Ha a huszadik századi magyar történelem legkiemelkedőbb társadalmi megmozdulását, az 1956-os népfölkelést és szabadságharcot megörökítő szellemi örökségünket alaposabban áttekintjük, aránylag könnyen megállapítható, hogy abban egyértelműen a dokumentáris műfajok uralják a mezőnyt. Sem az irodalom, sem a színház- és a filmművészet, de még a képzőművészet sem közelítette meg azt az átfogó szemléletmódot, amivel kapcsolatban 1956 üzenetének szintéziséről beszélhetnénk.

E megállapítás részünkről előjel nélküli: sem pozitívumra, se negatívumra nem utal; tényállás csupán.

Annak a jelzése mindenek előtt, hogy az alig 12 napot átfogó – bár előtte és utána is jóval kiterjedtebb időszakra átsugárzó – eseménysornak hangsúlyozottan szüksége van a reá rakott hamisításoktól, torzításoktól és elhallgatásoktól való megszabadításra. E téren, bár sok minden történt az elmúlt évtizedekben, s valamiféle korrekciós szintézissel is megpróbálkoztak, a végső szó még nem mondatott ki; a kép még nem annyira tiszta, hogy helyenként ne tévedhetnénk el benne.

Az aktív forradalmi—szabadságharcos időszak – 1956. október 23—november 4. – sajtójának fokozatosan, ám robbanásszerűen szabaddá váló hangja még az elbukás előtt megteremtette a maga egyoldalúságait, túlzásait. A csupa hősöket, önfeláldozó mártiromságot, jó szándékot látni vélő tanúvallomások szinte törvényszerűen provokálták ki a közvetlenül a bukás után (a Magyar Forradalmi Munkás—Paraszt Kormány Tájékoztatási Hivatalának égisze alatt) megjelent Fehér könyv (I., 1956) és Fehér könyv (II., 1957) brosúrákat, amelyek bő, egyoldalúan válogatott szöveges és képi dokumentum-anyaggal próbálták mind a magyar közvélemény előtt, mind a nemzetközi porondon bizonyítani azt, hogy a szovjet beavatkozás volt az egyetlen lehetséges és logikus megoldás az ellenforradalomba torkolló, külföldről és reakciósok által szított magyar lázadásnak.

E kincstári kiadványokat volt hivatott megerősíteni az a tudományos köntösben jelentkező, több kötetes tanulmánygyűjtemény is (az első kötet címe: Ellenforradalom Magyarországon 1956. Kossuth Könyvkiadó, 1958), amelyet a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának Párttörténeti Intézete munkakollektívája állított össze, azzal a szándékkal, hogy ellensúlyozhassa a „külföldön, különösen a kapitalista országokban” addig megjelent számos kiadvány állításait, amelyekben, az Intézet szerint  „hemzsegnek a célzatos és rosszindulatú hamisítások, ferdítésеk és kitalálások. Jelen kiadványunkkal szeretnénk hozzájárulni a magyarországi ellenforradalom igazságos, a valóságnak megfelelő értékeléséhez, és reméljük, hogy tanulmánygyűjteményünkkel segítséget nyújtunk pártunknak ahhoz, hogy az ellenforradalmi nézetek maradványait mihamarabb leküzdje és a magyar dolgozó nép politikai tisztánlátását és öntudatát növelje.”

E kezdeti, összetákolt „dokumentumcsomagot” további két olyan – adatgazdagnak csak részben nevezhető – dokumentáris összefoglaló teljesíti ki, mint amilyen Berecz János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956. Kossuth Könyvkiadó három kiadást is megért elemzése (az utolsó 1986-ban jelent meg, alaposan kibővítve), illetve Hollós Ervin—Lajtai Vera: Köztársaság tér 1956 (Kossuth Kiadó, 1974), mely a budapesti pártbizottság 1956. október 30-i ostroma áldozatainak állít hősi emléket – nyilvánvalóan, az ostromlottak szemszögéből. (Az ötvenhatos kérdés kutatóinak véleménye szerint ez utóbbi munka, minden elfogultsága dacára, próbálja tiszteletben tartani az események összetett, nem egyszer ellentmondásos tényszerűségét is.)

Az 1956-os eseménysor hivatalos – dokumentáris – bemutatása és értékelése nem nélkülözhetett bizonyos objektívnek tűnő tényszerűséget. Hiszen mindaz, amivel a felkelés elbukása után alakult Kádár-kormány az események ellenforradalmi jellegét igazolni próbálta, bizonyos mértékben reális tényeken és részigazságokon alapult; mindamellett sok volt az összképben az elhallgatás, a torzítás, a prekoncepció, a némileg bizonyíthatatlan gyanú, a koholmány. A hivatalos, pártos szintézis megalkotói ráadásul úgy próbálták hitelüket erősíteni, hogy saját értékítéletüket is óvatosan relativizálták: „Az ellenforradalom dokumentumainak összegyűjtése és rendezése korántsem fejeződött be (az ilyen munkát egyébként nem is lehet soha befejezettnek tekinteni)... A meglevő dokumentumok egy része még nincs levéltárakban elhelyezve, s általában még nem áll a kutatók rendelkezésére... Az ellenforradalom nyíltan sohasem tárta fel stratégiáját és taktikáját, igazi céljait, s óvakodott attól, hogy írásban megörökítse szervezeti kapcsolatait, szándékait és módszereit... Az ellenforradalom leverése nem egy-két órа alatt történt, s így a november 4-ét követő néhány zavaros nap alatt az ellenforradalmároknak bőségesen volt alkalmuk arra, hagy a számukra legfontosabb és a rájuk nézvе leginkább kompromittáló iratok nagy részét megsemmisítsék vagy imperialista szövetségeseikhez kimentsék.” Észrevehető, hogy a teljesség hiányára utaló okok felsorolásában döntően kifelé, az ellenfélre való mutogatás folyik; vagyis, az 1956-ról kialakított tényszerű kép – a hivatalosságok szerint – objektive azért nem lehet teljes (értsd: nem elég hiteles) –, mivel az ellenforradalmi erők nem rögzítettek mindent, s amit rögzítettek, annak jó részét is külföldre menekítették. (E tudományos szempontból gyermeteg, ellenőrizhetetlen érvek nem csupán nevetségessé, de tákolmánnyá silányítják mindazt, amit 1956-ról a hivatalos összegzésekből megtudunk.)

Ahhoz, hogy a kapitalista restauráció tudatos szándékával jócskán bemázolt felkelés és szabadságharc árnyalt és a történelmi igazsághoz illeszkedő jellegét egyáltalán fel lehessen mutatni, a dokumentáris szemlélet tudományos korrekciójára, a hiteles források felkutatására, szemtanúk beszéltetésére, a nagy mennyiségű sajtóanyag feldolgozására, titkos (per)iratok feloldására és értő elemzésére volt szükség. Amilyen gyors volt annak idején a hivatalos, 56-ot elítélő álláspont megalkotásának offenzívája, annyira fokozatos és bonyolult folyamatnak bizonyult rést ütni annak páncélzatán. Ebben a nem könnyű tisztázásban az irodalomnak, a művészeteknek csupán mellékes szerep juthatott – a művészi fikciónak ugyanis szinte értelmetlen volt felvennie a harcot a dokumentumokkal körbe bástyázott valóságképpel; ezt a munkát csakis a dokumentarista műfajokban létrehozott feltárások és bizonyítások képesek meggyőzően elvégezni.

A továbbiakban – a teljesség igénye nélkül – megpróbálunk néhány kezünk ügyében lévő, kulcsfontosságú munkát röviden bemutatni, a tisztázási folyamatban játszott jelentőségük hangsúlyozásával. Nem véletlen, hogy ezek a munkák zömmel a rendszerváltás körül – az ezerkilencszáznyolcvanas évek végén – láttak napvilágot Magyarországon; és bár számos alapmunka, mint látni fogjuk, már rögtön az ötvenhatos események után elkészült, csak külföldi kiadóknál vagy kalózkiadásban jelenhettek meg, így hatásuk a magyar nyelvterületen korlátozott volt.

Soltész István: Rajk-dosszié (Láng Kiadó, 1989). A premier-számba menő dokumentumközlés nem a per teljes anyaga. (A periratoknak mindig létezik egy jócskán redundáns része, aminek inkább csak jogi procedurális szempontból van jelentősége, információértéke csekély.) Elsőként nyújt viszont összefoglaló és értékelhető szintézist arról: mi is történt Rajk Lászlóval és „bűntársaival” 1949-ben ama látványosan megrendezett politikai bűnperben, amely során annak főszereplője – felsőbb érdekektől vezérelve – maga is fejet hajtott a vádak előtt. E pernek sorsdöntő szerepe volt a magyarországi népi demokratikus berendezkedés későbbi válságában, s a koholt vádak alapján kivégzett politikus rehabilitálása és újratemetése volt az az egyik szellemi szikra, mely ’56 októberét lángba borította Magyarországon és a környező országokban. A kopogó, száraz periratok és jegyzőkönyvek együttese így, a nyilvánosság előtt kronológiailag feltárulkozva fénybe vonja a vádak súlyos abszurditását.

Érdekes közjátékra hívja fel ugyanakkor a szerző a figyelmet a könyv záró fejezetében:

„... A budapesti államügyészség 1949. áü. 85/166/2. számú vádiratában olvasható: Vádat emelek Rajk László ellen, aki 1909. március 8-án született.” Csakhogy a tárgyalás kezdetén, 1949. szeptember 16-án a tanácselnök szerepét betöltő dr. Jankó Péter első kérdésként ezt intézi a fővádlotthoz: „Mikor született? – 1909. május 8-án, Székelyudvarhelyen.”

A tárgyalás menetét a rádió közvetlen, egyenes adásban közvetítette. A bíró a válasszal kapcsolatban nem tett semmiféle megjegyzést, s később sem korrigálták valamelyik dátumot. Mi történhetett? Egyszerű elszólás? Figyelmetlenség?

Gosztonyi Péter berni professzor, '56 cselekvő átélője és elkötelezett kutatója 1988-ban a könyv szerzőjéhez írt levelében felhívja a figyelmét egy érdekességre: „Rajk márciusban született – s állítólag tudatosan (ez Justus Pál véleménye) – májust mondott. Ti. ezzel akarta bizonyítani, hogy minden, amit ezután mond, hazugság. Hiszen hogy lehet az, hogy egy ember ne tudná, melyik hónapban született... Mindenesetre a Kék Könyvbe [a per dokumentációjának hivatalos kiadása] ez a hamis adat került be... Megdöbbentő. Hamis adat? Inkább ÜZENET az utókornak” – zárul Soltész Márton kegyeleti gyászhangulatot (is) árasztó dokumentumkötete.

***Titkos jelentések 1956 okt. 23. – nov. 4. (Hírlapkiadó Vállalat, 1989, válogatta, szerkesztette Geréb Sándor). A nem túl terjedelmes, ám annál sűrűbb szövetű könyv „különleges politikai csemegeként” tálalja azt a jó érzékkel összeválogatott, a titkosítás alól éppen a rendszerváltás tájékán felszabadított diplomáciai iratcsomót, amelynek révén az olvasó „betekinthet a budapesti brit és amerikai követségeknek az 1956. október 23-a és november 4-e között napról napra, s szinte óráról órára külügyminisztériumaiknak küldött bizalmas jelentéseibe... Más szemtanúk visszaemlékezéseihez képest ennek az eddig kevésbé ismert forrásnak az az előnye, hogy az eseményeket – szinte a történésük időpontjában – olyan 'profi' szakemberek rögzítik, akikkel szemben a tények elfogulatlan, pontos és gyors közlése a fő szakmai követelmény.” A korabeli jelentések nyilvánvalóvá teszik: a helyzet (majdnem) pontos ismeretében mind az amerikai, mind a brit kormányzat óvakodott konkrét lépéseket tenni a budapesti események ilyen vagy olyan gyakorlati befolyásolásáért, előszeretettel kivárnak és a pontos tájékozódást, a mérlegelést tekintik fő célkitűzésüknek. Nem dőlnek be látványos, de elszigeteltnek tűnő eseményeknek, mint ahogy akkor is példamutatóan végzik tevékenységüket, amikor az utcai harcok során a követség épülete történetesen hosszabb-rövidebb ideig heves forradalmi tűzpárbaj útjában áll. Előfordul, hogy az amerikai követség szolgálatos személyzete a padlóra hasalva, íróasztal-fedezékből kénytelen kezelni a folyamatosan működésben tartott telexgépet, hogy helyszíni jelentéseit azon melegében eljuttathassa az illetékes külügynek. Október 31-én a követségi hírszerzés is úgy látja: a szovjet csapatok minden vonalon meghátrálásra kényszerülnek, a szabadságharcos megmozdulás során pedig a felkelők és a hadsereg szolidárisan együttműködnek. A jelentésekből kiderül: váratlanul éri a diplomatákat a november 4-i végjáték. Íme a budapesti brit nagykövetség Londonba továbbított, bizalmas jelzésű táviratának egy erre utaló részlete: „A város különböző pontjairól heves lövöldözés hallatszik, s hitelt érdemlő informátorok egész sora telefonon megerősítette, hogy az ellenállás az oroszokkal szemben megszűnőfélben van Budán és Pesten egyaránt. 2. Teljesen megbízható forrásból hallottam, hogy házról házra haladva kutatnak a nemzetiek után, és attól tartok, bizonyosra vehető, hogy  az 559. számú táviratomban felsorolt vezetők közül a legtöbbet már eddig elfogták... 3. Sugárhajtású repülőgépek még mindig szállnak, de Őfelsége követségén légiharc zaját ez ideig nem hallottuk (helyi idő szerint délután 15 óra). 4. A budapesti rádió néhány órája hallgat. Eközben a cseh és más csatlós állomások a várt hazugságokat sugározzák. 5. A telefon-, a villany- és a vízszolgáltatás működik, miként az egész válság idején... Egész idő alatt egyetlen törvénytelenségre sem került sor Budapesten, és az október 31-ről november 1-jére virradó éjszakától számítva, amikor az oroszok kivonultak, az élet egykettőre visszatért a csaknem teljesen megszokott kerékvágásba... 6. A követség körzetében épp most kezdődött heves ágyúzás...”

És egy jellemző megállapítás az amerikaiak budapesti nagykövetségéről, november 4-ének estéjéről: „A nap legnagyobb részében súlyos harcok folytak a városban a szovjetekkel, akik tankokat és mozsárágyúkat vetettek be. A francia követ megpróbált eljutni hivatalába, de visszafordult, és a szovjet nagykövet azt tanácsolta neki, ne menjen ki az utcára... Tényleges ellenállás a felkelők részéről egyedül a Kilián laktanyában folyik. A Szabad Európa Rádió adásai általában túlzók és gyakran pontatlanok...”

*** A Jelcin-dosszié. Szovjet dokumentumok 1956-ról. (Századvég–1956-os Intézet, 1993). A nyugati diplomáciai jelentések mellé természetszerűleg illenek azok a szovjet dokumentumok, melyeket Borisz Jelcin orosz elnök ajándékozott a magyar vezetőknek 1992. november 11-i budapesti látogatásakor. A belőlük készült kötet egy első merítést jelent a 62 tételből álló dokumentumegyüttesből, amelynek jelentőségét Göncz Árpád államelnök így értékeli előszavában: „Nem hozott szenzációs újdonságot. 1956 nemzetközi vonatkozásairól eddig alkotott képünk mindenesetre árnyaltabbá és mindenekelőtt hitelesebbé vált, bár összetevőit korábban is ismertük – és így ismertük.” De ez is fontos. Hiszen a közvetett bizonyítékok, az addigi sejtések, a több lépcsőn át eljutott információk most egyből nyilvánvalókká és érthetőkké válnak. Politikai levelek, jelentések, utasítások, parancsok rigurózus gyűjteménye a könyv – már-már antiirodalom, de felkavaró és megkerülhetetlen. Ha valaki a magyar 1956 valós nemzetközi erőviszonyait és esélyeit szeretné megismerni, akkor ez a dosszié számára kötelező olvasmány.

A kötet súlyát a szakirodalomban a bevezető tanulmány szerzője, Litván György több szempontból is aláhúzza, megállapítva: „A mostanihoz hasonló mennyiségű és színvonalú irategyüttes... a szovjet politikacsinálás csúcsairól tudomásunk szerint még soha nem jutott ki a világba. Jelcin ajándékának és az ebből készült kiadványunknak éppen ezért – úgy véljük – nemzetközi jelentősége is van, hiszen egészen kivételes, közeli betekintést enged a szovjet szuperhatalom vezető köreinek egy igen kritikus válsághelyzetben tanúsított magatartásába és gondolkodásába. (A hasonló jellegű – 1968-as, 1979-es, 1981-es – válságok tanulmányozását ehhez hasonló szovjet dokumentáció ma még nem segíti elő.)”

Ómolnár Miklós: 12 nap, amely... 1956. október 23—november 4. (Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989). Az olvasmányosságra is törekvő, sokszínű antológia kifejezett célja, hogy a dokumentumértékű írások – zömmel vallomások, újságkivágások, eseménynaptárak stb. – nyomán az olvasó saját maga alkothasson véleményt arról: forradalom, népfölkelés vagy ellenforradalom zajlott le Magyarországon 1956 őszén? „Két különböző anyagból áll össze a könyv szerkezete – avat be minket a szerző alkotói konyhatitkaiba. – Az események sora és a dokumentumok után naplószerűen, részletekre bontva következnek a visszaemlékezések, amelyek bár töredékesek, mégis hús-vér valósággá egészítik ki a történtek vázszerű fölsorolását.” Az emlékezések részben ismert személyiségek, szemtanúk vallomásaihoz kötődnek, részben az eseményekbe véletlenül sodródott kisemberek benyomásait, élményeit és gondolatait rögzítik. Nem tudni pontosan, mennyire tartják tiszteletben a szerkesztők az akkor már Magyarországon is művelt javában oral history műfajának szigorú szabályait, ám tény, hogy a vallomások a személyesen átélt történelem jegyében fogantak; nem az objektív igazságot kell számon kérnünk rajtuk, viszont a személyes logikát, az egyéni látásmódot, a szubjektíve átélt történéseket – annál inkább. A könyv érdeme a nagyszámú tényanyag felsorakoztatása, naptári rendbe szervezése, illetve a forrásmunkák felmutatása. Ha némileg politikai lektűr is, de tartalmas, az igazságkeresés eszményeitől fűtött.

Századvég-füzetek 2; 3 (Kiadja a Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub, 1989). A rendszerváltás évében megjelent két 56-os témájú füzet (/2/Az igazság a Nagy Imre ügyben; /3/ A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23—november 9.) mindkettő lelkes szerkesztői apparátussal, közvetlenül az események után külföldön összeállított dokumentumgyűjtemény.

A Nagy Imréről szóló válogatás első kiadása 1958-ban jelent meg Párizsban, francia nyelven, s kis idő múlva angolul, majd németül is kiadták. Illegális úton bár magyarul is megjelent, ez inkább csak könyvészeti adalék – a korabeli példányok ma már fellelhetetlenek. Az 1989-es budapesti kiadás az első olyan legális kiadvány, amely a teljes magyar nyilvánossághoz fordulva megpróbálja feltárni az igazságot – igaz, pár évtizedes késéssel, szemben ama 1957-es, hivatalos „fehér könyv” állításaival (Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése), amely a készülő végítéletet próbálta minden áron megindokolni. Kende Péter, a párizsi kötet történetét előszavában fölvázolva, így értékelte a könyvet magát: „Az áldozatok sorsáról semmi pontosat nem tudtunk, csak azt, hogy egyeseket megöltek, mások pedig börtönben sínylődnek... Ez utóbbiakra is igyekeztünk tekintettel lenni. Vagyis semmi olyat nem mondtunk róluk, ami... helyzetüket nehezítette volna. Csak a halottak forradalmi vagy emberi érdemeiről mertünk teljes nyíltsággal szólni... Dokumentációnk ezért helyenként hiányos, az igazságnak csak egy részét tartalmazza. Az igazság a Nagy Imre ügyben nem a teljes igazság: ezt a történetet sok vonatkozásban ma másképp írnánk meg. De ez nem szégyellni való baj, egyébként is az 56-tal kapcsolatos újabb munkák már megtették azt, amit itt tenni, illetve igazítani kellene.”

A rádióműsorokat tartalmazó kötet is amolyan „megkésett” utókiadás: az első megjelenés éve 1957, de az akkori példányok ma már bibliofil ritkaságnak számítanak. Az 1989-es, Kenedi János által előszavazott verzió viszont már alaposan javított—bővített változat, amelyben a műsorvevőkről kézzel lemásolt szövegek hézagait a szerkesztők igyekeztek kitölteni, tévedéseit korrigálni. A munka dandárja Varga László nevéhez fűződik, könyve azóta is alapvető hivatkozási forrás, amikor a rádióban elhangzott információk eredeti tartalmát és időpontját kell felidézni. Ne feledjük, hogy az írott sajtó mellett elsősorban a rádióműsorok voltak azok a hatékony és azonnali mozgósító lehetőségek, melyeken keresztül az 56-os történések legfontosabb, s egyúttal legapróbb mozzanatai is maradandó nyomot, bizonyságot hagytak.

Csalog Zsolt: Doku '56. Öt portré a forradalomból. (Unió Kiadó, 1990.) A szerény megjelenésű, nagy munkavolument maga mögött tudó, irodalmi alkotásnak szánt munka a sajátos „doku”-műfajt megteremtő író egyik utolsó munkája, amelyben az 56-os események öt érdekes személyisége nyilatkozik meg: Erdei Sándor, Katona Géza, Jancsó Lívia, Földes Péter és Maléterné Gyenes Judit. „...Olyan életeket válogattam csokorba – hangsúlyozta Csalog Zsolt –, amelyek fókuszában a forradalom élménye csillog. Természetes, hogy ilyen módon a forradalomról is szólnak ezek az arcképek – de csak így, ezen a közvetett módon. És a maguk – vállalt – szubjektivitásával... Nem az adatokban és hangsúlyokban pontos történelmi tankönyvet akartam írni, hanem az arcvonások hűségére törekvő PORTRÉKAT... Az interjúk évekkel ezelőtt, még jóval a cenzúra és a szájzár oldódása előtt készültek, amikor modelljeimnek még bőségesen lett volna félnivalójuk a nyilvános emlékezéstől...” Csalognak az elmondott, élő szöveg arra jó, hogy annak logikája mentén, annak jellemző elemeivel újra felépítsen egy olyan szöveget, ami dokumentumjellegén belül fikció ugyan, de a nyers minta nélkül nem jöhetett volna létre. Sokat dolgozik riportalanyaival, azok szövegeivel, hogy összhangba hozza mondanivalóját azzal, amit forrásai emberileg elvállalhatnak a nyilvánosság előtt. Munkamódszere ezért nem a megszépítésre, a megfésülésre, a szalonképessé tételre irányul, annál inkább a leképzés hitelére: dadogva szóljon, aki dadog, de érhetően, célirányosan. Ehhez kell Csalognak az a sok-sok felvétel, amit ő alaposan, időt nem kímélve kielemez – és egyúttal, alanyai érdekében, védelmez. Végül már nem is tudni: azért doku-e a doku, mert valóságos vallomáson alapszik, vagy azáltal lesz doku, hogy megalkotója dokumentumértékűvé szerkeszti a szakadozott beszédet?

A nyolcvanas évek második felében készült mélyinterjúk nyomdokain a rendszerváltás után egész sor feltérképező szándékú beszélgetést/vallomást rögzítenek, mindenek előtt az 1956-os Intézet égisze alatt. Figyelemre méltó gyűjtemények láttak napvilágot ezek nyomán: „Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni!" (Válogatás 1956-os munkástanács-vezetők visszaemlékezéseiből. Századvég Kiadó–1956-os Intézet, Budapest, 1993),  a Pesti utca 1956 (Válogatás fegyveres felkelők visszaemlékezéseiből. Századvég Kiadó–1956-os Intézet, Budapest, 1994) című kötetek, amelyek anyagát az 1956-os Magyar Forradalom Története Dokumentációs és Kutatóintézetének Oral History Archivuma interjúiból állították össze. Később az 56-os események fél évszázados emlékünnepe teremtett jó alkalmat ahhoz, hogy további alapfontosságú vallomásgyűjtemények és tanulmányok lássanak napvilágot. Közéjük tartozik A forradalom emlékezete. Személyes történelem (Az Oral History Archívum anyagai alapján összeállította Molnár Adrienne, Kőrösi Zsuzsanna, Keller Márkus. Budapest, 2006.), illetve az a tanulmánykötet, amely 2007-ben azt vizsgálta meg, miként csapódott le az 56-os események hatása Magyarország szomszédainál (Az 1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban. Szerkesztette Rainer M. János és Somlai Katalin. 1956-os Intézet, Budapest).

Spiró György, aki 2010-ben Tavaszi Tárlat címmel visszhangos regényt jelentetett meg 1956-ról, amelyhez nagyon sok háttértanulmányt, tényirodalmi kiadványt kutatott fel, egy interjúban elismerően szólt az eseményt feltáró magyar dokumentumirodalomról: „Az elmúlt húsz évben sok mindent kiadtak a korszakról. Fantasztikus kiadványok születtek, amelyeknek nagy részét most el is olvastam. Ezeknek a könyveknek a nagy része nem jut el az olvasókhoz. Pár száz példányban adják ki ezeket a nagyon fontos, alapvető munkákat, de valamiért úgy tűnik, a kritikusok nem teljesítik a feladatukat, hogy ugyanis megismertessék az olvasókkal, mit érdemes egyáltalán kézbe venni.”

Kopácsi Sándor: Életfogytiglan. IUS. 1989 (Tardos Tibor írói közreműködésével). Kihagyhatatlan memoár, amelyben Budapest korabeli rendőrfőkapitánya, az 1956-os forradalmi Nemzetőrség helyettes parancsnoka vall életéről, a szabadságharchoz fűződő viszonyáról, a szovjet invázióról. Igaz, hogy Kopácsi az 56-os perben beismerő vallomást téve mentette magát, de külföldre távozva szerét ejtette, hogy tanúságot tegyen az 56-os események őszinte tisztaságáról, eszményeiről. A memoár a párizsi Irodalmi Újságban jelent meg először folytatásokban, számos idegen nyelven kiadták s jó sajtóvisszhangja volt. Graham Green egyebek között ezt írta Kopácsi munkájáról: „Figyelemreméltó beszámoló Magyarország 1956-os szovjet lerohanásáról. Egy teljesen új képet kaptam a megszállás körülményeiről, az azt követő eseményekről és a benne szerepet játszó személyekről.”

Pongrátz Gergely: Corvin köz 1956. A szerző kiadása 1981-1982. A memoár jellegű mű legelőször 1982-ben, szerzői kiadásban látott napvilágot, mindenek előtt szubjektív élmények alapján állítja elénk a forradalmi események menetét, a szerző csatlakozását a szabadságharcosokhoz, nem rejtve véka alá a szabadságért küzdők emberi hibáit, tévedéseit. Nem bánik kesztyűs kézzel olyan vezetőkkel sem, mint amilyen például Maléter Pál honvédelmi miniszter, a Corvin-közzel szomszédos Kilián-laktanya parancsnoka, s általában ellensége mindenfajta kompromisszumnak, egyezkedésnek. Műve elé írt bevezetőjének végén kijelöli saját művének a helyét is: „Tudom, hogy könyvem nem nyeri el az irodalmi Nobel díjat, de nem is pályáztam rá. Azonban a nyers őszinteséggel leírt események remélem, hogy megfékezik azokat, akik a magyar forradalommal foglalkoznak, egymással vetélkednek a történelemhamisításban és elesett bajtársaim bemocskolásában! Vezérelvem az volt, hogy vagy az igazat írjam meg, vagy semmit, még akkor is, ha az nekem, vagy bárki másnak fáj.”

Csete Örs: 1956. Budapest. Arcok és sorsok. (Magyar Napló Kiadása, 2001). Fotóalbum, amelyben '56-os résztvevőkről készít jellegzetes portrét mind a fotográfia, mind a szóbeli vallomás eszközeivel. Az 1966-ban született, magyar szakos tanári, könyvtárosi és etnográfus diplomával rendelkező szerző számára nem közvetlen élmény 1956, viszont ahogyan albuma bevezető soraiban írja: „Egy októberi délután, ezerkilencszázkilencvenkettőben, a forradalom egykori helyszínén, a budapesti Corvin közben álldogáltam. Körülöttem nagyrészt nálam idősebb emberek, a mozi lépcsőjén rögtönzött színpad. A szeles idő ellenére folyamatosan érkeztek újabbak a Körút felől, s a tömeg egyre növekedett. A mikrofonba egy asszony az életéről beszélt, hajdani reményeiről, jelen csalódottságáról. Az összegyűlt sokaság minduntalan félbeszakította, kiabáltak, tapsoltak, tovább hallgatták. Mintha a szónok és közönsége valami különös párbeszédet folytatott volna egymással. Ők volnának az egykori forradalmárok? - villant át rajtam. Azóta vagyok kíváncsi rájuk, a XX. századvég öregedő, hétköznapi forradalmárjaira...

...Nem volt célom egzakt történelmi ismeretek közvetítése. Inkább arra törekedtem, hogy a további oldalakon elbeszélt történetek segítségével mind sokszínűbben, érzelemmel és személyességgel telítve mutatkozzanak meg az események...” Csete Örs volt az első, aki honlapot indított az 1956-os forradalom emlékére, amelyet most, az események 60. évfordulója alkalmával felújított. Ezen olvasható önvallomása, amelyben hősportrésorozatának jelentékeny gazdagítását ígéri, s ezzel együtt albumának új, bővített kiadását. Beszélgetései nyomán ugyancsak kirajzolódik '56 fegyveres küzdőinek jellegzetes sorsa: az élet, sokszor maga a véletlen hozta úgy, hogy belesodródtak a szabadságért vívott küzdelembe, ami végül is nagybetűs Emberré nemesítette őket – még akkor is, ha tragikus pusztulás lett az osztályrészük.