Szilveszter napján kisiklott Csíkszentdomokosnál egy vonat. Munkatársunk a CFR-t eluraló totális fejetlenség elszenvedője volt a csíkszeredai vasútállomáson.

December 31-e, Csíkszereda, reggel 8 óra, hóropogtató -22 fok. Az autót letettük, vonattal mennénk Gyergyószentmiklósra, ahová szilveszterezni várnak. Miközben csattogó kabátszárnyakkal, fagyos combokkal leérünk az állomásra, azon drukkolunk: ne legyen túl nagy a késése a vonatnak, hogy a visszafelé autóbuszokat is elérjük.

A vasútállomásra érve semmi feltűnőt nem látni, figyelemfelhívó jelzés nincs a jegyárus ablakán, a teremben minden a megszokott: 90-es évekbeli műanyagszékek a fűtőtestek előtt, melegedő hajléktalanok és gyerekeik, koldusok, és hosszú sorban hátizsákos utasok a jegyváltónál. Beállunk a sor végére. Csöndes morajlás elöl, nagy szünetek. Legalább 20 perc telik el, amire már csak egy utas van előttünk, és akkor kiderül: kisiklott egy vonat Csíkszentdomokoson, és most sem arra, sem erre nem közlekedik semmi.

A Főnök azt mondta…

A nagy csöndek abból adódnak, hogy az utasok várják a válaszokat az egyszerű kérdésre: most mivel menjenek tovább? A morajlások oka, hogy a jegypénztáros hölgy szerint „total aiurea” a helyzet – miként a videofelvételünk részlete lennebb dokumentálja. Három év Bukarestben élés után megsaccolva, a következő árnyalatokra fordítanánk a román kifejezést: összevisszaság, őrültség, kényelmetlenség, céltalanság, szívás.

Már csak egy utas van előttünk, és még akkor is csak annyi derült ki: Kolozsvárra szeretne eljutni az előttünk levő ifjú hölgy, két hete megváltotta a jegyet. És várja a választ, hogy most miként juthat el. Az üvegfal túlsó oldaláról pedig egyetlen információ érkezik, rendre, utasonként: kisiklott egy vonat Csíkszentomokoson, ezért leállt a vasúti közlekedés. Domokosról közben az odáig eljutó vonatok is visszatértek. „A Főnök azt mondta”, hogy Brassóból küldenek vonatot, ami a községig elviszi az utasokat, onnan átszállítják őket „valamivel” Marosfőig, majd onnan tovább ismét vonatokkal. A forgatókönyvből csak az a paraméter hiányzik: no de mindez mikor?

A jegyárus hölgy - akinek amúgy nem látható a neve az ablakra kifüggesztve – és társnője, láthatóan elvesztek a helyzetben. Nincsenek információik, s ha vannak, azok ellentmondóak. Igyekeznek nyugodtan kommunikálni, de a kedvesség nincs jelen a képletben. Föltűnik, hogy kizárólag arra válaszolnak, amit az utas kérdez, és többnyire azt, hogy „még nem tudjuk”.

A házon belüli beszélgetésből az derül ki, hogy a hölgy annyit tud, amennyit „a főnök” mondott, a kulcsszó pedig a „majd”: majd jön egy vonat Brassóból, majd elviszi az utasokat, majd megoldódik.

Azt mondja, az „impegát” is tőle tudja, hogy Brassóból vonat jön majd, mert neki nem mondtak semmit mások, de „se rezolva”, vagyis megoldódik „vagonok esnek ki”, és régebb is fák zuhantak a sínekre, nem világvége, „hogy vinné el az ördög”. Már letette a telefont, és mi is kikapcsoltuk a felvevőt, amikor azt mondja felénk fordulva: no de, az ő kérdése az, hogy hová lett az a vonat, amelynek órája Csíkba kellett volna Brassóból érnie? – és tőlünk várja a választ, mintha.

Akkor legyen busz

Ha már ennyit sorba álltunk, váltunk egy jegyet Gyergyóig (7,5 RON) - csak jussunk el Gyergyóig. Szerencsére, közel a buszpályaudvar. Wifi nincs a csíkszeredai vasútállomáson, de gyorsan rákeresünk a telefonon az autóbuszok menetrendjére: 9:00-től indul is egy Gyergyóba. Most: 8:56! Pánikszerű rohanás az állomási wc langy szagából a pár száz méterre levő buszállomáshoz.  A pályaudvaron legalább 30 autóbusz, elektromos kijelző itt sincs, akár a CFR-nél sem: vajon melyik peronról indul ki a gyergyói járat?

A diszpécser nincs a székénél, kirohanás az udvarra, szerre minden autóbuszhoz, amelynek jár a motora. A harmadik után visszarohanás a diszpécserhez érdeklődni, aki becammogva közli: a 9 órás gyergyói busz éppen elment, mert most 9:01. De 10:20-kor megy a következő. Hiába, hogy az internetes oldalakon nem szerepel ez a járat, bizakodunk. Visszaügetés a vonatállomásra: vajon onnan hamarább elérnénk?

Fortunára várva…

A vonatállomáson minden olyan, ahogy hagytuk. A bengáli tigris farsangi öltözetben kolduló gyerekek, a szelíd magyarországi turisták, a kávéautomata körül jámboran sorba álló, békés székelyek.

Szétnézünk az egy légteres CFR-várótérben – a váróterem már régóta zálogházként üzemel –, és fényképeken rögzítjük a cementpadlóba rögzített szélrózsát, mint a helyzet szimbólumát. A hangosbemondón közben hangfölvételről hangzik el, hogy vigyázzunk ez első vágánynál, mert áthalad egy vonat az állomáson.Újabb sorbaállás az információkért. Előttünk egy síruhás bácsi, aki „csak pénzt váltani” jött, mert Hargitafürdőre indulna busszal sízni, és nem tudnak visszajárót adni. Egy nagyhátizsákos fiú félősen kérdezgeti az ácsorgóktól: ők is a Fortunára várnak? Az üvegfal innenső oldalán maradó egyetlen, csontba vágó kérdés pedig az: mikor jönne értünk a CFR-hez, ami jöhetne? Közben kérdezzük a többi utast is, velük mi lesz? Várnak kicsit, mondják, és reménykednek…

Az elnézéskérés kultúrája

A közel két órája váltott vonatjegyen föltüntetett időpont szerint elvileg már meg is érkeztünk Gyergyószentmiklósra. A hölgy az üvegfal mögött most arról panaszkodik valakinek a telefonban, hogy „mindenki rá van tapadva az üvegére”, de a Főnök nem küldött friss információkat. Még mindig nem tudni, elindult-e a vonat Brassóból értünk, vagy mikor indul. Még mindig nem biztos, hogy autóbusszal visznek-e át Csíikszentdomokosról Marosfőig – közben, olvasom a Facebookon az ismerősöktől: nekik az mondja a kalauz, Marosfő túlsó oldalán rekedve, hogy szánkóval fognak errefelé ereszkedni, és a vonatjukon nincs pánik, hanem jó a társaság és a hangulat.

Ez az a pillanat, amikor újból sorba állunk, hogy visszaváltsuk a jegyet. Időnk van, és kíváncsiak vagyunk, hogyan kér elnézést a kasszásnő. A tapasztalat: sehogy. Egész végig, senkitől, sehogy.  Megköszönjük a visszaadott pénzt. Végigtekintünk a tucatnyi utason: senki nem háborog. Zöme internetes böngészéssel van elfoglalva, ahogy kivettük, mind a buszokat nézik.

Ügetés át a buszpályaudvarra, közben „pár lejt” kérnek tőlünk a járókelő koldusok. Mint írtuk, elektromos járatjelző pannó itt sincs. A diszpécser a járatok egyedüli tudója. Például: „A gyergyói busz innét elölről indul, az a nagy fehér busz!” – lendíti a karját a szélrózsa helyes irányába. Ebben a percben jön be az udvarhelyi járat sofőrje, harsányan kiabálva, szendviccsel a kezében: „Még Udvarhelyre valaki? Jön még valaki?” – beleharap, és kanyarodik is a saját buszához.

Kiügetés a nagy fehér buszhoz. Megmentőnk, a Bákó megyei román cég által üzemeltetett buszjárat, a sofőr türelmesen visszakérdez románul: hová mennénk? Fölenged a buszra, fizetnünk is csak a végén kell. Kedves román útitársakkal, szűk egy óra alatt, megtesszük a szekerekkel dúsan kirakott 56 Km-es utat Gyergyószentmiklósig - a szállítás mindössze 12 lejbe került.

És itt ülünk 2017-ben. Boldog új évet, szegény CFR-es utastársak, adjatok jelt a cikkünk alatt, hogy mi történt veletek.