KISEBBSÉGBEN: Szembejövő múlt, ha emlékezet

1956

Keresve sem akad méltóbb ürügy egy rövid könyvespolc-mustrára, mint az emlékévet lezáró emléknap (éppenséggel Nagy Imre és Maléter Pál kivégzésének évnapja is, egyúttal a rendszerváltás folyamatát előkészítő esemény, az újratemetési szertartások évfordulója és a Hősök terén lezajlott szimbolikus emlékezet-újraalkotás pillanata is), mely épp június 16.-án köszöntött be. Az 1956-os emlékévet lezáró állami események, visszaemlékezések, a hősök és mártírok iránti tisztelet kifejeződése, valamint az 56-os örökség vállalásának többrétegűen vitatható mivolta egyúttal a függetlenség és a demokrácia méltó(bb) vállalása vagy képviselete terén is megjelenik e percekben. Nem feledendő, hogy a magyar rendszerváltó elit politikai vitái, az 56-os felkelés többféleképp elmondható emlékezeti öröksége nem kizárólagosan magyar tulajdon, hanem számos hazai kisebbségé, határokon túliaké is, de nem kevésbé, mint a proletárdiktatúrából a polgári demokráciába lehetséges átmenet vagy a nemzetközi tiltakozások emlékezeti konstrukciói révén kimondhatóvá vált ismeretek köre: a romániai magyar (és román!) mártírok épp így érintettek voltak, s szellemi—erkölcsi vállalásuk ugyancsak emeli az emlékezés ünnepi fényét. A kézdivásárhelyi kivégzetteket, Szoboszlay Aladár perét és halálát, több ezer letartóztatott embert, több mint ezer kicsapott egyetemistát, összesen több mint 14.001 évet, melyet börtönbüntetések formájában kiosztottak, Teodor Margineanu 25 évesen kivégzett hadnagy egyéni lázadását a besztercei tankhadosztály élén… – mindezt, meg ezeken felül megannyi részletét a romániai 56-nak (melyekről Varga Andrea bukaresti magyar történész írásai, kiállításai, kutatásai is aprólékosan szóltak a tíz évvel ezelőtti évforduló alkalmával) érdemes fölidézni akkor is, ha a rendszerváltások története hol feledi, s máskor túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit.[1]

Hitvita és a szakirodalom

A magyar történeti gondolkodás egyik első, összegző forrásműve volt talán Litván György előadása: Az 1956-os magyar forradalom hagyománya és irodalma című kiadványa,[2] mely az események nem pusztán „a történettudomány hagyományos eszközeivel történő vizsgálatához (levéltári kutatás, forrásfeltárás, a szakirodalom és visszaemlékezések bírálata stb.)” járult hozzá, hanem az Oral History Archívum anyagai, az egykori felkelők és visszaemlékezők, hivatásos kutatók, börtönviseltek és emigránsok között végzett vagy tudásukkal kiegészített szemléletmód feltárásával is élt. Vitairata, mely „az 56-os örökség ’birtoklásáért’ zajló, kevéssé épületes, nagyrészt meddő, politikai töltetű hadakozást” és „nem-szakmai jellegű bírálatokra és támadásokra” reagálást tárja föl, de a „pozitív egyoldalúság felszámolását” is sürgetni törekszik. Fölveti annak az esélyes forgatókönyvnek kérdését, hogy ha Nagy Imre és hívei másképp azonosulnak a levert forradalommal, s ha a nyugati visszhang is kevésbé egyoldalúan alakul, vagy ha a hazai pályán egyszerre lett volna esélye Déry Tibornak, Háy Gyulának, Losonczy Gézának és Lukács Györgynek is kétségbe vonnia a forradalom alapvetően demokratikus, progresszív irányát, ha elmaradt volna Sartre és Camus állásfoglalása, J. F. Kennedy patetikus megemlékezése, vagy másként alakult volna az ENSZ vizsgálata is. Kiemeli a forradalom kérdéseiről szakirodalmi opuszokban értekező Bill Lomax, Raymond Aron, Fejtő Ferenc, Molnár Miklós, Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Kende Péter, Méray Tibor, Kopácsi Sándor, Vásárhelyi Miklós szemléletmódját, Szabó Zoltán, Keresztúry Dezső, Ilyés Gyula, Németh László szerepét, a párizsi, müncheni, hollandiai, berni és amerikai emigránsok visszaemlékező iratait—könyveit, a konzervatív-jobboldali és a szélsőjobboldali, reformszocialista és nemzeti demokrata felfogásmódok, iskolák és irányzatok, valamint a hatalomkritikus-ellenzéki máskéntgondolkodók ’56-interpretációit. Összegző írásában a történetírás lehetőségét és feladatát is kifejti, romantika vagy mítoszformálás, tárgyszerűség és egyszerűsítések („fehér partizánok”, „pesti srácok”, „forradalom vagy ellenforradalom”) megosztó vitáit is, hogy azután a kiadvány második felében a szaktörténész kutatók vitaanyagát is közreadja. Utóbbi hozzászólások kivonatos közlése ma már igen izgalmas emlékezet-történeti forrásanyag, mely nemcsak akkor időszerű álláspontokat rögzít (például az azóta elhunyt Szabó Miklós, a történész Veres Péter, Hajdú Tibor, Rainer M. János, Szász Zoltán, vagy a szociológus Nagy Endre aspektusait), hanem az ellenzéki, szamizdatos forrásfeltárás, fél-illegális kutatások, politikai indulatokat vagy lojalitásokat képviselő szakmabeliek megannyi értelmező állásfoglalását is.

A füzetke – szűk terjedelme dacára, s a végén Litván György vitakérdésekre adott válaszaival, izgalmas forrásjegyzékkel – érdemben járult hozzá az 56-os tematika hazai szaktudományos vitáihoz, s valójában már ma is harsányan érzékeljük, mennyi mindenféle későbbi átértelmezési kísérlet és aktualizálási eljárás előképét vetítette ki a szaktudomány felelősségére.

Történeti tudat, átbeszélés, újra-elbeszélés

Ha a történészek szakvitái és a sodró időben újra meg újra-keletkező forrásértelmezések egyre inkább mint az emlékezet konstrukciói kezdenek izgalmasak lenni, érdemleges figyelmet kell szentelni a szegedi néprajzos—antropológus tanszéki kiadványsorozat tematikus kötetének, a Barna Gábor szerkesztette 1956 Emlékezés és emlékezet-nek.[3] A múlt mint tapasztalat, az ünnep mint funkció és megemlékezési szertartás megannyi formában és környezetben nyer értelmet/értelmezést, s ennek mindenkori, helyben aktuális és szimbolikusan „nemzeti”, szemtanúságra és jelenlétre visszatekintő (sőt visszaható) mivolta szerepel a kötet tizennyolc írásában, melyek tanulmányok vagy közlemények, elemzések vagy értelmezések sokféleségében hivatottak e tematikus körben fogant kutatásokat felmutatni (1997 és 2005 között keletkezett dolgozatok révén). A kötet a szerkesztő összefoglaló tanulmánya (241—261. old.) szerint is a Néprajzi és Kulturális Antropológia Tanszéke által az ünnepek és megemlékezések formáit fölkutatni törekvő, elemző és értelmező, rítusokat és közösségi szertartásosságokat átlátni próbáló törekvéseket tükrözi mindaz, amellyel október 23.-át mint a változó szimbolikájú, korábban tiltott napként értelmezett és a felejtésre ítélt, helyi emlékezetből kitörölni próbált jelenséget járják körül e kutatószeminárium diákjai. E törlési és re-konstrukciós folyamatnak fontossága a jobb- és baloldali politikai aspirációk terén, a narrációk mentén megoszló, az ideológiai és politikai tagoltságot is kifejező sajátos emlékezet-konstrukciókban mutatkozik meg, de jelen van az élethelyzet-függő, szimbolikus terekben és időkben formálódó egyéni emlékezetben is mint önálló érték vagy mérték. „A mai hatalom legitimációját mégis innen eredezteti, s önmaga megerősítése érdekében felhasználja az ünneplést, valamint az újra-elbeszélést az iskolai oktatásban és nevelésben egy ’közös értelmi világ kialakításához’, …mely az elemzések, anyagközlések, falusi, városi, iskolai és pártünnepségeket, illetőleg fővárosi és vidéki emberektől rögzített visszaemlékezéseket” mutatnak be. Minthogy a szerkesztő, nem mellesleg tanszékvezető egyetemi tanár, néprajzkutató főképpen a vallásos népélet, a rítusok, szokások, hiedelmek témakörében alaposan járatos szakember, a kötet címével egyező tárgykörű összegzésében épp az idő és az emlékezet, az ünnepfelfogások és rítusmegélések értelmezésében nemcsak az 50. évfordulót „köszönti”, hanem az október 23.-ához kapcsolódó emlékezet-rétegek fölfejtésében, tipológiájában is alapozó fontosságú különbségeket ír körül. Az emlékező rítusok, a hatalomhoz lojális magatartást elváró szertartásosságok, a rituális ismétlések, csoportszintű tér- és időbeli összetartozások identikus elemeit vonultatja fel, nem mellesleg a legitimációs eljárásmódok történeti emlékezetet és kulturális normatívákat erőltető mentális stratégiáinak természetrajzára irányítja a figyelmet. Ez a történetkezelési gyakorlat a „hideg” (elidegenítő) és „meleg” (serkentő, késztető) magatartási szabványok manipulálására vállalkozó hatalmi viselkedésmódot intézményesíti, hogy az ünnep magával ragadó, „az időből az örökkévalóságba” átlépő kommunikációs eljárásmódjait segítse uralmi technikává válni. E téren az ünnepek lebonyolítását és emlékezési szertartásosságuk karakterét meghatározó törekvések az emlékezet lehorgonyozását, a mitizálható jelenségek térnyerését, az emlékművek és tárgyi szimbólumok révén csoportidentitást is kínáló eszköztárat mozgatnak, szoborparkok cseréjét, emlékmű-váltást, emléktáblák vagy emlékezési helyszínek újjáavatását és létesítését is magukba foglalják, a kollektív emlékezetet a biografikus emlékezet segítségével mintegy átkódolni is igyekeznek, s az emlékezet-építést a konnektív (kapcsolatokra és kapcsolási viszonyokra építő), illetve kötelék-emlékezetté (a megosztó helyett a közösséget formálni szándékozó) rítusok újraformálásával szabályozó alakzatokat teszi ceremoniális viszonyrendszer nagyívű építményévé, a kulturális emlékezés szakralizálási szertartásává is. A kötet tanulmányainak, esetleírásainak záró tanulságait e szavakkal fejezi be: „1956 nem szerepel a nemzeti emlékezet építő és erősítő történelmi események között. Megdöbbentő tárgyi tudatlanságról tettek tanúságot a kérdőíves vizsgálatokban megkérdezett tanulók. De ugyanez a negatív elutasító vagy közömbös viszonyulás tükröződhet az ünnepség alatti viselkedésben is. Ma semmi jel nem mutat arra, hogy emlékező rítusainkból egyfajta ’civil vallás’ épülne Magyarországon. A jelenbe szövődve szakadatlanul folyik a múlt újjáalakítása” (259. old.).

A kötet az emlékezés mítoszaira épülő, azok stratégiáiban időleges és pragmatikus eljárásrendeket követő gyakorlatok sokaságát kínálja helyi, települési és csoportminőségi példák révén. Az évtizedekig tiltott, de magánemlékezetben magtartott október 23.-a mint ’56 szimbolikus megfelelője az alternatív emlékezet egyik kiemelt/kiemelhető példája is volt, mely egyértelműen rámutat: „az ünnepek értékkötöttségeik révén megosztják a társadalmat, más és más érdekeket szolgálva. S gyakran ezek az értékek/érdekek másokkal nem összeegyeztethetőek, vagy egymást kizáróak…”.[4]

Önkény-találkozások

A tilalmazás, az alternatív emlékezet és a rendszert legitimáló mítosszá formált („magasabb rendű igazságot” hordozó) történet nemcsak értékszempontú, hanem normatív erővel ható, emlékezet-alakítást is befolyásoló funkciója ugyancsak érdek- és erőhatások összességével ható tünemény, amikor a múlt mintegy „szembe jön” velünk. Nóvé Béla könyve Múltunk, ha szembejön – önkényuralmi emlékeink címen épp e történelmi féligazságokkal találkozást, „a tények egyezményes minimumát mindinkább kikezdő feledést”, a „rohamos valóságvesztést” meg „a politika és a média célzatos önkénnyel naponként újraíró” hatásait veszi sorra hiánypótló forráskiadványában, mely több történeti monográfia kapcsán az eltérő módokon megfogalmazott kortársi emlékezést veszi fókuszpontjába egy-egy írással.[5] Az 1956-ban született szerző egyik fő témaköre a huszonegy kritikai esszét tartalmazó kötetben épp 1956, avagy a tágabban értelmezett történeti emlékezet, historikus narratívák és a köztörténeti magántörténelem monografikusan földolgozott részkérdéseinek válogatása, mindenféle korfordulók, sorsválságok, rendszerváltások, impériumváltozások, s köztük ’56 különböző narratívái is. Kötetek nyomán, élményvilágok fölidézésével, értelmezések egybehangzásainak játékos folyamatképével operál itt a Szerző, aki a „velünk élő történelem”, „a forradalom árvái” és örökösei, menekültjei, éppen csak nagykorúvá váló sarki srácok élményvilága, trianoni emlékezettel megvert nagyszülők csimotái, makacs térségi nacionalizmusok újraéledését átélő korosabbak, vagy egyszerűbben és mindennapibban szólva a demokratikusnak remélhető átmenetek csalódott értékterének lakói felől veszi sorra, mitől életképes maradvány a Kádár-kori amnézia, az elsikkasztott ’56-os vagy ’89-es örökség, a kitartó cenzúra, a rendszerváltó értelmiségek esélymulasztó attitűdje, a sajtó vagy az egyházak bemaszatolódása vagy a politikai elitek erkölcsi elmállása. Nem vádaskodik ugyanakkor – talán gyakrabban kérdez inkább ehelyett, emlékeket szembesít, tényeket rekonstruál, történeteket értelmez, elbeszélésmódokat emel ki vagy tesz helyre, mások műveinek tanulságait emeli folyamat-képbe, különutas megoldásokat párhuzamosít, saját önismereti kérdései révén teszi föl a kortárs identikusság alapkérdéseit újra meg újra. Sugallja és vallja valamiképpen, ami tán menedék is lehetne: tisztább és tisztázottabb önismeretre volna szükségünk, hogy állni tudjuk a történelmi kérdések, a rákérdezők, faggatók tekintetét, s ne kelljen a múlttal takarásba kerülni próbáló énünknek szégyenkezve félrenéznie, amikor és „ha szembe jön” ez a múlt. Múlt-víziók és szemlesütő találkozások esélye mindennapossá vált élménye egyre nagyobb tömegeknek, az átideologizálhatatlan tisztábban látása egyre hétköznapibb elvárás és értékrend része lett, jószerivel kikerülhetetlen tehát a szembesülés, a megvallott gyászmunka, az életút-vallomások sokasodó tömege, az előzményekre és utóhatásokra perc-emberként tekintő kortárs felelőssége. Nevek és művek, politikai árnyjátékok s hozzá soktagú zenekar, még terjedelmesebb hallgatóság, s múltját megbűnhődő felfogásmódok válsága uralja a kötet írásait, ide értve a nemzeti önbecsülés, a tisztességes forradalmak óhajtása, az emléktoborzó rutinok, katarzispontok, egyedi pszichodrámák, családiasított traumák, paternalista félmúltak, mazochistán tűrt diktatúrák közérzetei lakoznak e lapok között. Valahol, valamiképp ’56-ok, élményben, hiányérzetben, elnyomottságban, besúgottságban, közösségben és félszekben, emberi különalkukban.

Félrenézésekben és morális üzemzavarokban, önként korlátozott tisztánlátásokban, erdélyi krónikákban és hazai szamizdatokban, hamis történettudományi teleológiákban, beszervezhetőségben, besúgások és vallomástételek önkéntességében, képzelt identitások vállalásában egyképpen… Saját önkényuralmaink minduntalan szembejönnek, s nem egyszer ha a múlt formáját öltik is, a mindenkori jelen lakozik bennük. Emlékekkel, vagy azok nélkül is…

(Folytatjuk)

 

[1] Érdemes az Olvasó figyelmébe ajánlani egy kiváló áttekintést, mely a 2006-os évforduló alkalmával bemutatott 1956-os tematikájú 300 kiadványt ismerteti: buksz.c3.hu/web/072/1956.pdf

[2] Előadások a Történettudományi Intézetben, No. 19. MTA, Budapest, 1992., 32 oldal.

[3] 1956 Emlékezés és emlékezet. Október 23-a megünneplése és a forradalom történelmi emlékezetének megszerkesztése napjainkban. Egy kutatószeminárium tanulságai. Szerk. Barna Gábor. Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, (Szegedi vallási néprajzi könyvtár, 17.) Szeged, 2006. 264 oldal.

[4] lásd még a Szerzőtől-szerkesztőtől az Ünnep és ünneplés címen összefoglalt kitűnő áttekintést a Távlatok. A magyar jezsuiták folyóirata. 2006:3. (73.) számában,  https://www.tavlatok.hu/6104zkult.htm. Ugyanitt Mindszenty memoár-részletei és Camus korabeli nyilatkozata is olvashatók. https://www.tavlatok.hu/73tanulmanyok.htm

[5] Noran Libro Kiadó, Budapest, 2013., 260 oldal.

Kimaradt?