Hihetetlen, mekkorát tévedett az Amerikai Egyesült Államok elsődleges, külföldi hírszerzéssel foglalkozó kormányzati szerve, a CIA (Central Intelligence Agency) fél évszázaddal ezelőtt. Egy 1954 elejéről származó, titkosítás alól feloldott CIA-jelentés egy atomerőmű építésére figyelmeztetett Nagyenyed közelében.

A Központi Hírszerző Ügynökség jelentése szerint egy, a várostól északra fekvő falut is kiürítettek (ez is hamis információ), hogy helyet csináljanak az üzemnek, egy több mint 2000 hektáros területen.

Csakhogy a szóban forgó gyárat soha nem építették meg, ráadásul semmilyen dokumentum nem igazolja, hogy a romániai kommunista hatóságoknak szándékukban állt volna ilyesmi. Az amerikai hírszerző ügynökség ott hibázott, hogy összekeverte az új gyárbővítési munkálatokat a román állam atomerőmű építési szándékával.

A jelentés továbbá arra is felhívja a figyelmet, hogy a Duna–Fekete-tenger csatorna munkásait átirányították az enyedi építőtelepre.

Ennek az észrevételnek ellenben van valóságalapja, ugyanis az 1953–1954 utáni időszak egybeesett néhány politikai fogoly kegyelmével és több ezer ember szabadon bocsátásával a Duna–Fekete-tenger csatorna melletti munkatelepekről, a munka beszüntetése után. Néhányukat – az erőszakkal behozott vagy táborba küldött munkásokkal együtt – új építkezésekre és ipari vállalatokra irányították át az országban, többek között Nagyenyedre is.

A szunnyadó óriás

A nagyenyedi nehézipari vállalat, ismertebb nevén az IMA (Întreprinderea Metalurgică Aiud) a romániai nehézipar egyik meghatározó vállalata volt a 20. század második felében. Fehér megye második legnagyobb ipari létesítménye volt, de hosszú időn keresztül a megye legnagyobb ipari munkaadója is volt és kulcsszerepet játszott Nagyenyed ipari fejlődésében. Egyes becslések szerint fénykorában a vállalat 8-10 ezer személyt foglalkoztatott.

A vállalat elsősorban a román kohászati ipar számára gyártott nagyméretű fémalkatrészeket, ipari berendezéseket és szerkezeti elemeket.

Nagyenyed ipari fejlődése már a 19. század végén megindult kisebb műhelyek és javítóüzemek formájában. A két világháború között a város ipara elsősorban mezőgazdasági gépek javítására és egyszerű fémtermékek előállítására korlátozódott.

A második világháború után a román kommunista vezetés nagyszabású iparosítási programot indított, amelynek célja a nehézipar gyors kiépítése volt. Az üzem létrehozásával az állam célja az volt, hogy csökkentse az importfüggőséget és saját ipari beszállítói hálózatot építsen ki. Ebben a folyamatban jött létre az enyedi mamutgyár is 1954-ben.

Kezdetben a vajdahunyadi kombinát ipari hálózatához kapcsolódott. A gyár fő feladata a kohászati üzemek számára szükséges berendezések javítása és alkatrészek gyártása volt. Aztán az 1960-as évektől kezdve, az üzem jelentős fejlesztéseken ment keresztül. Új öntödék, forgácsoló műhelyek, hegesztőcsarnokok és szerelőüzemek épültek. A gyár egyre nagyobb méretű ipari alkatrészeket és acélszerkezeteket gyártott, amelyek sok esetben több tíz tonnát nyomtak. A gyár ekkor vált a román kohászati ipar egyik fontos beszállítójává.

A vállalat a város társadalmi és gazdasági életét is meghatározta. A gyár lakótelepek építésében vett részt, hiszen szállást kellett biztosítaniuk a távolabbról érkező munkások számára. Sajnos, ilyen címszó alatt régi, értékes épületek is az erőltetett városfejlesztés áldozatául estek, illetve megváltozott a város társadalmi összetétele, hiszen a javarészt vidékről beköltöztetett egyének életformája és műveltségi szintje eltért az enyedi polgárokétól.

Pozitívumként említhetjük viszont azt, hogy a gyár sportklubokat támogatott, kulturális intézményeket működtetett, és szakmai képzést biztosított a helyi fiatalok számára. A gyár városra gyakorolt hatását legmarkánsabban a műszakszirénája érzékeltette, amely hosszú időn át a város mindennapi életének jellegzetes hangja volt, naponta háromszor jelezte lármásan a váltást.

Az 1989-es politikai változások után a román nehézipar jelentős válságba került. Az enyedi gyár megrendelései drasztikusan csökkentek, a vállalat technológiája pedig egyre inkább elavulttá vált. Az 1990-es és a kétezres években több privatizációs kísérlet történt, de ezek nem vezettek tartós stabilizációhoz. A dolgozói létszám fokozatosan csökkent, és a termelés végül szinte megszűnt. Nagyjainkban több tulajdonosa van az egykori vállalatnak. Egy meg nem erősített információ szerint a legtöbb részvénnyel a kolozsvári vagongyár rendelkezik, amelyiknek – anyagi gondjai ellenére – nem áll szándékában eladni azokat.

Az autópályáról és a vonatból egyaránt jól látható, egykori impozáns ipari vállalat pedig erőtlenül várja ébredését, még mielőtt kiadná az utolsó leheletét.