A magát demokratikusnak valló és a közvélemény szemében leginkább annak tűnő ellenzéki erők és civil csoportosulások (is) gőzerővel dolgoznak magának a román demokráciának a lebontásán. Erre a meglepőnek tűnő következtetésre juthatunk két harvardi professzor nemrég megjelent könyvét olvasva.

Steven Levitsky és Daniel Ziblatt, a Harvard Egyetem két professzora több mint húsz éve kutatja a demokráciák összeomlásának okait. Tapasztalataikat a Hogyan halnak meg a demokráciák (How Democracies Die) című, nemrég megjelent kötetben foglalták össze. Választ keresnek a kérdésre, hogy Donald Trump – mint írják: az alkotmányos jogok iránt elkötelezettséget ritkán mutató, egyértelműen autoriter hajlamokkal rendelkező elnök  – megválasztásával veszélybe került-e az amerikai demokrácia. A válaszuk: igen.

Az alkotmány maga is védelemre szorul

A szerzők mindenekelőtt azt a tévhitet igyekeznek eloszlatni, hogy a világ legrégebbi alkotmányos demokráciáját mindeddig, több mint két évszázadon keresztül maga az alkotmány védte meg az autoriter félrecsúszástól. Levitsky és Ziblatt szerint a James Madison által megalkotott fékek és ellensúlyok rendszere csak akkor hatékony, ha működik két íratlan szabály.

Az egyik a kölcsönös tolerancia, ami abban áll, hogy az egymással versengő pártok egymást legitim ellenfélnek fogadják el. A másik az önmegtartóztatás: a politikusoknak ellent kell állniuk a kísértésnek, hogy az intézmények fölött gyakorolt időleges kontrolljukat ellenfeleik megsemmisítésére és a hatalmuk bebetonozására használják. Ez a két íratlan szabály védte meg Amerikát az olyan, életre-halálra szóló politikai harctól, amelybe számtalan demokrácia beleroppant Európában a múlt század harmincas éveiben vagy Dél-Amerikában az 1960-as, 1970-es években.

A rossz hír, pontosabban az egyik, hogy sokszor a későbbi autoriter politikusok báránybőrbe bújt farkasok. Látszólag éppen a demokrácia „megjavításán” dolgoznak – hatékonyabb igazságszolgáltatás, a korrupció elleni harc vagy a választási rendszer megtisztítása ígéretével kerülnek hatalomra.

A másik rossz hír, hogy a diktátorok manapság nem látványos katonai akciók, véres államcsíny útján ragadják magukhoz a hatalmat, hanem demokratikus választások nyomán, magának a demokráciának az intézményeit pervertálva. Ez a folyamat kevésbé látványos, mintha az utcákon tankok randalíroznának, ezért a többség csak nagyon későn kap észbe.

Az emberek soha nem választanak diktátort

A kötetben ismertetett számos példa közül az egyik Venezueláé. Hugo Chávez politikai outsiderként hívta ki „a korrupt kormányzó elitet”, „autentikus” demokráciát ígérve, amely a dél-amerikai ország gazdag olajkincsét a szegény rétegek életkörülményeinek javítására fordítja. Ügyesen kihasználta a hagyományos pártok által magára hagyott, elégedetlen lakosság dühét, és 1998-ban elfoglalta az elnöki széket. Az emberek akkori hangulatát jól illusztrálja egy asszony, Chávez egyik földijének a nyilatkozata: „A demokrácia megfertőződött. Számunkra Chávez az egyetlen antibiotikum”.

Chávez demokratikus keretek között indította útjára „forradalmát”. 1999-ben választásokat írt ki egy új alkotmányozó gyűlés megválasztására. Szövetségesei elsöprő többséget szereztek, és még az év végén átírták az alkotmányt, jelentősen növelve az elnök hatalmát. Az első határozott lépéseket egy autoriter rezsim irányába 2003-ban tette meg Chávez, válaszként a leváltására irányuló referendumra.

A népszavazás kezdeményezői feketelistára kerültek, a legfelső bíróság tagjainak számát pedig több mint felével növelte, hogy az új helyekre a saját embereit ültesse. 2006-ban elkezdődtek a súlyosabb megtorlások: ellenzéki televízió bezárása, politikusok, bírák és újságírók letartóztatása vagy száműzése. Egyúttal eltörölték az elnök mandátumainak számát korlátozó előírást, lehetővé téve az elnök hatalmon maradását meghatározatlan időre. Chávez halála után – rákban hunyt meg 2013-ban – a megüresedő elnöki széket Nicolás Maduro foglalta el megkérdőjelezhető választások nyomán. Mindössze 2017-ben, két évtizeddel Chávez első megválasztása után lett mindenki számára nyilvánvaló, hogy Venezuela egy autokrácia.

Egy 2011-ben készített felmérés során, amikor arra kérték a venezuelaikat, hogy egy tízes skálán értékeljék a demokrácia szintjét országukban, 51 százalékuk nyolcast vagy annál nagyobb „jegyet” adott. Ez is mutatja, hogy a demokrácia hanyatlása a többség számára nem érzékelhető. Megjelennek az újságok – bár az újságírókat gyakran megvásárolják vagy megfélemlítik, öncenzúrára késztetik –, és bárki bírálhatja a hatalmat – noha különféle megtorlásoktól kell tartania, például elveszítheti a munkahelyét, vagy megvonják tőle az állami segélyt.

A konfliktus a demokráciát legyengíti

Levitsky és Ziblatt szerint a demokrácia szabályainak eróziója az Egyesült Államokban már a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben elkezdődött, és az ezredfordulón felgyorsult. Barack Obama elnökké választásakor (2008) már sok republikánus megkérdőjelezte a demokrata riválisok legitimitását, és az önmegtartóztatást felcserélte a minden áron való nyerés stratégiájával. Donald Trumppal felgyorsulhatott a folyamat, de azt nem ő váltotta ki – hangsúlyozzák a kötetben –, hozzátéve, hogy a demokratikus normák gyengülése a pártok közötti megosztottságban gyökerezik.

A könyv egyik fő mondanivalója, hogy a szélsőséges polarizáció – amikor a politikai harc meghaladja a közpolitikákról szóló viták kereteit, és átmegy kulturális (és Amerika esetében faji) élet-halál harcba – képes megölni a demokráciát.

A demokratikus erózió lakmusz tesztje

A jó hír, hogy Levitsky és Ziblatt kutatásai alapján a demokrácia hanyatlása nem elkerülhetetlen és nem is visszafordíthatatlan. Ehhez azonban idejében fel kell ismerni az erózió jeleit és a „diktátorjelölt” demagógokat.

Számos európai és dél-amerikai állam példáját elemezve Levitsky és Ziblatt kidolgozott egy „lakmusztesztet”, amely szerint négy jelre kell figyelni. Ezek:

1. A demokratikus játékszabályok megkérdőjelezése vagy az alkotmány áthágására irányuló hajlandóság.
2. Az ellenfelek legitimitásának a megkérdőjelezése.
3. Az erőszak tolerálása.
4. Az ellenfél polgári jogai, illetve a sajtószabadság korlátozására irányuló hajlandóság.

A román példa

A szerzők szerint Trump mind a négy pontban „vétkes”. Ugyanakkor, ha sorra vesszük az elmúlt néhány év romániai eseményeit, nekünk sincs túl sok okunk az optimizmusra. A felsorolt feltételek közül egyelőre csak az erőszak nem teljesül Romániában.

Amúgy a kormány megpróbálja maximálisan kihasználni az alkotmány adta kereteket, hogy (az igazságszolgáltatás egyébként valóban szükséges jobbá tétele ürügyén) megmentse vezetőit a büntetőjogi felelősségre vonástól. Az ellenzék és a kormánykritikus civil szféra ugyanakkor (miközben állítólag a jogállamért küzd) hajlamos elnézni az igazságszolgáltatás visszaéléseit, ha azok a korrupt kormány elleni fellépés hatékonyságát eredményezik.

A kormány idegen érdekek képviselőinek tartja a kritikus civil szervezeteket és a parlamenti pártok közül az USR-t, ezzel egyértelműen megkérdőjelezve a legitimitásukat. A másik oldalról a PSD-t úgy állítják be, mint halálos veszélyt az ország jövőjére nézve. Beszédes példa erre az ellenzéki tüntetéseken rendszeresen skandált „vörös pestis” jelző, illetve az egyértelműen kinyilvánított igény, hogy „a korrupt PSD” ne törvénykezzen.

A magyarországi példa

Magyarország a fenti kritériumok szempontjából jóval Románia előtt jár. Miközben az ellenzék jóformán a 2010-es kormányváltás óta „viktátorozza” a miniszterelnököt,a Fidesz híveinek meggyőződése, hogy a baloldali pártok hatalomra kerülése esetén „fel kellene adni az összes identitásunkat, amiben mi hiszünk”. A március 15-i békemenet résztvevői olyanokat is mondtak, hogy aki nem a Fideszt és Orbán Viktort támogatja, az nem érdemli meg, hogy Magyarországon éljen, maga a miniszterelnök pedig félreérthetetlen retorziókkal fenyegette meg riválisait.

Mindez azért fontos, mert a demokráciát egymást gerjesztő lépések sorozata erodálja. A szerzők erre külön fel is hívják a figyelmet a perui diktátor, Alberto Fujimori példájával. A demokrácia  megroppanása előreláthatatlan kimenetelű események sorozata – írják –, "egy demagóg, normaromboló vezér és a pozícióját féltő elit közötti, eszkalálódó adok-kapok eredménye ". A riválisok közötti konfliktus pedig eljuthat egy olyan pontra, amikor a felek a – fizikai vagy "csupán" politikai – létüket érzik veszélyben, ezért olyan lépésekre szánják el magukat, amit egyébként nem tettek volna meg.