményekről kellene legyenek ismereteink: miként kerültek kisebbségbe népcsoportok, a különböző helyi, körzeti hatalmak hogyan viszonyultak a kisebbségeikhez.

Az oktatás, a pedagógusok felelőssége, hogy árnyalt, racionális, kritikai gondolkodásra neveljen. Ne csak fekete- fehérben, a mitikus oppozíciók mentén lássuk a világot, hanem bizonyítékok, érvek mentén gondoljuk át az okokat és következményeket. Az összefüggéseket ne valamilyen szálakat húzogató háttérhatalomban keressük, hanem próbáljuk megérteni, hogy a mechanizmusok, a gazdasági, társadalmi szabályszerűségek hogyan működnek a különböző helyzetekben.

Az együttérzés működik, de a velünk hasonlóakkal érzünk egyet. Az erdélyi magyarok körében azért érhető tetten, a most már kutatásokkal is alátámasztott orosz-pártiság, mert a saját kisebbségi helyzetükből kiindulva sokan az orosz kisebbség szenvedéseivel azonosulnak, az ukrán államban az elnyomó hatalmat látják. Más népességek, más rétegek viszont a lebombázott ukrán városokból menekülők iránt éreznek empátiát. Az érzelmi viszonyulások határozzák meg az együttérzést is, ami általában egy oldalra irányul: aki a donbasszi oroszok miatt szomorkodik, nem gondol az odesszai ukránok szenvedéseire, és ez fordítva is igaz.

– Van-e remény arra, hogy bekövetkezik egy szemlélet-, gondolkodás-váltás?

Középtávon borúlátó vagyok, a közösségi platformokon egyre inkább elszabadulnak a diskurzusok, erőteljesen alakulnak a véleménybuborékok. Viszont ha a következő generációk elérnek egy kritikus tömeget, a trend megfordulhat. Egyelőre viszont még lefele tartunk a hullámvölgyben, erősödik az irracionalitás, az érzelmi alapon leegyszerűsített mitikus világlátás, egyre inkább rendül meg a tudásba vetett bizalom.

A posztmodern filozófusok: Jacques Derrida, Jacques Lacan, Michel Foucault, Jean-François Lyotard a múlt század közepén kezdték lebontani a nagy narratívákat, azzal, hogy igazából minden csak diskurzus, a tudományok is elkezdtek veszíteni a hitelükből. Ez a filozófiából elindult folyamat vált néhány évtized alatt népi gondolkodássá, ami egyenlővé teszi a tudományos és a tudománytalan elméleteket, a tudományt és az áltudományokat.

Amikor a válságok enyhülnek, valószínű, a gondolkodás, a mentalitás, a világlátás kiegyensúlyozódik, normalizálódik, de ez hosszú folyamat, nem következik be az oktatás és a média nagyon tudatos, fegyelmezett közreműködése nélkül.