Mit hagyott ránk a kommunizmus? Tönkretett gazdaságot, elferdült értékrendet, káros mentalitásokat. És persze városi legendákat, amelyekből az akkori idők abszurditása torz mosollyal kacsint ránk. Ezekből gyűjtöttünk össze egy csokornyit.

Megtörténtek-e avagy a fantázia szüleményei? Csak az tudná megmondani, aki maga is résztvevője, esetleg szem és fültanúja volt az eseményeknek vagy azok következményeinek. De máris ingoványos talajra tévedtünk, hiszen szatmáriak és marosvásárhelyiek, szentgyörgyiek és kolozsváriak egyforma meggyőződéssel állítják, hogy az eset az ő városukban történt, hovatovább maguk is látták az eseményt, de legalább is első kézből értesültek róla, a szereplői ugyanis személyes ismerőseik.

Hogy a történelem egy globális viszonylatban annyira szűk térben, mint Erdély, ilyen sűrűn ismételné magát, roppant valószínűtlen. S végső soron nem is fontos, hogy partiumi nagyvárosban vagy székely településen esett-e meg a dolog, avagy pusztán a képzelet szüleménye. Hiszen, akár meg is történhetett volna. Erdélyi városi legendákat gyűjtöttünk csokorba.

Ló a tömbházlakásban

Az erdélyi urbánus legendatár talán legtöbb településen fellelhető darabjának főszereplői a romák, akik a kommunista rezsim idején putriból tömbházlakásba költöztek. Hogy jószántukból is ezt tették volna-e, egyáltalán nem biztos, de hát a kommunista hatóságok nem arról voltak közismertek, hogy sokat adtak volna egyének, közösségek véleményére.

Tény az, hogy a romák számára igen nagy kihívást jelentettek a megváltozott életkörülmények, a szokatlan élethelyzet igénybe vette a kreativitásukat. Példának okáért, mihez kezdjenek a lovukkal, ha a panelház mellé nem épült istálló? Kis helyen nem csak sok jó ember fér el, hanem egy ló is, gondolhatták, s bekvártélyozták a gebét maguk mellé a lakásba. A környékbeli lakók egy napon aztán megrökönyödve látták, hogy az egyik emeleti ablakból egy lófej kandikál ki.

A szeretőjétől hazament a szemetes vederrel

Szép dolog a házastársi hűség, csak éppen egyesek számára nem könnyen tartható. S miért ne lehetne az ember szeretője épp a szemrevaló szomszédasszony, a másik lépcsőházból? Az pedig kész főnyeremény, ha a házasságtörő férjnek, munkaköri feladatként, rendszeresen más városba kell utaznia, hiszen akkor a feleségének kiszállásként adhatja el az egész napos kimaradásokat.

Mivel egy házias férfi házias marad szeretői minőségben is, miért ne vinné le a szemetet a sarki kukába a második számú nő lakásából? Baj legfeljebb abból lehet, ha nem az éj leple alatt teszi ezt, hanem reggel, félálomban, majd pedig pizsamában, az üres szemetesvödörrel a neje ajtaján kopogtat.

Az Otet nevű bor

Anyaországi fiatalok látogattak Erdélybe a Ceaușescu-éra utolsó éveiben, nem első alkalommal, s rövid úton össze is haverkodtak egy helyi társasággal. Az alakuló barátságoknak köztudottan jót tesz az alkohol, ezért aztán elhatározták, hogy a csapat egyik helybéli tagja elszalad a közeli boltba, hátha a halkonzervek és vietnami rákpelyhes dobozok között akad a polcon néhány üveg bor is.

„Csak nehogy abból az Otet nevű borból hozzál. Múltkor azt vettünk, olyan szörnyen savanyú volt, alig bírtuk meginni” – kötötte lelkére az anyaországiak egyike. Borként inni az ecetet? Nem túl hihető. Bár lehet, nem is akkora képtelenség, ha megfelelő alkoholszinten fogja marokra az ember az ecetes flaskát.

Cím bemondása nélkül jött a taxi

A 80-as évek vége felé baráti társaságból indul hazafelé egy házaspár. A rendszerrel sem ők, sem pedig közeli ismerőseik nem szimpatizálnak, utóbbiak közül többet aktív ellenzékiként tart számon a hatalom. Hőseinket folyamatosan figyeli, zaklatja a Szekuritáté, házkutatást is tartottak már náluk.

Beülnek a telefon megrendelt taxiba, hátradőlnek a hátsó ülésen, s csak akkor néznek döbbenten, értetlenül egymásra, mikor a kocsi megáll a lépcsőházuk ajtaja előtt. Egyszerre eszméltek rá, hogy elfelejtették bemondani a címet, s a sofőr nem kérdezett rá. A történet napjainkra legendává lényegült át, ám nem fabuláció. Ismerem a taxi utasait!

Robbanó sertés a tömbházak között

A kommunizmus utolsó éveiben a disznóvágás bevett szokás volt a városi lakótelepeken, nem annyira a néphagyományok iránti ragaszkodás, mint a krónikus húshiány miatt. Bár akkoriban a vágóállatokkal való humánus bánásmódot előíró uniós szabályok még nem léteztek, állítólag volt olyan hazánkfia, aki túl brutálisnak találta a disznóölés hagyományos módját, s ezért úgy döntött, kés helyett elgázosítással végez a vágásra kiszemelt sertéssel.

Az állat gyorsan, sivalkodás nélkül szenderült jobblétre, az alternatív disznóölés mégis csúfos, ám kétségkívül látványos véget ért, a perzselés során ugyanis a gázzal átitatódott test felrobbant. Jelenleg ez a messze legismertebb romániai városi legenda, köszönhetően annak, hogy bekerült Cristian Mungiu Amintiri din Epoca de Aur (Emlékek az Aranykorból) című, a kommunizmust anekdotikus történeteken keresztül bemutató nagy sikerű filmjébe.