Ha újságot író formál véleményt újságíróról – nem éppen elegáns. Ha politológus illeti kritikával az újságírót, még kevésbé az. Ha politikai újságíró fogalmaz politikusról, az is kevéssé szokott illedelmes lenni. Egy európainak egy amerikairól írnia is olyasmi, mint az egérke óberkodása az elefánt mellett. Ha meg egy amerikai politikai újságíró politikusokról szóló kötetéről kell egy magyar olvasónak véleményt formálnia, nos, ez aztán a legsnasszabb megoldás. De itt most épp ezek összességéről van szó. Ráadásul olyan szerzőről, akinek életműve része, életútja eredménye, hogy harmincöt évvel később idézi fel Kennedy elnök szavait, Martin Luther King meggyilkolásának estéjét, a legharsányabb elnöki kampányidőszakok sajtómunkatársi élmény-anyagát, egyszóval mindazt, amit Az elveszett politika című kötetében Joe Klein foglal keretbe, s aminek alcímként ezt adja: Hogyan trivializálták az amerikai demokráciát azok, akik hülyének nézik az embert?[1] Mint a Time magazin egyik politikai rovatvezetője mindezt harsányan lakonikus háborgással így exponálja: „Ez a könyv nem a politika sterilizálását hirdeti, épp ellenkezőleg: szörnyűnek találnám, ha a ’jófiúk’ kormányoznának… Az amerikai közélet állapotán siránkozó könyvek másik alapvető problémája, hogy többnyire a vesztesek írják őket… /…/ E könyvek azon az alapon bírálják az amerikai közélet sekélyességét, hogy a fősodorba tartozó jelöltek nem hajlandók szót emelni a társadalombiztosítás államosítása mellett vagy az amerikai imperializmus kegyetlensége ellen, vagy más, ehhez hasonló magasztos, vegetáriánus eszmékért. Nem kétséges, rengeteg a szőnyeg alá söpört vagy félrekezelt probléma, de a jelen könyv nem kívánja azt sugallni, hogy az elmúlt harmincöt esztendő konzervatív dominanciája volna okolható a nehéz időkért, amelyek az amerikai politikára köszöntöttek. /…/ Ettől azonban még ez a könyv is siránkozás, s egyúttal talán zsinórmérték is. Torkig vagyok a közéleti diskurzust ma uraló sterilizált szónoklatok, lehetetlen beállított fotók és idióta reklámok sértő áradatával. Úgy vélem, az amerikai politika túlzottan óvatoskodó, cinikus, gépies és üres lett, s attól tartok, a posztmodern közélet ostobasága és romlottsága sok amerikainak vette el a kedvét a honpolgári erények gyakorlásától” (20—21. old.).

A könyv nem mai, de tanulságai fennen visszhangoznak Trump elnök napi cselvetéseiben és nyegleségeiben, a televíziók és a mediatizált hírdömping pusztításában, a megvásárolható közlésfelületekben és a méltó szót Kennedy óta alig kiejtő elnökök elitparasztságában. Klein leplezetlen dühe fogalmazódik meg itt „a kampányfinanszírozási rendszer megregulázására tett zavaros intézkedések ellen”, a közben „csak még perverzebbé, korruptabbá tett közélet” lehetetlen működésmódja ellen, az olyan elnök hiánya miatt, „aki intim viszonyt ápol az emberi gyengeséggel”, vagyis képes és tud őszintén és szubjektív módon, spontánul és megértésre számítva is megnyilatkozni, „de manapság már megengedhetetlen ez az ernyedtség… Ahhoz, hogy megfelelő válaszok születhessenek, olyan állampolgárokra van szükség, akik a politikára nem mint tolakodó felhőre tekintenek, amely elfedi előlük az amerikai nap örök ragyogását”… – mindez „nem a politika működéséről, hanem annak esztétikájáról szól”, s a televízió mindent átható, mindent bekebelező, mindent megvásárló eszközéről, mely „olyan láncreakciót indított el, amely gyökeresen átalakította a politika természetét” (21—22. old.).

Klein újságírós bennfentessége, vitriolos kritikája, túlhajszolt szóképei és asszociációi, továbbá talán egész szóbirodalmi eszköztára egyben annak kritikája is, miként lett a politikai szónoklat, a PR, az arculattervezés és sikervadászat olyan eszközzé, mely beeteti az állampolgárt a flegma nemtörődés, a punnyadás, a petyhüdtség légkörének eredményes hatásaival, s kicsukja őt saját választási, véleményközvetítési, állampolgári szabadságjogban rejlő beleszólási, civil kurázsit még őrző mentális hozzáállási rutinjából. Marad tehát a félostoba politikus, a haszonszerző és technokrata politológus, a sikervadász kampánymenedzser és a „befektetni is kész” politikai sikervadász, ki nem lát ellenérdekeltséget abban, hogy a médiafigyelem felkeltése és a politikus személye nem az értéktartalmak, hanem a látszatok, hazugságok, megvezetések, kinyerhető haszonkulcsok eszköze legyen. Ami tehát elveszett a politika fogalmából, az a politika rítusa, melyet az „érdekcsoportipar” korifeusai és a „jófiúk” mellett az ügyesfiúk, erősfiúk és médiafiúk is a szenzáció felé vittek el, kiüresítve mindazt, amit fogalmilag a politika még jelenthetett a hatvanas—hetvenes években, de már nem jelentheti a kétezres évtizedben. A kampánystratégáknál ma pedig már a kémelhárítók, és a közvéleménykutatók helyett a tévhír-gyártók lettek fontosabbak, ők kapnak presztízstőkét, melyet azután a politizálás képtelensége, a politika elveszítése követ, s marad koncnak a puszta médiafigyelem, a megvásárolható kampánypillanat, a hájpoló és lájkoló tömeg a nemzeti zászlókkal és pezsgőbontási pökhendiséggel.

Klein nem különösebben kíméli sem a politikai elit szektorait, szereplőit és képességeit, sem a rájuk szavazó, őket megválasztó vagy bizalommal hizlaló demokratikus közvéleményt: „Ahhoz, hogy ma egy férfi vagy nő »országosan ismert« termék lehessen, az emberi üresség korábban ismeretlen mélységeibe kell alászállnia” (26. old.). Talán láthatjuk ezt a tavalyi Trump-kampány és a körötte zizegő légkör, támogatói tábor, ellenzői kör belháborújából, no meg a színtéren megjelenő politikai csodalények belátható ésszerűségeit követő sajtóvisszhangból is. A politikusok show-műsorokban szereplő, dühödt vagy lekezelő, stílustalanul leszóló vagy gyalázkodó tónusainak közérdeklődést szolgáló és köztámogatásra alapot adó megnyilvánulásait, „gyúratlan” szövegeit már nem is kell idéznünk, a Szerző hosszú fejezeteken át, a kötet egészében illusztrálja annyi példával, amennyire itt utalni sem lehet. Elnökök során át, támogatói pártok és civilek, szerveződések és lobbisták, érdekkörök és vállalkozói szférák végtelen sokaságától idéz föl gesztusokat, szlogeneket, kampánymondatokat, jelvényeket, a kurta és egyértelműnek tetsző félmondatokat is, melyek akár a „déli történelem terhe” jelenségét (fajinak titulált csoportok kiszorítósdi-játszmáját, feketék alárendelődését és térbeli tagoltságot, középosztályi támogatottságot vagy sajtómunkás-jegyzeteket) tükröző első nagyobb fejezetben szinte vég nélkül citálja a tüneteket, beleértve a közvélemény-kutatásokat, kampánystratégiákat, mérvadó szereplőket és alárendelt népcsoportok képviselőit, majd a második nagyobb blokkban a nyilvánosság szereplőinek érzékenységét, pofátlanságait, keleti és nyugati part tündökletes másságát, az egyes „karakterek” győzelemittasságának mértékét, elnöki stílusok eltéréseit, válaszadási stratégiák bajvívásos alaptónusát, akár dicsérő hangnemben megfogalmazott lekezeléseit is (70—95. old.). Mintegy a tünetek nyomába eredve maga is a nyelv, a sajtónyilvánosság, az elnöki stílusok, a modernizáció partvonalain belül bőszen vonulgató rablóhadak válaszait, szövegszerű kommunikációs hadjáratait vonultatja föl („Banánhéj-szavak”, 96—120. old.), majd bukások és elszólások, vélemények és vallomások, csetepaték és győzelmek sorozatait követi végig az egyes elnökök, a demokraták és republikánusok, választók és manipulátoraik körére utalva (121—195. old.), hogy végül is a demokrácia-deficitek politikai és köznyelvi leleményeit, színvonalcsökkenések okait, képviseleti rendszertípusok képtelenségeit vezesse le mindabból, amit lényegében több évtized tapasztalati és nyilvános tudása kínál (196—252. old.).

A kötet egyfelől sokra értékelhető azon a színtéren, amit és ahogyan mi tudunk (semmit sem tudunk!) az amerikai demokrácia konvencionális, modernista, pragmatikus és konvencionalista, rátarti és politikai készségektől függő, karrier és győzedelmesség általunk el sem képzelt undormányosságáról tudni lehet egyáltalán. Másfelől viszont mindezt olyan hangnemben tálalja, hogy az teljesen legitim, korrekt és tiszta tükreként szólal meg valami elképesztően rátarti, elképzelhetetlen uralmakat biztosító és romba döntő szervezett káoszról, aminek bemutatásához vette a fáradságot, kihegyezte vitriolos tollát, s kímélet nélkül megírta, mennyire ocsmány ez az egész. Szavai – s itt engedtessék a sokszor érdemtelenül feledett fordító, jelen esetben Pető Márk nevének említése, aki fennkölt munkát végzett és a legjobb nyelvi hagyományaink követésében is vetekszik a legjobb régi fordítók merészségével és leleményességével – mintegy korszakos hűséggel tükrözik a kétezres évek amerikai politikai felfogásmódjait, kritikai tónusait, tekintélyelvet nem tartó őszinteségét és merészségét. Nálunk minden oldalért három följelentés lenne a következmény, amott meg a tiszta beszéd tónusába foglalt kendőzetlen nyilvánosság a dicsfény oka és visszaigazolója. A magyar kiadó nemes érdeme, hogy törekszik ezt a fennkölten lehangoló, tisztánlátás révén ködoszlató, kritikai tónusában pedig politikaelméleti esszé-hagyományt tükröző gondolkodásmódot úgy elénk bocsátani, hogy annak nem „lejárató” tónusa, olcsó népszerűségi harsánysága vagy gonosz tiszteletlenségi erénye a meghatározó, hanem épp annak tünete, mennyire nem ilyen elemzésektől, a politikailag is korrekt megnevezéstől, értelmező leírástól kell egy hatalmat „félteni” vagy mentességét igazolva látni. Hanem éppen a szókimondás eszközével tűnik nevelhetővé válni mindenki, aki másképp gondolja – s épp érdekükben értéktudat és befolyásoltság egyoldalúságától akár mentesülve is kritikailag áttekinteni mindazt, ami körülveszi politikai létünket vagy részvételünket, s mindazt, ami a közpolitikai játszmákban mégiscsak állampolgári szabadságjogok és legitimáló vélemények kereszttüzében megfogalmazható lehet. Hisz „hülyének nézni az embert” akkor sem méltányos, ha az. S még kevésbé, ha nem kellene azzá lennie, de mindazok, akik róla és nélküle, fölötte vagy vele együtt döntenek, a belháborúk csoportküzdelmei vagy állóháborús frontharcai közben nem érte cselekszenek, de ez nem számonkérhető rajtuk, mert mentesülnek a kritikai minősítés alól. Klein talán kevéssé sem hiszi, hogy mindez a mi tájainkon is módszerré, tónussá, közírási erénnyé válhat. De mondja a magáét, s ettől nemcsak meggyőző, hanem tanulható, tanítható és kicsit irigyelhető is.

„Az” a politika immár elveszett. Az, amelyik még ésszerű vagy morális, hagyománykövető vagy újító, stratégiai vagy követhető volt. De az még korántsem, amely mindezeknek épp ellentéte lett. Sőt – ez most kezd dúlni igazán, bevallhatóan csőcseléknek és szerencsétlen tömegárunak tekintve mindazokat, akik az „érdekcsoportipar” össznépi fogyasztóivá váltak. Mert sajnos ez egyben azt is tükrözi, mennyiben nemcsak váltak, hanem váltunk mi magunk is áldozataivá mindennemű trivializálásnak és minősítésnek. Ennél szebb talán már csak az lehet, ha vásárlói is leszünk könyvének, elfogadjuk nézőpontját, elgondolkodunk következtetésein, analógiákat fedezünk föl saját létünkkel. Ugyanis erre a legkiválóbb esélyeink vannak…!