KISEBBSÉGBEN: Nemzeti jelképek – alkotmányosság – kisebbségek

Nézőpontok egy alkotmányos berendezkedés szimbolikája felől

Bizonnyal akadnak (talán nem is kevesen) lapunk Olvasói közül, akik mindenekelőtt a Nemzetpolitikai Lapszemle rovatot veszik képernyőjükre, s talán onnan kóborolnak el a Kisebbséghez…, vagy már el sem jutnak idáig…

Nem Nekik, vagy csak részben Értük szól az alábbi elbeszélés, melynek témája államjogi lévén, túl sok esély nincs is a hétköznapi mesélés tónusába mélyedni. Pedig, talán a jogtörténeti és államjogi vállalású kiadvány, melyet magyar akadémiai kutatás és nemzetközi együttműködés előzött meg, talán elkötelezettebb olvasói érdeklődés nyomán bizony jócskán kínál nemcsak fölismeréseket, eligazodásokat, rendszerszerű belátásokat, de kortárs kritikai közgondolkodási tartalmakat is. Persze, visszafogottan, lévén stílusát és szakmai formanyelvét sem vesztő áttekintés szólal meg benne a Sólyom László egykori felkérése nyomán megindult jogtudományi értelmezésről, melynek feladata a hatályos magyar Alkotmány kommentárjának elkészítése volt, s el is készült utóbb több ezer oldalon. Praktikus hasznát tekintve a jogelmélet, jogtörténet és igazgatási jog szakemberei épp mire elvégezték a monstruózus munkát, tapasztalhatták, hogy (elavultnak minősítve) új alaptörvényi kezdeményezés múltja fölül, ami ezáltal a jogtörténetírás és kodifikáció-história körébe lökte tömérdek szakember fél évtizedes produktumát.

Persze, ez nem a szájtáti vagy a panasz-rovat, sápítozni semmi ok. Ami tudomány, s valóban az, megmarad akkor is, ha rárakódnak századok vagy évtizedek. S ha mindeme zajlások, uniós csatlakozás, európai jogharmonizáció és más akut szerződések mentén az sem évül el, aminek árnyalt részkérdéseire a szakemberek önálló monográfiában szánnak megkülönböztetett figyelmet, akkor már ételme volt hírt adni felőle.

Ilyen könyv, másképp szólva forrásmunka az, melyet Halász Iván és Schweitzer Gábor jogászok jegyeznek, s melyet lehet – mert címébe is foglalva így kínálják – a szimbolika és a közjog kalandjából formálódó narratívának nevezni. Közelebbről nézve szinte száraz joganyag ez, ám mélyebb jelentésrétegei adják az el nem avuló olvasatot ahhoz, hogy a magyar jogrendszer egy messzire hangzó korszakának felelős értelmező dokumentuma legyen.[1] A tizenöt fejezet (angol kivonattal kiegészülve) a nemzeti jelképek tárát, struktúrák, alkotmányos szabályozási feltételek és a szimbolikus jogvédelem rendszerét mutatja be. S amiért fennebb a nemzetpolitikai hírek körét említettem, nem volt épp véletlen: mintegy végig nemzet és politika, döntéshozatal és szabályozás, védelem és protokoll, preambulumok és államfogalmak lapoznivalói lakják ezt a könyvesházat. Házat is, mert ország házával, elnöki rezidencia vagy régi nemzeti jelkép-örökség cím- és hátlapfotójával illusztrálva máris azt sugallja, hogy alkotmányosságunk és a jelképhasználati szabályozás mily összhangban utazik a történelmen át, egyúttal a kisebbségek jelképtárát sem feledi, ha nem is épp „márványba vésetten”, de az aktuális állapotokat tükrözve.

Nem lesz mód fejezetenként végigrohanni a sorokon, ezért csupán „kihangosítom” néhány kérdeznivaló és látnivaló fontosságát a kétszáz oldalnyi ismertetőből, mely nem is ismertető lajstrom csupán, hanem értelmező közlés, kutatói aspektust is tükröző szemléltetés inkább. Csupán említem az 1995-ös jelképhasználati törvény (címer, zászló és lobogó, státuszjelképek használatának formái és módjai, grafikai megoldások szabályozása) és a 2000. évi 1. törvény módosító rendelkezéseinek közlése fejezetet, valamint az angol kivonatot, de ezeket megelőzően roppant izgalmas részbe fut az első 170 oldal: a nemzeti jelképhasználat értéke, védelme, hagyománya, új alkotmányozási megoldásokkal együtt járó változások az „elbeszélésekben”, normákban és jogi szabályozásban – mindez a történeti hagyomány és az akut politikai legitimitás súlyozott részkérdései terén végtelenül izgalmas alkotmányozási szimbólumkezelés értelmezési tartományában. Mivel az alkotmány maga is szimbolikus gesztus, a politikai közösséget érintő jelképtár használatának legalitását szükségképpen kíséri maga az értelmezés szélesebb köre, a jogi apparátusoktól a szabályozásig és az absztrakt jogelvektől a nemzeti szimbolika (Bocskai, Thököly, Rákóczi, 1949, 1956) és ezeknek mint jelképhordozó funkciójú társadalmi tényeknek egész hozománya, öröksége, hivatkozási alapja – hisz ne feledjük, a Preambulum erre építve akár totális kisajátítást, átnevezést, „önmaguktól civilizáló” hatások és kultúrateremtő tevékenységek létjogosultságát is magába foglalhatja. Ezek legitimitása, jogosultsága nemigen vitatható, ám támogatottságuk és értelmezési hátterük részint történetfelfogási viták kereszttüzében áll, részint döntéshozatali harcok, szimbolikus politizálás komplex eszköztárává is edződik (169—177. old.).

A magyar állami és nemzeti jelképek kialakulás-történetének áttekintése mindehhez kitűnő alapot szolgáltat (31—47. old.). A jelképhasználati törvény, valamint a Preambulum vitái viszont azt is jelzik, messze nem egyértelmű, nem egynemű, s nem egyetlen fejlődés-logikára felfűzött mindeme felfogásmódok és nézeteltérések históriája. A kötet leginkább a Magyar Köztársaság zászlajának és címerének kapcsán fölmerülő vitákat emeli ki, mint tanulságokat (a Népköztársaságtól a Magyar Köztársaságon át a „Második Köztársaságig” számos verzióban), főképp alkotmánybírósági, szuverenitás-vitákban edződő, a hazai nemzetiségek joghelyzetét is magába foglaló nemzeti szimbolizációs folyamat, a „jelképbizottság”, a tekintély és politikai-történeti presztízs-kérdések elemi eltéréseinek, országgyűlési vitájának utalásával (69—84. old.). Olyan momentumokról van itt szó, mint példaképpen a Szent Korona helye a hatályos közjogban, a „koronatörvény” megszületésének előzményei és folyamata, országgyűlési vitája, eltérő érvelések oka és megfontolásai, végül a normakontroll (az „államiság ereklyéje” a Szent Korona, avagy Szentkorona mint fogalom lehet-e össztársadalmi köztámogatás tárgya, védhető-e és miképpen az állami tekintély büntetőjoggal szavatoló, ám az állampolgárok ellenében is fölhasználható mibenléte, állam a nemzettel azonos-e, személyhez és kormányzó erőhöz kötött-e mindez, vagy nemzetközi szabályozásnak és példáknak is megfeleltetett, átalakítható törvényi érveléseknek kiszolgáltatott minőség…, stb.). E fejezetek nyíltan, s hozzá még a kisebbségek státuszával összefüggésben is példatárat képviselnek a jelképhasználat jelenéről és múltjáról, nemzetközi jogi státuszáról, legitimitásáról, no meg a múltbéli jelképek használatának büntetőjogi tiltásáról is, nem minden analógiás képzet nélkül a romániai, vajdasági, felvidéki vagy kárpátaljai magyarságot érintő állami szabályozási alapkérdések terén (85—106. old.).

Túlfutottunk itt a részletezés lehetőségeinek és határainak adott formáin. Egészében azt kell látni, értékelni, dokumentálni, hogy adott szimbolikus tőke (esetünkben a zászló, címer, lobogók stb.) aktivizálása, törvénybe iktatása és védelme miképpen és mikor nem esik egybe az érintett népesség jelképhasználati készletével, értelmezési tartományával, legalizáló és jóváhagyó támogatásával – avagy mikor nem, s mivel válik illegitimmé, támogathatatlanná a nemzetpolitika szintjére emelt alkotmányossági részkérdés, amely voltaképpen mindenkit érint, csak nem épp egyformán.

Halász Iván és Schweitzer Gábor könyve ehhez a látszólag vita nélkül való szabályozáshoz, a szabályozások államnemzeti és nemzetállami históriájához, a jogi háttér cicomáinak átlátásához járul hozzá, a megjelenése óta sem csökkenő hatással… A közel évtizedes politikai sodrások, nemzetépítési rutinok és tévképzetek, jogképződményekkel összefüggő mentális változások bizony még sokáig aktuálissá teszik a nemzet-konstrukciós folyamat tisztábban látásának olvasói igényét.

 


[1] Szimbolika és közjog. Az állami és nemzeti jelképek helye a magyar alkotmányos rendszerben. Kalligram, Pozsony, 2010. 215 oldal, színes zászló-mellékletekkel.

Kimaradt?