Ubuntu – a szubszaharai Afrikából származó, egy hagyományosan afrikainak tartott, az „azért vagyok, mert mi vagyunk” elvére épített ideológia (Wikipédia). Ez jutott eszembe, amikor az afrikai nagy család fogalmáról (Africanextendedfamily) beszélgettünk Kamerunban.

A poligám családformában egy férfi annyi feleséget vesz magához, ahányat, gyerekeivel együtt el tud tartani. Ideális esetben, mint például Kamerun északnyugati népcsoportjaiban vagy a fuláni muszlim törzsekben az asszonytársak egymást segítik, egymás gyerekeit elfogadják, a köztük levő kapcsolatra a kölcsönös segítség, támogatás jellemző. Házaik közös udvarra néznek, viszont külön konyhát, háztartást vezetnek. Ha bármelyikük meghal, vagy elhagyja családját, gyermekeit a többi feleség veszi magához.

Ezekben a törzsekben a gyermeknevelésegységes elvek szerint történik, a családban a gyermeknek neme és életkora által jól meghatározott feladata van. A megszületett kisbaba az anyjával marad mindaddig, amíg anyja szoptatni tudja. Ahogy a gyerek nő, úgy szaporodik afeladata is: az övé a mosogatás, majd az udvarseprés, esetenként takarítás, főzés, mosás. A nagyobbak rendszerint besegítenek a kisebbek gondozásába.

A családtagok közötti kapcsolat inkább mondhatni pragmatikusnak, mint érzelemdúsnak. Az iskoláskorú gyerek lehetőség szerint két-három évenként családot vált, rokontól rokonig költözik. Ennek jórészt anyagi oka van, a tehetősebb családtagok, rokonok, ideig-óráig felvállalják a rászorultabb testvér, rokon, barát, stb. egyik-másik gyerekének nevelését, iskoláztatási és egészségügyi költségeit.

A tehetős, jómódú családok, bár gyerekeiket a legszínvonalasabb és legelegánsabb iskolákba írathatják, szintén ezt a modellt követik, azaz gyerekeiket más városba küldik. Minél több helyen, családban, kollégiumban fordul meg a gyerek, minél több nyelvet ismer, annál több lehetősége, kapcsolata, tudása és tapasztalata lesz életében, állítják. A családból családba való költözés, bár úgy tűnik, hogy folyamatos alkalmazkodást feltételez, nem jelent senkinek problémát: a gyereknek ugyanúgy meglesznek a feladatai, mint bárkinek másnak, ugyanakkor tudatják vele, hogy addig marad a befogadó családban, amíg annak szabályait betartja, a rábízott feladatokat elvégzi.

Tavaly az elhunyt unokaöcsém lányát vettük magunkhoz, meséli Florence, viszont semmire nem mentünk vele: lusta volt, többször meg kellett szólítani, az iskolából is ellógott. Hazavittük és elhoztuk a kisöccsét, aki nagyon szeret itt lenni, és mi is elégedettek vagyunk vele. Az iskolában is jól teljesít. Ezért később is, ha tőlünk elköltözik, fizetni fogjuk az iskoláztatási költségeit.

Az iskola, az írástudás és nyelvismeret az egyetlen lehetőség a mélynyomor, a szegénység és kizsákmányolás felszámolására. Enélkül nincs fejlődés, nincs változás, állítják többen is.

Az árván vagy félárván maradt gyerekek szintén családból családba kerülnek, még akkor is, ha a befogadó családnak nincs anyagi lehetősége a taníttatásukra. A tehetséges, jóeszű gyerekekre hamar felfigyel a közösség, és lehetősége szerint támogatja őket. Minden iskolázott gyerek reményt jelent a közösségnek, mondja Madame Pauline, parlamenti képviselő, aki, saját három gyermekén kívül másik két árván maradt gyereket fogadott családjába.

Egy önmagát megnevezni nem akaró, kiváló szakmai életrajzzal rendelkező, kameruni származású professzor, számos kötet, tanulmány szerzője, minden évben hazatér szülőföldjére.

Édesanyja korán elhagyta a családot, meséli, ő pedig az apja házában maradt. A kameruni hagyományos családokban a kedvenc feleség gyermekei mindig előnyt élveznek, mondja, így érthető, ha őt a poligám házasságban élő apa, akinek 13 gyerekéről kell gondoskodnia,eléggé elhanyagolta. A remek eszű fiú felső tagozatos tanulmányait az anyai nagyanyja támogatja. Az évfolyamelső fiúra felfigyel az iskolaigazgató és egy német misszió figyelmébe ajánlja. A misszió segítségével sikeresen pályázza meg azt az államokbeli ösztöndíjat, ami sikeres karrierjének kezdetét jelenti. Az utazáshoz viszont ismét pénzre van szükség, és a nagymama, bár nem örül, hogy unokája a messze Amerikába utazik, összes megtakarított pénzét a fiúnak adja.

Azóta sok idő telt el, a fiúból neves és sikeres professzor lett, aki összes megjelent kötetét a nagymamának és az őt segítő és befogadó közösségnek ajánlja.

A bantengi nők élete nem irigylendő, a családban alárendelt szerepük van, és ők végzik a munka oroszlánrészét is. A mélyszegénységben élő családokban a fiúk taníttatása élvez előnyt, ennek költségeit sok esetben a lánygyermekért kapott menyasszonypénzből fedezik. A fiatalon férjhez adott lányok nagy része írástudatlan és ezáltal kiszolgáltatott helyzetű marad egész életére.

A „prof”, ahogy az említett egyetemi tanárt szülőföldjén, Bantengben, emlegetik, évente hazalátogat, és, szintén a nagymama emlékére, az összes alsó tagozatos lánynak befizeti a tandíjat. A szülők lelkesen fogadják a kezdeményezést, egyre több gyerek jár iskolába és fejezi be a hat osztályból álló alsó tagozatot. A felső tagozatos oktatás költsége lényegesen nagyobb, ezért a „prof” úgy dönt, hogy folytatja a tanulni vágyó, tehetséges és kiváló eredményeket elérő lányok támogatását. Mindeközben kollégái és tanítványai, akik tudnak a Bantengben történtekről, szintén kedvet kapnak és lelkesen vesznek részt nem csupán a beiskoláztatási tevékenységben, hanem új osztálytermek létesítésében is.

Az orvosi egyetem a vidéki közösségekben, a magas tandíj miatt szinte elérhetetlen álmot jelent. A „prof” erre is talál megoldást: támogatja azokat a lányokat, akik egyetemi éveik alatt nem szülnek. A feltétel szigorú és nehéz betartani, viszont Ő ebben nem ismer kompromisszumot. Hogy miért? „Mert az egyetem nem egyeztethető össze az anyasággal”, válaszolja a korán anya nélkül maradt férfi.

Florence, Pauline, a „prof” csak néhány a sok közül, akik sikeres karriert tudhatnak maguknak és kötelességüknek érzik a kevésbé szerencsések támogatását. És amikor erről beszélünk, akkor megemlítik azt is, hogy a nagy család fogalmába belefér az összes barát, szervezet, misszió, tanító, aki részt vesz a rászorulók, a tehetséges tanulni vágyók támogatásában, vagy csak egyszerűen családot, támaszt nyújt a közösség árván maradt tagjainak.