A Securitate irattárában vannak a bizonyítékok: bíróság elé állítanák a gyerekbesúgók beszervezőit
FRISSÍTVE - A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) indítványozza a bűnvádi eljárás megindítását ötven olyan volt szekustiszt ellen, akik kiskorúakat szerveztek be a Ceauşescu-rendszerben – tudtuk meg a testület volt elnökétől. Csendes László azt is elmondta: kiderült, hogy a hadseregnek is lenne még bőven átadnivaló levéltári anyaga.
Bűnvádi eljárás megindítását javasolják az egykori kommunista titkosszolgálat, a Securitate több tisztje ellen, akik kiskorúakat alkalmaztak besúgóként. Hogyan jutottak erre a döntésre?
Ez egy nagyon szomorú történet. A szekusok tizenhárom-tizennégy éves gyerekeket sokszor úgy megtévesztettek, hogy azok nem is tudták, kivel állnak szóba. Beszervezték és rávették őket, hogy akár a szüleikről, akár a tanáraikról szolgáltassanak információkat a titkosrendőrségnek. Ez akkor is illegális volt, ezért most ötven ilyen tiszt irattartóját átadtuk a katonai ügyészségnek kivizsgálás végett. Valószínűleg a Tanács rövidesen hivatalos tájékoztót is közzétesz ezzel kapcsolatban. Mellesleg Hargita megyében sok ilyen beszervezésről tudunk, s ilyenformán magyar érintettség is van a dologban. Nagyon sok szomorú történetet olvastam az iratgyűjtők tanulmányozása közben, és most, ha ezek az anyagok végre eljutnak a katonai ügyészségre, úgy gondolom, kiderülhet, miképpen viszonyul a társadalom ehhez a kérdéshez, illetve hogy viszonyul-e egyáltalán.
Kapcsolódó
Tudna konkrét példát mondani a beszervezés módjára?
Az esetek nagyon változatosak. Volt olyan tanuló, akit a saját tanára szervezett be. Előfordult, hogy a gyerekeket előbb megfélemlítették, aztán azzal biztatgatták, hogy majd minden jóra fordul. A szálak minden esetben egy tiszthez futottak be – városi vagy megyei szinten –, aki aztán eldöntötte, hogy kell-e, lehet-e további információkat szerezni, meg kell-e „szorítani” a kiskorút, vagy esetleg érdemesebb motiválni őt „potenciáljának” kihasználásának érdekében. Olyan is volt, hogy gyerekek szakmai előrejutását támogatták, hogy azután jobban felhasználhassák őket operatív kombinációkban. Számomra megfoghatatlan, hogy ha ez már akkor is törvénytelen volt, hogyan szervezhetett be mégis több száz gyereket mindössze ötven tiszt. Persze az is furcsa, hogy nem az ügyészség keresett meg minket. Bármikor kérhettek volna információkat a már futó vizsgálatokhoz. Ez nekik kötelességük lett volna, de nem baj, hogy mi léptünk előbb.
FRISSÍTÉS - „… nagyon féltem, de bőgve is mondtam, hogy tépjék el a papírokat, én nem akarok besúgni senkit” – emlékezik vissza Horváth István, akit a nyolcvanas évek elején, tinédzserként próbáltak beszervezni Csíkszeredában. 15 éves lehetett, amikor a Securitate felfigyelt rá, pontosabban arra, hogy több barátjával Biblia-körre jár, és ekként sok magyarországi lelkésszel vagy más bázisközösségből jövő civillel találkozik. Behívatták a kommunista titkosrendőrség csíkszeredai székhelyére, ahol hosszasan kihallgatták. „Az általam elmesélt tényekhez hozzátették az értelmezéseiket, lediktálták nekem, és aláíratták velem. Én éreztem, hogy sehogy sem jó, ami történik, de féltem, és termeltem a papírokat. Teljesen besúgónak kezdtem érezni magam” – idézte fel Facebook-bejegyzésében a szociológus. Végezetül kötelezettségvállalási nyilatkozatot kellett adnia, hogy senkinek nem beszél a kihallgatásról. Mint közösségi oldalán írja, a Securitatétól kijövet első dolga volt beszámolni a barátainak és a Biblia-kört vezető papnak, hogy „megforgatták a Szekun”, és kérte, hogy „figyelmeztessenek mindenkit”. Majd erőt vett magán, visszament a Securitatéhoz, és követelte, hogy tépjék el a nyilatkozatait. A gesztusnak semmiféle következménye nem lett, illetve annyi mégis, hogy letettek a beszervezéséről. Emlékei szerint három szekustiszttel érintkezett: „egy Könyves nevet használó, középkorú, magyarnak tűnő fazonnal”, az őt felügyelő románnal, illetve Moldovánnal, akit úgy ismertek, mint a fiatalokkal foglalkozó szekust. Utóbbit kis híján meglincselték az 1989-es események idején az addigra felnőtt fiatalok, akiket annak idején „időnként megsapkázott” – osztotta meg közösségi oldalán Horváth István.
Nyilvánosságra hozható-e ebben a szakaszban a gyerekbesúgók által követett személyek neve?
E tekintetben a kiindulópont az, hogy az áldozatokat védeni kell. Személyiségi jogokról van szó, amelyek összeütközésbe kerülnek azzal a jogos igényel, hogy a visszaéléseket fel kell tárni. Én egyelőre nem mondanék neveket. Nyilvánvalóan a Securitate számára a célszemélyek azok voltak, akiknek volt valamiféle ismertsége vagy befolyása. Számíthatott esetleg egy-egy közszereplő is arra, hogy gyerekeit beszervezik.
Ebben a történetben a szekustiszteket leszámítva mindenki áldozat – mind a beszervezett gyerekek, mind pedig a felnőttek, akikre ezeket a kiskorúakat ráállították.
Így van. Ha felnőttekről lenne szó, akkor egyszerűen elküldenénk irataikat a törvényszékre annak megállapítására, hogy sértették-e mások jogait a besúgásaikkal, viszont a gyerekeket annak idején is védte a törvény. Szüleik jelenléte nélkül nem is hallgathatták volna ki őket, így elvileg nem lett volna lehetőség a beszervezésükre sem.
Kapcsolódó
Ha törvénytelen volt, a tisztek nem próbálták leplezni, ez kiderül az iratokból? Vagy pedig biztosak lehettek benne, hogy emiatt nem éri őket hátrány?
A szekustisztek nyilván nem magánszorgalomból szervezték be ezeket a gyerekeket. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az hogy bármely megyében találkozni ilyen helyzettel. Egy egész országra kiterjedő illegális tevékenységet nem lehetett volna huzamos ideig felsőbb utasítás nélkül folytatni. Akörül még vannak viták, hogy a Román Kommunista Párt vagy a Securitate vezetése döntött-e erről a gyalázatról. Még tovább keressük az adatokat, de már bizonyítottnak látszik, hogy volt egy felsőbb utasítás, illetve az is, hogy ennek alapján nem mindenhol és nem minden titkos hálózat dolgozott egyformán.
Mit a célja a CNSAS-nak ezzel az indítvánnyal?
Azt szeretnénk, hogy a vétkeseket büntetőjogi szempontból is felelősségre vonják a gyerekek illegális beszervezése miatt. Ha ma se számít véteknek az, ami már a rendszerváltás előtt is illegális volt, akkor nagyon nagy bajban vagyunk. Talán ez a per valamiképpen az igazságszolgáltatás lakmusztesztje is.
Több mint három évtizeddel a rendszerváltás után nem merül fel az elévülés problémája?
De igen, és a jogászaink ezt is számba vették. Tudtommal voltak egyeztetések a katonai ügyészséggel is, és arra a következtetésre jutottak, hogy az emberiesség elleni cselekmények nem évülnek el.
Egy korábbi interjúnkban említette, hogy küszöbön áll nagyobb adag levéltári anyag átvétele a külföldi hírszerzéstől (SIE). Megtörtént?
A kémszolgálattól több mint ezer, egészen pontosan 1022 levéltári egységet vettünk át. Egy-egy ilyen egység tartalmazhat egy oldalt vagy százat. A kapott anyagok között vannak iratok, magnószalagok, fotóalbumok, hangfelvételek, filmek, kartotékok is. Összehasonlításképpen a Román Hírszerző Szolgálat nagyságrendekkel többet, 393 ezer levéltári egységet adott át az utóbbi három év alatt. Fontos, hogy ez az együttműködés folytatódjék. Ahol gondok vannak, az a katonaság. A hadsereg már évek óta nem adott át semmit, holott bebizonyosodott, hogy bőven volna átadnivalója. Nagyon érzékeny dolgok lappanghatnak a katonai levéltárakban, de amíg nem láthatjuk a konkrét adatokat, addig ez csak sejtés marad. Általában az átvétel úgy történik, hogy meghívnak minket egy vegyes bizottságba, ahol közösen átnézünk egyes levéltári egységeket és eldöntjük, nálunk van-e azoknak a helye, vagy sem. Előfordult már, hogy bizonyos dossziékat nem akartak átadni – arra hivatkozva, hogy azok nemzetbiztonsági érdekeket érinthetnek –, de néhány esetben mégis sikerült „kényes” anyagokat átvenni. Február 22-én találkoztunk Nicolae Ciucă védelmi miniszter úrral, igaz, nem egy vegyes bizottságban, hanem diplomáciai látogatás keretében. A kollégium in corpore próbálta meggyőzni a miniszter urat arról, hogy még sok mindent át kell vennünk a katonai levéltárakból. Nagyon jó eszmecsere volt, úgy tűnt, hogy a miniszter úr megértette látogatásunk célját. Részünkről nem egyszerű kíváncsiságról van szó, hanem arról, hogy mindkét felet egy és ugyanaz a törvény kötelezi: minket arra, hogy átvegyünk, őket pedig, hogy átadjanak bizonyos levéltári anyagokat. Utoljára 2006-ban volt jelentős iratátadás. Azóta viszont édeskeveset kaptunk a katonai hírszerzéstől. Amit akkor adtak át, azt ma jelképesnek mondanám, hiszen mindössze apró része annak, aminek a létezését feltételezzük az évek során feldolgozott iratok alapján. A találkozó előtt feltérképeztük a vegyes bizottságok előtt álló feladatot, és elmondtuk a miniszter úrnak, milyen katonai egységektől számítunk iratátadásra. Más levéltári forrásokból már tudunk katonai egységek együttműködéséről a Securitatéval, feladatkörük leírásával is bizonyítani lehet, hogy irataiknak igenis köze van a mi múltfeltáró munkánkhoz, és átadásuk nélkül pereket veszít a Tanács, mivel csak töredékesen tudja bizonyítani a politikai rendőrség ügyködéseit.
Tehát közvetett úton szereztek tudomást arról, hogy a hadseregnél vannak olyan iratok, amelyek létezését megpróbálták eltitkolni. Hogyan tovább?
A CNSAS-kollégiumon belül kialakult két „gondolkodási iskola”. Egyesek úgy vélik – és joggal, belátom, bár én más nézőponton vagyok –, hogy nekünk nincsenek tankjaink és felderítőink, nyilván nem tudunk erőpozícióból tárgyalni a katonasággal, próbálkozzunk tehát diplomatikusan. Nekem és néhány kollégámnak ellenben az a véleményünk, hogy a kivárásból most már lassan elég volt: el kellene menni a Legfelső Védelmi Tanácshoz. A törvény ugyanis azt írja elő, hogy ha a felek nem jutnak megegyezésre, a Legfelsőbb Védelmi Tanács közvetít, illetve eldönti, mely vitatott levéltári anyagokat lehet nyilvánosan kutatni. Amúgy a beszélgetésen a védelmi tárca minisztere nyitottnak mutatkozott, viszont február 22. óta eltelt több mint két hónap. Nem állítanám, hogy ez alatt nekik más dolguk nem volt, mint hogy a levéltáraikat tanulmányozzák, de hogyha belátható időn belül nem jön válasz, akkor nem marad más hátra, mint hogy kérjük a Legfelső Védelmi Tanács ítélkezését. Egyelőre várjuk, hogy egy vegyes bizottságba meghívják a kollégium tagjait, ahol eldőlhetne, mi az, ami átadható, és mi nem, illetve mely iratok nyilvánosságra hozatala nem sért nemzetbiztonsági érdeket.
CSAK SAJÁT
Három évtizeddel a rendszerváltás után mégis milyen nemzetbiztonsági érdek sérülhet ezeknek a dokumentumoknak a nyilvánosságra hozatalával?
Nem tudnám megmondani az iratok tartalmának ismerete nélkül. Bonyolítja a dolgot az is, hogy maga a nemzetbiztonsági érdek is változik véleményem szerint. Például, ami a NATO-ba való belépésünk előtt nemzetbiztonsági érdeknek számíthatott, az integráció után már nem lehet ugyanaz. Persze Romániának rengeteg gazdasági és politikai érdekeltsége van, és számításba kell venni, hogy vannak olyan dokumentumok, amelyeknek a nyilvánossá tétele sértené a nemzetbiztonságot. Egyetértek avval, hogy csínján kell bánni az ilyen információkkal. Hiszek abban, hogy a nemzeti érdek nem csupán kitaláció, de sajnos el kell mondani, hogy a máskülönben természetes és minden állam számára normális nemzeti érdek mögé bizony elbújtathatnak – akarva vagy akaratlanul – olyan iratokat is, amelyek előkerülésük pillanatában sokkolni fogják a közvéleményt. Ki értené meg, mi okból kellett annyi éven át titokban tartani szokványos iratok sekélyes tartalmát? Én úgy látom, hogy a titkolózás mögött sok esetben pusztán a bürokratikus apparátus tehetetlensége húzódik meg.
.jpg)
