Nem a pénteki puccskísérlet volt az első eset, amikor Törökországban a katonaság megpróbálta magához ragadni a hatalmat. A történtekből megerősödve kerülhet ki az autokratikus módszerei miatt bírált Recep Tayyip Erdogan államfő.

2002-ben Erdogan mérsékelt szekularizált politikusként kezdett. Kirángatta az éppen megtorpanó török gazdaságot a stagnálásból, megerősítette a demokratikus rendszert, jóléti intézkedéseivel pedig képes volt megbékíteni a munkásosztályt, amely mára tábora legnagyobb részét adja. 

Hatalmát sikerült konzerválnia, amikor a 2008-as gazdasági válság alatt kormányával higgadtan kezelte a visszaesést. A GDP eleinte ugyan 8 százalékkal esett vissza, az infláció pedig 12 százalékra emelkedett, de egy év alatt megállították zuhanást. Pénzügyi reformokat vezettek be, 2011-re pedig már újra 7 százalékos volt a növekedés és új munkahelyeket hoztak létre. Nem csoda, hogy a kormányzó AKP-t rekorderedménnyel választották újra. 

Ekkor viszont 180 fokot fordult Erdogan: egyre többször kezdte ki a szabadságjogokat, rátámadt régi szövetségeseire. Az államfő mindent megtett a hatalma megszilárdításáért, de fokozatosan elveszítette az irányítást. A fő törésvonal ott alakult ki, hogy Erdogan konzervatív-iszlamista irányba akarja tolni az országát, míg a hadsereg az alkotmány szerint a szekuláris berendezkedés védelmezője.

A hadsereg világi Törökországot akar

Az már többször megtörtént Törökországban, hogy a hadsereg beavatkozott a politikába, a politikai hatalom befolyásolása céljából. Ez nem tetszett Recep Tayyip Erdogannak, így aztán csak fokozódott a feszültség közötte és a hadsereg között. Erdogan csökkenteni szeretné a hadsereg befolyását a politikában arra hivatkozva, hogy ez az uniós csatlakozást, de az ország demokratizálódását is veszélyezteti.

A köztársaság kemáli-világi alapelveinek védelmezőjeként fellépő török hadsereg viszont 1960-ban, 1971-ben, 1980-ban és 1997-ben nyíltan beavatkozott a politikába, kétszer – 1960-ban Cemal Gürsel tábornok vezetésével és 1980-ban Kenan Evren tábornok alatt – közvetlenül át is vette a hatalmat.

Törökország így a katonai puccsok hazájává vált. A török hadsereg Kemál Atatürk, az ország moderizálójának és máig ikonikus vezetőjének halála óta úgy érzi, felelős az alkotmány, illetve az atatürki szekuláris hagyományok megvédéséért. 1938 óta már többször megtörtént, hogy egy-egy török kormány túl messzire ment az iszlamista hagyományok felélesztésében, mire a hadsereg puccsal eltávolította a kabinetet.

Volt olyan puccs, amely a leghaladóbb alkotmány megírását kényszerítette ki, és volt olyan is, amikor 600 ezer embert börtönöztek be. 1960-ban 38 fiatal katonatiszt szervezett puccsot és távolította el a hatalomból a demokratikusan választott kormányt. Cemal Gürsel, a katonák vezetője közölte, hogy azért követték el a puccsot, hogy visszaállítsák a demokráciát és a hatalmat a nép választott kormány kezébe adják. Az események politikai és gazdasági felfordulás közepette történtek: a Marsall-segély már kifogyóban volt, Adnan Menderes miniszterelnök pedig épp Moszkvába indult hitelért.

Az elnököt, a miniszterelnököt és több más minisztert bíróság elé állították árulás, korrupció és az alkotmány megsértése miatt. Menderest, a pénzügyminisztert és a külügyminisztert kivégezték. A hadsereg egy hónapon belül hivatalosan átadta a hatalmat a civil politikusoknak, ám 1965-ig erőteljes maradt a befolyása.

1971-ben tankok helyett memorandumban követett el puccsot a hadsereg. Az ország már-már káoszba süllyedt, az iszlamisták előre törtek, a tábornokok pedig ultimátumot adtak a kormánynak: alakítson az atatürki eszméknek megfelelő kabinetet. A miniszterelnök, Suleyman Demirel hamarosan lemondott.

1980-ban újabb puccsot hajtott végre a hadsereg, 1997-ben pedig újra csak fenyegetésre és ultimátumra volt szükség ahhoz, hogy az iszlamista kormányt lemondásra kényszerítsék.