Két nappal a választás napja előtt két riasztás, tehát több mint rémhír: valós figyelmeztetés járta be a világot. 1. A választás előtti napon történő terrortámadás veszélyére figyelmeztetett az FBI: New York államban, Virginiában és Texasban várható terrortámadás. 2. A másik hír szerint (lásd róla bővebben a The Telegraph cikkét, illetve az origo.hu összefoglalóját az amerikai kormány attól tart, hogy Oroszország vagy más ország hackerei kibertámadásokkal zavarják meg a választást. Ezért stratégiai tervet dolgoztak ki arra az esetre, ha ez bekövetkezne.

Túl ezeken a pillanatnyi fenyegetéseken, veszélylehetőségeken vannak állandóbb, makacsabb traumák, amelyeket az amerikai elnökválasztás után kezelni kell. Az alábbiakban inkább magyarázó, értelmezésre vállalkozó cikkek alapján próbálunk fogódzót nyújtani a helyzet megértéséhez, a Bence György alapította kiváló magyarországi szemleportál, a Metazin.hu alapján.

Az idei amerikai elnökválasztási kampány olyan gyűlölethullámokat keltett, a megosztottságnak olyan árkait mélyítette tovább, hogy ez a – korábban inkább egyes európai államokra jellemző – tünet lassan akutabb problémává, kezelésre szoruló helyzetté vált, mint maga a választás, ami felszínre hozta. Újabb, ezúttal pszichikai, tudati „globális probléma” a sokasodó többi között! A kérdés – az amerikai elnökválasztás kapcsán is – komoly szakértőket foglalkoztat.

Nemzetlélektani gyűlöletmagyarázat címmel ismerteti a Metazin a neves elemző, George Friedman a Geopolitical Futuresben megjelent írását.

Az amerikai politikában egyre kevésbé tolerálják egymást a különböző táborok hívei. Az elemző szerint ennek az az oka, hogy az amerikaiak szoronganak, és emiatt valamilyen katasztrófa előidézőinek tekintik a másik felet, nem pusztán egy vitatható nézet képviselőinek. „Mindig lesz kéznél olyasvalaki, aki elmagyarázza, hogy nem két egyaránt védhető nézet áll szemben egymással, hanem az egyik képviselője meg akarja menteni a hazát, a másik le akarja rombolni” – írja Friedman.

A Metazinban sok szó esett már arról, hogy a fejlett világban polarizálódnak a vélemények, és egyre nehezebb az átjárás a táborok között. Cass Sunstein jogászprofesszor ezt az internet terjedésével magyarázta híres könyvében, a Köztársaság 2.0-ban: a fogyasztók a világhálón olyan tartalmakat válogatnak ki, amelyek megerősítik őket nézeteikben, és ezért az előítéletek radikalizálódnak, továbbá bezárkózó virtuális csoportok alakulnak ki, amelyeknek tagjai egymással versengve szólják le a mégis beszivárgó ellenvéleményt.

Friedman az amerikai néplélekben keresi a magyarázatot. Itt van mindjárt Donald Trump meghökkentő sikere, amely nem kis részben annak köszönhető, hogy „ismét naggyá akarja tenni Amerikát”. Az amerikaiak hajlamosak elhinni, hogy elveszőben van egy valamikori aranykor, amikor hazájuk nagy volt. Friedman visszaemlékszik, hogy a hetvenes években is volt ilyen érzés, éspedig érthető okokból, hiszen a vietnami háborúban Amerika vereséget szenvedett, infláció és munkanélküliség volt, az alsó középosztály vívta és támogatta a vietnami háborút, az egyetemek népe ellenezte, és ezek kölcsönösen megvetették egymást. Japán megelőzni látszott Amerikát, a Szovjetunió fenyegető ellenfél volt világszerte. Aztán megindult a növekedés, Japán válságba került, a Szovjetunió összeomlott. Ebből a példából az amerikaiak arra is következtethetnének, hogy csak meg kell találni a kiutat, nem kell az apokalipszistől tartani. Csakhogy a néplélek olyan, hogy nem tanul a történelemből, hanem ugyanolyan típusú jelenségekre ugyanolyan fajta reakciót produkál. Ennek okát pedig Friedman abban látja, hogy a huszadik század első felében Amerikának két megrázó élménye is volt, amely megrendítette önmagába vetett hitét: a nagy gazdasági világválság, illetve a második világháborús japán támadás. Azóta az amerikaiak hajlamosak úgy érezni, hogy a jó élet, a békés fejlődés felszíne mögött ott ólálkodik az újabb katasztrófa. (...)

Ha ebbe a perspektívába állítjuk az ellentétes nézeteket, mindjárt érthető, miért váltanak ki haragot a másik félből. A mexikóiak tömeges beáramlása például természetesen csakugyan növeli a köztörvényes bűncselekmények számát, és valamilyen mértékben megingatja a társadalmi egyensúlyt. Így volt ez korábbi más tömeges bevándorlási hullámok esetében is. Ez legitim nézet, amelyen lehet vitatkozni. De ha valaki úgy érzi, hogy a fasisztoid állammá fajulás fenyeget, márpedig annak alapja a kirekesztés, akkor a másik fél nemzetrontó bűnözővé válik. A túloldalról viszont az viszi romlásba az országot, aki – úgymond – rászabadítaná a világ összes bűnözőjét. Nagyon hasonló a sorsa más vitáknak is, például a globális felmelegedésről szóló polémiának. De az állam eladósodásáról sem eszmecsere zajlik, hanem mindkét fél hajlandó gonosz őrültet látni a másikban, aki végromlásba döntené az országot.

Visszamenőleg persze úgy látjuk, hogy akár a nagy válságot, akár a japán támadást előre lehetett volna látni. És az amerikaiak ezen az alapon attól szoronganak, vajon most hol van az a végzetes gonosz, ártalmas tényező, amelyet észre kell venniük, hogy elkerüljék a valahol a közelükben készülődő katasztrófát. Ilyen lelki alapállásból pedig könnyű ellenséget látni a vitapartnerben.

Friedman megemlíti, hogy bezzeg az európaiak szerencsésnek tartják magukat, amiért nem a korábbi szörnyű korszakokban élnek. Csak arra nem ad magyarázatot, hogy akkor Európában miért terjed az elzárkózás és miért gyakori errefelé is az ellenségkeresés – békeidőben, zárja kommentárját a Metazin szemleírója.

Össznemzeti árokbetemető pszichoterápia című szemléjében a Metazin két tekintélyes szakembernek, Jonathan Haidt amerikai pszichológus-filozófusnak és Ravi Iyer pszichológusnak a Wall Street Journal hétvégi magazinjában megjelent írását ismerteti  A szerzők szerint a demokrácia próbája nem a választás, hanem ami utána jön. Vajon képes lesz-e Amerika megbékélni és betemetni az árkokat a rendkívül megosztó és durva kampány után? (Ismétlem: a kérdés mélységesen aktuális minden olyan országban, amelyet felelőtlen politikusok a végletes megosztottság állapotába hoztak a gyűlöletbeszéd, a demagógia, a jogtiprás gátlástalan bevetésével. Ennek megfelelően tanulságos minden erre vonatkozó tudományos megfontolás, eredmény, kezelési mód.)

Az amerikai elnökválasztási kampány szokatlanul durva sárdobálásba torkollott. A két megosztó és minden korábbi jelöltnél elutasítottabb és hiteltelenebb jelölt, Clinton és Trump a személyes lejáratás, az áskálódás, a gyűlölet- és félelemkeltés teljes arzenálját bevetette a kampányban. Az elnökválasztás mindkét, végletekig hiszterizált tábor számára egzisztenciális kérdéssé vált, és sokan úgy gondolják, hogy a diabolizált ellenfél győzelme esetén Amerika összedől. Ezek után borítékolható, hogy a vesztes tábor rendkívül csalódott és elkeseredett lesz. Sőt, egyes elemzők hovatovább már zavargások kitörését vizionálják. Mindinkább jellemző, hogy választáskor valaki ellen szavaznak, semmint valakire. Haidt és Iyer kifejti, hogy a csoporton belüli versengés fontos és normális jelenség, ám Amerikában a megosztottság olyan mértékben roncsolja a közbizalmat, hogy az ország még külső fenyegetés esetén sem tudna összetartó törzsként viselkedni, és a fenyegetettség hatására összezárni a sorokat. Ennek oka pedig az, hogy a társadalmi csoportok ideológia, vagyoni helyzet, sőt lakóhely szerint is egyre inkább elkülönülnek. A különböző társadalmi csoportok tagjai így egyre kevésbé érintkeznek egymással. Márpedig az együttműködéshez szükséges bizalomhoz interakciók, kapcsolatok szükségesek – utal Haidt és Iyer a pszichológiai kutatásokra, amelyek szerint az ember törzsi lény, vagyis a közvetlen közelében élők iránt a legszolidárisabb, és bennük bízik leginkább.

De akkor hogyan tudnak majd továbbra is egy országban élni és együttműködni az amerikaiak? – teszi fel a kérdést Haidt és Iyer. A helyzet ugyanis nem reménytelen, állítják. „Ha sikerül megértenünk a nemzet kettészakadásának pszichológiai okait, akkor talán sikerülhet néhány egyszerű lépéssel átkelni a szakadékon.” A szerzők azt javallják, hogy válasszuk szét az elutasított jelölttel és támogatóival szembeni érzelmeinket: ne gyűlöljünk alapból mindenkit, aki a számunkra elfogadhatatlan jelöltet támogatja, hiszen valószínű, hogy a hívei sem értenek vele mindenben egyet. Ennél is fontosabb lenne, hogy szerezzünk ismerősöket az ellentáborból is, és ne csak saját ideológiai gettónk tagjaival érintkezzünk. Ez jelentősen növelheti a más ideológiai táborhoz tartozók iránti együttérzést, és az sem kizárt, hogy tanulunk valamit tőlük. Végül pedig azt ajánlja Haidt és Iyer, hogy legyünk kedvesek, és próbáljunk gesztusokat tenni az ellenfélnek, megtörve ezzel az ellenségeskedés jegét, és emlékeztetve magunkat illetve egymást, hogy azért egy hajóban evezünk, még akkor is, ha ölre menő vitát folytatunk arról, ki ül a kormánynál, és ki a lapátoknál.

„Szép és nemes gondolatok. A kérdés már csak az, hogy ha ilyen egyszerű lenne a megbékélés és az árkok betemetése, akkor vajon miért fajult el ennyire a kampány, és miért mélyül egyre a politikai szekértáborok közötti szakadék.” – konkludál a Metazin szemleírója.