Milyen irányba változik a férfi nyugaton? Jót tesz ez a változás a világnak vagy inkább problémákat okoz? Megállítható a férfi "elnőiesedésének" folyamata? Ezekre a kérdésekre kerestünk választ Hadas Miklós magyarországi szociológust, férrfikutatót, a budapesti Corvinus Egyetem munkatársát.

Korábbi könyve, A modern férfi születése és új, készülő munkája is központjába helyezi a libido dominandi fogalmát, amely az uralkodás férfiakban ösztönösen meglévő vágyát jelenti. Ez a nemi különbség férfiak és nők között mennyire biológiai ön szerint, illetve foglalkozik-e ezzel a kérdéssel?

A rövid válaszom, hogy ez a kérdés nem jön be a képbe nálam, de óhatatlanul reflektálni kell rá, mert többször felmerül. Első körben megelégszem azzal, hogy a középkorászok szerint a 10-11-12. században a férfiak alapvetően mindenféle szférát uralnak, és ez abban az időszakban az agresszió, erőszak korlátlan kifejeződésével, érvényesítésével jár együtt. Mondhatnám azt, hogy innen indulok, nem foglalkozom vele, nem szakterületem, hogy a biológiai meghatározottságok milyen szerepet játszanak, és a férfi erőszakosabb lenne biológiailag, mint a nő.

Második körben, ha tisztességesebb akarok lenni, és sokkolni akarom az ezen gondolkodó embereket, akkor mégis azt mondom, hogy nem kerülhető meg a biológiai meghatározottságok ténye. Erre pedig a rövidebb válaszom, hogy nem tartom valószínűnek, hogy biológiai értelemben a férfi agresszívebb, erőszakosabb lény lenne, mindkét félben megvan a hajlam arra, hogy gyilkoljon, kegyetlenkedjen, hogy fájdalmat okozzon.

Van számos olyan antropológiai adat mindenféle primitív törzsekről, ahol az erőszak kifejezése nem kizárólag férfiakra jellemző. de hogy tovább bonyolítsam a dolgot, azt mondanám, hogy a férfiak nagyobb hajlandósága az erőszak elkövetésére szerintem elsősorban a társadalmi konstrukcióra vezethető vissza, magyarul a biológia is társadalmi konstrukció, akár évtízezredes, évmilliós evolúciós logikában gondolkodva. Amikor az élettartam húsz-harminc év volt, a nő pedig termőképes lett az élete felénél, akkor lényegében folyamatosan terhes volt, következésképpen sokkal inkább úgy kellett alakulnia a munkamegosztásnak, hogy a gyerekekről, a szó szerint rajta csüngő utódról gondoskodott, ez pedig a férfiakat kényszerítette arra, hogy a hódításban, harcban, versengésben tevékenykedjen. Erre számos adat utal, hogy tíz-húszezer évvel ezelőtt a különböző földrészeken levő törzseknél kiválasztódott a harcos férfiak klánja, rendje, és a harc, a fizikai agresszió révén bekövetkező érdekérvényesítésnek nagy lett a jelentősége.

Van olyan antropológiai munkákat végző feminista, aki a húsz-harmincezer évvel ezelőtti állapotokat próbálja rekonstruálni, és kiderül, hogy ekkor alakult ki a férfiak képessége megküzdeni a vadállatokkal, addig prédaként jelentek meg az állatok számára. Egész közösségek pusztultak ki addig, sőt ma is élnek Indiában közösségek, a „tigris-özvegyek”, ahol a férfiak prédává váltak.

Gyakran találkozni azokkal az aggodalmaskodó hangokkal, amelyek szerint a férfiak „elnőiesednek”, „gyerekessé válnak” – erre példa Zimbardo Nincs kapcsolat - Hová lettek a férfiak? című könyve is. Milyen válaszokat adna ezekre a félelmekre?

Amikor a férfiak „elnőiesedéséről” beszélünk, akkor én ezzel egyetértek, diagnózisként ez nem téves. Ha azt értjük ez alatt, hogy a férfiak az idő előre haladtával megszelídülnek, pacifikálódnak, és egyre kevésbé tudnak archaikus férfierőszakkal érvényesülni, akkor igen, ez a tendencia. Rengeteg példát tudok említeni, amelyek arra utalnak, hogy a nyugati világban kiegyenlítődnek a nemek közötti viszonyok, és a férfi olyan dolgokat kénytelen elsajátítani, amelyek korábban a nők privilégiumai voltak. A családi élet súlypontja a 16-17. századtól kezdődően az apai autoritástól áttevődik az anyai gondoskodás felé, ami egy fontos történelmi változás, és az említett folyamat része. A férfi is többi időt tölt otthon, részt vesz a gyermeknevelésben, megjelenik a gyermekkor mint olyan – hiszen korábban a gyermek egy kis felnőttnek számított, kvázi állati sorban létezett, harcolt, nem volt tabu a szexualitás előtte. Anthony Giddens egyik könyvének fő állítása szerint az intim szféra azért alakul át a romantikában, mert más lesz a kapcsolat alapja: korábban érdek alapján, szülők döntése szerint házasodnak a felek, később azonban kialakul az individuum, a kapitalizmus, az ego, és az ebbe a térbe már önálló ágensként belépő nő hatására a szabad, szerelem alapú döntés a fiatalok részéről. A férfiaknak meg kell tanulniuk szeretni, érzelmet kifejezni, belsővé tenni tehát egy viselkedésmintát, amit korábban nem kellett.

Tehát már nemcsak a gyereknevelés, hanem a párkapcsolat dinamikája, a keret, a közös narratíva kialakítása megint a női léthez kapcsolódó viselkedésmintákhoz köthető. A 19. századot követően, a huszadik század második felében például apaként, nevelőként magunkévá tesszük ezeket. Korábban autoriter minta szerint megvertük a gyereket, amit ma nem lehet. Ez megint az intim szférában nő által közvetített elvárás eredménye, hogy meg kell győzni, meg kell magyarázni dolgokat, a gyermek ismét pszichológiai fogalmak mentén lesz kezelve.

Ilyen értelemben tehát „elgyöngülnek” a férfiak, meglehetősen rövid idő alatt: egy-két évszázad alatt kötelesek belsővé tenni korántsem magától értetődő normákat, amelyek évezredeken át másként működtek. Amikor a bennünk levő mély vademberről beszélek, akkor azt mondom, hogy kontextus függvényében előjöhetnek ezek az indulatok. Ezeket nem tudjuk lefedni, érezzük magunkban ezeket a késztetéseket. Ezt leküzdeni, civilizálni, kanonizálni nehéz.

Az, hogy a férfi kimarad az iskolából, nem törődik az egészségével, előbb hal meg, a baleseti halálhoz vezető kockázatos életvitel jellemzi őt, az nemileg kondicionált, kvázi archaikus, libidinális túltengés. Foglalkozni kell a férfiakkal mint kisebbséggel, áldozattal, vesztessel – ez megjelenik egyébként a tömegkultúrában is.

Miért beszélünk erről problémaként, miért jelenik ez meg morális pánikként?

Zimbardo mögött is ott van ez a reflektálatlan macsó szemléletmód, a mitopoetikus férfimozgalom állítása, amely szerint az erős, a határozott férfi elnőiesedett, meggyengyült a nőknek köszönhetően, és ezt vissza kell állítani eredeti formájába. Ami most van, az azonban nem rossz, hanem a hosszútávú átalakulás szükségszerű része, a férfiak feminizálódása pedig jobb világot teremt. Kevésbé az erő érvényesítésén, a versenyen, hanem sokkal inkább az empátián, tolerancián, együttműködésen alapuló világ alakul ki. A nyereség, ami a civilizált világból adódik, sokkal nagyobb, mint az a veszteség, ami pár évszázadon keresztül a férfiakat hozza kockázatos helyzetbe. A férfiak viszont meg tudják tanulni ezt a változást: érző apának lenni nem rossz, vagy rafináltabb konfliktusmegoldási technikákat alkalmazni nem rossz, szemben azzal, hogy háborút indítok vagy agyonütöm a szomszédom.

Az, hogy megtanulunk komplexebb ódon együtt élni, együttműködni, az óhatatlanul elfojtásokkal és kockázatottal is jár. Sok férfi azt gondolja, hogy a természet által adott, hogy ő milyen is kellene legyen: a férfi és a nő is azonban mindig a körülmények függvényében alakul ki.

Gyakran beszélünk arról is, hogy a nők „elférfiasodnak” ahhoz, hogy áttörjék például az üvegplafont, érvényesülhessenek.

Eleve az a megfogalmazás, hogy valaki férfias lesz, abból fakad, hogy bizonyos viselkedésmódok a férfiakhoz kötődtek. Ez is társadalmi konstrukció. Bizonyos viszonylatrendszerben a határozottság, korábban a férfiakhoz kötődő beállításminták a nő által is belsővé lettek téve. Azt gondolom, hogy ötven év múlva a gyöngédségre, a gondoskodásra és határozott döntéshozatali igényre nem fogjuk azt mondani, hogy az egyik férfias, a másik nőies, hanem pozíció-, tevékenység-viszony kategóriaként fogjuk használni. Szerintem a felé megy a nyugati világ – bár egyáltalán nem biztos, hogy lesz világ ötven év múlva, ha a rizikófaktorokat figyelembe vesszük –, hogy a férfi-női különbség egyre kevésbé lesz fontos. A különbség az emancipációs harc következtében kialakult duális modell intézményesülésére vezethető lesz vissza, de idővel természetes lesz, hogy például a női főnöknek engedelmeskedem.

Ellenmozgalmak, akár politikai megnyilvánulások is próbálnak megfordítani vagy megállítani ezt a folyamatot. Nem tart attól, hogy sikeresek lesznek?

Ez benne van a pakliban, de ha megint kellő távolságról nézzük a dolgot, akkor ez szükségszerű is. A férfiak a zsigeri módon átélt, természetesnek tartott komfortzónájukban kibillentődnek. Az, hogy védekeznek, ellenállnak és megpróbálnak visszamenni a régi állapotokba, az teljesen természetes. Ezt csinálták a svéd férfiak is ötven évvel ezelőtt, ez különböző hullámokban mindenhol lezajlik. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha itt van ez az évszázados ciklus, akkor hihetetlen egyértelműséggel látható az, hogy a ma legjobban hadakozó férfiak is egy csomó mindent elfogadnak abból, amit a női forradalmak elértek. Ma már nem kérdés Karcfalván vagy Gyergyócsomafalván, hogy a lánygyermeket beadjuk-e iskolába, elmegy-e dolgozni. Természetes lesz ez, és Székelyföldön is meg kell barátkozni azzal, hogy nem szúrjuk le a kocsmában a másikat, mert uralkodni kell magunkon, és engedelmeskedni a nőknek és az állami erőszakmonopóliumnak, akik azt mondják, hogy ez ne csináljuk. Persze elfogadni a szankciót, hogy becsületbeli sérelem miatt nem ütöm agyon a másikat, az nehéz, évszázados folyamat. A 15. század előtt még szabad volt agyonütni valakit, és most is ez az első, amit tennénk. Borzasztó érdeksérelmek vannak: a nő fogja megmondani, hogy mire költsünk, milyen testhelyzetben éljünk szexuális életet, megcsal minket, nemcsak mi őt, minősíti a szexuális potenciánkat. A férfinak ez rossz.

Veszélyesnek tartom azt is, hogy az erőszakosság, a macsóság a világ számos pontjára jellemző, ezekkel szemben pedig nehéz fenntartani azt a civilizációt, amelyik megválna az erőszaktól. Mi erre a megoldás?

Az eléggé nyilvánvaló, hogy agresszióra, háborúra, fegyverekre agresszióval, háborúval, fegyverekkel lehet válaszolni, a civilizációs küzdelemben meg kell tudnia védenie magát a nyugatnak. Kelet-Európában és mindenféle illiberális mintaállamokban – Oroszország, Törökország, Kína, Szingapúr és társai – ez a fajta reflektálatlan macsó habitus kerül hatalomra. Magyarország ebben a tekintetben iskolapélda Kelet-Európában, és most az Egyesült Államokban is a mély, fehér, az ellenálló, a sértettnek tűnő és revansot venni akaró férfi kerül pozícióba. Trump legalább akkora kockázatot jelent a világpolitikában, mint az Iszlám Állam, hiszen általa most egy 16. századi mintákat követő elefánt rontott be a nemzetközi kapcsolatok porcelánboltjába.