„Nemes vadember” léte az egyik oldalon, s vele átellenben a „leghidegebb szörnyeteg” áll. Másképp sarkosítva: a „primitív” közösségek egyedei vagy az államiasodott intézményrendszer alkotja a világ szerveződésének főbb pólusait. Előbbi – még ha olykor „vad” is – a maga civilizáltságát, vagyis évszázados—évezredes létmódját a történelem tanúsága szerint csakis akkor képes megvédeni az utóbbi elnyomásától, ha megerősíti oppozíciós álláspontját, s a „társadalom az állam ellen” folytatott küzdelmében folyamatosan a totális szabadság pártján marad meg, jobbára eredendő közösségi mivoltában. Ennek részeként elvitatja a tekintély nyugati értelemben vett és kizárólagos igazság/osság/ot, jogosultságot önmagára osztó szerepkörét, mely küzdelemben „a történelem nélküli népek történelme” válik (sokszor etnikai alapú) ellenállás fő stratégiájává. Ez okból vitathatóvá válik mind az evolúciós érvelések fejlődési céljait beteljesítő állam is, főképp ha vele szemben a kényszerhatalom és parancsolás, gyarmatosítás és megváltó befolyás ellen tiltakozó természeti népek életvilága áll, mind pedig az a bármikori—bárholi hatalom, amely nem rest a maga erőszak-monopóliumát nem a közös emberi értékek védelmében, hanem épp bizonyos érdekek mentén akár ezek megsemmisítése árán is kierősködni.

Szégyenteljes egyszerűsítéssel talán ekképpen lehetne összefoglalóan utalni Pierre Clastres fő művére (La Société contre l’État. Recherches d’anthropologie politique, 1974),[1] mely nemcsak az egyetemes etnológia tudásterületének egyik alapműve, hanem sajnos magyarul nem hozzáférhető szakmunka, s épp ezért a szerzőtől tavaly megjelent tanulmány-válogatás mindenekelőtt hiánypótló, de ezenfelül a kulturális antropológia egyik rokon tudományterületén, a politikai antropológián belül is roppant jelentőségű. A most közölt tanulmány-válogatás,[2] Az erőszak archeológiája az 1977-ben korán, fiatalon elhunyt szerző posztumusz gyűjteményéből való (Recherches d’anthropologie politique, 1980) talán legfontosabb korszakos írásokból áll össze (a tucatnyi írásból hatot kiválogatva). S még mielőtt a finnyás olvasó azonnal továbblapozna innen, kihívóan föl kell hívni a figyelmet arra: korunk új társadalmi mozgalmai, civil ellenállásai, dacos antipolitikai vagy zúzós hatalomkritikai narratívái roppant sokat köszönhetnek a kényszerhatalommal élő államok elleni „primitív” ellenállás és pre-civilizatorikus magatartás-modellek példáinak. A politikai ideológiák hangos XX. századában, a fejlődés-elméletek és kulturális modell-keresések válság-időszakaiban kiváltképp fontossá válik az államiság előtti, államiság elleni és államnélküli társadalmak szerveződésében, állandóságában és megmaradásában főszerepet játszó egyensúly-keresések komolyanvétele. Mivel a „primitívnek” mondott, valójában csak sikertelenül és időlegesen gyarmatosított társadalmak életvilágának harmóniái és rejtett konfliktusai immár a legtotálisabb demokráciák válsághelyzeteivel szemben is ellenpontot kínálnak, legalább megfontolandóként érdemes figyelembe vennünk a kényszernélküli politikai rendszerek esélyeit. Clastres a „nem-kényszerítő” politikai rendszer, a reprezentatív hatalom békecsináló és harmónia-kereső funkciója felől tekinti e gyarmati világok népeit, s dél-amerikai indián kultúrákban eltöltött másfél évtizede alapján alátámasztja azt is, hogy lehetséges (mert létezik!) olyan társas létmód, melyben nem a gazdasági haszonnak totálisan alárendelt munkamegosztás a meghatározó, s főképp nem az életvilágot destabilizáló külső erőknek megfelelés adja a létideológia legfőbb hivatkozási szempontját.

Nem, szóba sem jöhet itt, hogy mondjuk „politikai tünemények iránt érdeklődő olvasóknak” ajánljuk ezt a munkát…! A politikai antropológia iránti érdeklődés a magyar nyelvterületen (elnagyoltan számlálva) legalább két tucat embert érdekel valamilyen szinten. Több olvasót ennek alapján szinte nem is remélhetne a kötet… Azonban, ha kissé a belső tartalmaira is fókuszálunk, akkor a dél-amerikai esőerdők indiánjai már egy nagyságrenddel nagyobb olvasó-számot számot adnának, a hatalom természetrajzát politikai térben érdeklődéssel figyelők már újabb nagyságrendet képviselnének, s további – egyre szélesedőnek tetsző – tábort képviselnek a politikatudomány, az államelmélet, a politikai filozófiák, a fejlesztéspolitikák, a lokális világok, helyi társadalmak, civil mozgalmak iránt érdeklődők. Politikai pszichológia, konfliktus-kutatások, önkreatív társadalmi esélyeket keresők, a civilitás és civilizáció különböző szintjeit belátni hajlamosak, államérdek és hatalmi státuszharcok elemzésére készek, csoportkonfliktusok természetrajzát belátni hajlamosak, civilizációs és „alulcivilizáltak” világait szembeállítani törekvők, az erőszak lélektanára fogékonyak, vagy akár csupán az egyetemes etnológia értékei iránt érdeklődéssel nyitottak mindösszesen már igen nagy tömegben létezhetnek. Nos, e kötet Nekik szól, alapkönyvtáruk része lehetne, mégha adott esetben csak analógiás értelmezés, példatár, esetgyűjtemény értékkel kínálhat tanulságot, akkor is. Mert jelentősége és jelentése magában a „korszerűség” és „időtlenség”, modernitás és „primitívség”, „haladás” és „elmaradás” kontrasztjában fogalmazható meg, ami pedig mindennapos agyalásaink tárgya, eszköze, érvrendszerünk bázisa szokott lenni, párban vagy szemben „A Hatalommal”, kontrasztban az Állammal, hierarchiában az egyénnel, ideológiákban „a néppel”. Vagyis hát, még mielőtt a kötetről tartalmi ismertetőt vagy vázlatos közlés-kivonatot adtunk volna, a két tucat potenciális olvasótól simán eljuthattunk a sok tízezres olvasótáborig, ami alkalmasint hangsúlyosan erős túlzás – de ne én teszteljem már ennek esélyeit, hanem majd maga a tudományos- vagy közérdeklődés megnyilvánulása…!

Nem szabadna talán egy szakirodalmi műre koncentráló könyvajánlóba tudományos kritériumokat bevezetni, szakmai tovajnyelvet használni vagy népszerűsíteni. De nemcsak e „bölcs” vagy közkeletű tiltásnak áll ellent ez a kötet, hanem az olvasói kritikának, rideg távolságtartásnak, „okostojás-elutasító” közönynek is. Egyfelől azért, mert szöveganyaga valóságos irodalmi értékkel és sűrűséggel, a legjobb francia esszéirodalom hagyományaival, a tudományos ráébredések tényeken túli intimitásainak ismertetésével telítettek, vagyis nem pusztán beavatják az olvasót, hanem valóságos „szerzőtársat”, értelmező partnert csinálnak belőle. Másfelől, ha lehetne ilyet kijelenteni: a kötet címében rejlő direkt utalás az „archeológiára” nem pusztán a múlt feltárása a jelenre maradt leletek, régészeti felfedezések ürügyén, vagy az ezekből megfejthető—kibontható—feltételezhető jelentéstartalmak és közlésterek leíró felhasználása, hanem maga a létezés régészete, az emberi társadalmak egyik legősibb fegyvertárának, az erőszaknak középpontba állításával. S a harmadik, ami miatt izgalmas politikai, politika-filozófiai, társadalomtörténeti és erkölcskritikai tónusa is megragadja olvasóját, talán nem is más, mint a személyes részvételen alapuló tudás-gyűjtés, a résztvevő megfigyelésen és elemzésen szerzett tudás összegző felmutatása, a tradíciók és szabálykövetési modellek indián kultúrákban (guayaki, guarani, chulupi, aché, janomami stb.) értelmezhetővé váló és modern társadalomtudományba illeszkedően tanulságossá tett körképe.[3] Ennek gyűjtése és összegzése során Clastres a francia társadalomtudományi oktatás híresen kiváló alapintézményeiben szerezte meg kutatási alapjait, tanítványul szegődött a legjelesebb francia etnológus, Claude Lévi-Straus mellé, s Amazóniában, az Orinoco mentén, Paraguay-ban, Bolíviában, Brazíliában is az őshonos indiánok egyik legismertebb kutatójaként, majd a politikai antropológia tudásterületének egyik első kidolgozójaként híresült el.

Még A társadalom az állam ellen című könyvében szembesítette olvasóit nemcsak az állam intézményét az egyetemes fejlődés egyik csúcspontjának, s az evolucionista felfogásoknak ellentmondásaival (nevezetesen azzal, hogy ez nem volt cél sosem, s a politikai antropológia épp attól kaphat létjogot, hogy kimondhatja a kényszerítésre képtelen vagy „nem-kényszerítő” állam és a „primitívnek” titulált törzsi világ államtalan szerveződésmódjának magasrendűségét), de Az erőszak archeológiájában további számos teoretikus és eseti példát is fölhalmoz ennek az életvilágnak egyértelmű létjogáról, sőt előnyéről és hasznáról is. Az „ellen”-teóriával egyben az egyenrangú egyének közötti parancsolási viszonyt és engedelmeskedési kényszert is elvitatja, az uralom archeológiai mélyrétegeiben pedig a gazdaságilag még alá nem rendelt és erőszakkal kívülről még el nem nyomott népekről—népcsoportokról szól. Maga a szólás módja is emberközeli és közvetlen, s a kutatói szerep, a belátás és megértés eszköztára pedig példás Clastres esetében.

A kötet első írásában (Vad etnográfia) egy keresztény leányról szól, aki az indiánok fogságába esve húsz évig, két férj mellett és számos gyerek szülése után megismerheti a vad törzsi norma- és szokásrendet, majd kilépve a törzsi létből, egy hosszú és őszinte interjúban elmeséli egész addigi életvilágát. Ez a kívülről és belülről egyszerre látás, amely roppant módon megfelelő az antropológus kutatói szerepköréhez, normáihoz, erkölcséhez és megismerői céljaihoz is, Clastres szerint valamiféle tojásban rejlő titokvalóság belátásához hasonlít, melyről feltörés nélkül próbáljuk elmondani, milyen belülről… Ezután még kitér további fejezetekben e hasonlat mentén az etnokannibalizmus, a sámánizmus és a hatalom indián fogalmának kérdései felé, hogy megállapíthassa magáról a tudásról, amit az antropológusok vizionálnak: „Az antropológia teljesen vakon (vagy talán egyszerű struccplitika volna ez?), valami homályos bizonyosságtól vezettetve elsiklik egy olyan terület felett, amelyet lehetetlenség meghatározni a szellem, lélek, test, eksztázis stb. fogalmai mentén, de amelynek középpontjában nem más áll, mint a Halál: az teszi fel az utolsó, csúfondáros kérdést” (18. old.). Akár az Élet, akár a Halál teljesség-értékű mibenléte örök alapkérdés a kutató számára, de ennek komplex mivoltáról, a lét küzdelmeiről, a csoportok egymás közötti harcairól, és a dél-amerikai törzsek közötti ellenségeskedés erősödéséhez vagy megoldásmódjaihoz szükséges tudástól csak akkor juthat el a bizonyosságig és rész-ismeretekig, ha a hatalom mint szakralitás, a béke és a viaskodás mögötti kérdések (csereviszonyok, területbirtoklás, megélhetési feltételek, konfliktusmegoldási rutinok stb.) a megismerés során kibomlanak ilyesfajta vallomásokból, mint az említett indián asszonyé. „A primitív társadalom dúsan burjánzó életével összevetve ugyanis a tudós beszéde inkább emlékeztet egy olyan ember hebegésére, aki nemcsak dadog, de tetejébe még félszemű is… /…/ …tologatjuk a jelentéseket, amelyek a feléjük irányuló minden lépésünknél egyre arrébb csúsznak… /ezáltal/ a tudomány nyelve megmarad a Vadakról, de nem a Vadak által folytatott diskurzusnak” részeként. Hozzájuk hasonlóan nekünk sem sikerült kivívnunk a megkettőződés szabadságát, hogy itt is legyünk, meg ott is, méghozzá úgy, hogy ne veszítsünk el mindent egyszerre, valamiféle senki földjén találva magunkat. Egyikünk sem bír azzal a tudással, amely teljessé válása esetén szép csendben meg is semmisülne” – ahogyan a helyi főnök, mikor rádöbbent, hogy már tisztelői körében „többé nem minősül főnöknek, inkább a hősi halált választotta” (20—22. old.).

A megismerő technikák, a helyi életmód és értékrend számos további érzékletes bemutatása és tanulságos elemzése útján vezet be Clastres (mint kutató és oktató szerző) a „vad” társadalmak, indián helyi kultúrák mélyebb és mélyebb rétegeibe. Kötetének minden példázatát, „tanulságát” nem lehet ide-idézni, s nem is a „poén” citálása lenne célom, mint inkább az önmagára is refletálni képes tudós munkájára fölhívni a figyelmet. Ahogyan az etnocídiumról ír (31—46. old.), a hatalom funkciójáról a primitív társadalomban (47—56. old.), az erőszak és a háború viszonyáról a vadaknál (57—114. old.) vagy a primitív férfi mint harcos teljesség-értékű szereprendszeréről (115—164. old.), végül a törzsi világban a harcos mitológiai reprezentációiról (165—174. old.), az mintegy kiegészül a kutató—gyűjtő—okostojás fehérember és a bennszülött viszonyának szinte humoros parafrázisával (23—30. old.), ahol villanófényt kap a büszke turista együgyűsége és a helyiek leleményessége, ezzel is mintegy árnyaltan és példázatosan illusztrálva, miképpen vagyunk képzelt nagyságunkban is kicsinyek a kicsinységükben is óriási indiánokhoz képest. Tudásunk, „rabolt” ismeretkincsünk, fölfuvalkodott fogalmi apparátusunk és egész értékrendünk szánalmasan lekezelő tud lenni a „primitívnek” tekintett világok lakóival szemben, miközben épp az Ő teljes világuk rejtettsége és rétegzettsége nem is tudhat föltárulni efféle ráközelítésekkel…

Mértékadó és választékos minőségű nemcsak kutatói érzékenysége, elemzőkészsége, tematikus tájékozottsága és elbeszélő rutinja – melyet a kötet kiváló fordítói is híven és gazdagon felmutatnak! –, de mindemellett a szaktudomány tényleg egyik kiváló kutatójától egy valóban válogatott kötet áll össze ebből a hat írásból. A Qadmon Kiadó további kötetei is ugyanilyen árnyalt, önreflexív világok felé viszik az olvasót, ezért sorra is kerítjük majd még további kínálatát. Addig azonban, míg Cioran, Sade Marquis, Casanova vagy Deleuze művei is olvasásra kerülnének, javasoljuk a T. Befogadó őszinte érdeklődése elé Pierre Clastres viselkedés-archeológiai, kultúrakutatási és politika előtti világokat megjelenítő művét.