Ezernyolcszáztíz augusztusában vagyunk, egy háromszéki faluban, Márkosfalván. A Barabás-házban egy fiatalasszony sírva, kapkodva pakol egy kendőbe néhány ruhadarabot, miközben kintről elnyújtott, borízű férfikáromkodás hallatszik. A törékeny kis asszony felzokog, majd sietve karjára fűzi a batyut, ölébe kapja hathónapos kisfiát, aki pufók kezecskéivel melle felé hadonász. A cselédajtón megy ki szinte futva, a szakácsné sopánkodása elkíséri egy darabon.  Nem néz hátra. Soha többé nem akar ide visszajönni.

Körülbelül így képzelem el azt a jelenetet, amely Barabás Miklós, az egyik legnagyobb festőnk egész életét meghatározta, és amelyről talán soha nem szerzek tudomást, ha a Közösségért Alapítvány jóvoltából 205 évvel később nem ülnék a Barabás Miklósról elnevezett dálnoki kúria kényelmes társalgójában, a festő önéletrajza fölé hajolva. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy feladatként kapom azt, ami valójában szellemi gyönyörűség, élvezet: a festő életét, munkáit tanulmányozni és írni róla. Az Önéletrajzáról ugyanis gyorsan kiderül, hogy irodalmilag is igényesen megírt alkotás, ami pillanatok alatt magába szippant, ráadásul fontos kordokumentum – első kézből kapott, olvasmányos történelemkönyv, ha úgy tetszik. 

Hogy lett ebből a Dálnokon felcseperedő, kis termetű székely fiúcskából a nemzet legnagyobb korabeli festője, aki Bécstől Bukarestig jóformán az egész társadalmi elit összes tagját megfestette? Barabás Miklós élete mai szóval sikertörténet, a népmesék nyelvén Babszem Jankó vagy a legkisebb legény története, akinek még hamuban sült pogácsa se jutott, aztán mégis a királylányt vette feleségül.

A megélhetési festő

Barabás Miklós az első a magyar művészet történetében, aki meg tudott élni képeiből, sőt, jelentős vagyonra tett szert. Hogy megértsük azt a bámulatra méltó szorgalmat, kitartást és leleményességet, amely révén ez sikerült neki, ismernünk kell gyerekkorát, azokat a körülményeket, amelyek nem túl kíméletes módon edzették jellemét a későbbi székely világfivá. 

Apja, Barabás János nemes volt, földbirtokos, aki a felkelő nemesekkel (inszurgáltakkal) együtt vonult hadba Napóleon ellen, a Habsburgok pártján 1809-ben. Petőfi „majd elfeledtem győri vitézségtek” sora örökre a gúny szégyenfoltját hagyta ezen az eseményen, pedig történészek szerint a magyar nemesek kudarcát nem a vitézség hiánya, hanem a többszörös francia túlerő és a stratégiai hibák okozták. Mindenesetre Barabás Jánosnak 1810-ben, fia születésének évében már csak a vereség friss emléke, a főhadnagyi rang és egy fekete kakastollas tiszti csákó maradt.

A jómódú, hadviselt férfiaknak akkoriban bizony nem sok dolguk akadt, „ettek, ittak kártyáztak, mulattak”, ez alól Barabás Miklós apja sem volt kivétel. Ilyenkor „illetlenül” bánt feleségével (a kifejezés a festő önéletrajzából származik, de erős okunk van feltételezni, hogy az „illetlenségnél” sokkal durvább családi helyzet állandósulhatott), aki valószínűleg nem akarta követni a székely asszonyok „tűrj és hallgass” évszázados hagyományát, és itt játszódik le a bevezetőnkben felvázolt jelenet: Barabás Jánosné Gaál Terézia elhagyja urát, és gyalog megy férje márkosfalvi házától Dálnokra, a szülői házba, karjában a hathónapos Barabás Miklóssal.

Ez a szülő ház már nincs meg, helyén egy újabb („mindössze” 170 éves) kúria áll, amelyet ennek a rebellis asszonynak a nagybátyja építtetett három és fél évtizeddel az emlékezetes kenyértörés után. Az 1844-ben emelt Gaál-kúria jómódot, kényelmet, de székely mértéktartást is tükröz: hivalkodó fényűzés helyett egy család és a hozzá tartozó személyzet számára belakható teret, duruzsoló kandallókkal kifűthető családi otthont építtetett Gaál Miklós.

Ebben az otthonban szállunk meg most újságíró kollégáimmal együtt. A ház már nem családi (amióta a Közösségért Alapítvány megvásárolta az örökösöktől), de családias. Kényelmes, frissen felújított, új, de korhű bútorokkal berendezett szállás lett belőle az elmúlt évben: ideális pihenésre, elvonulásra, csendet igénylő alkotó munkára. És fesztelen beszélgetésre is – érdekes, hogy a süppedő fotelek, a megrakott csempekályhák és a házias koszt együtt milyen csodákra képes, ha idegen emberek összeszoktatásáról van szó. Ablakom a falu háztetőire néz, mögötte dombok és az ősz aranyszíneit lassan magára öltő erdő. Festői táj, a szó szoros értelmében. Elmélázok: meglehet, hogy a gyermek Barabás Miklós éppen ezen a dombon forgatta a szénát.

Na de ne gondoljon senki idilli gyermekkorra: Székelyföld egyes közösségeiben még ma sem nézik jó szemmel a válást, kétszáz évvel ezelőtt azonban Gaál Terézia lázadása megbocsáthatatlan bűn volt. Mindenki ellene fordult, a szülői háznál nem mulasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy a fejéhez ne vágják, „miért nem maradtál a férjednél”. A fiatal édesanya magaláztatásait persze a kisgyermek szenvedte meg a leginkább. Barabás Miklós már deresedő fejjel írta önéletrajzát, mégis elképesztően éles emlékeket őriz hányattatott gyerekkoráról. Leírja például, hogy 4-5 éves korában anyja ismét „egy batyúcskát összekötve, ezt egyik kezébe véve, másik kezébe az én kezemet elindult velem a szülei háztól, azon határozott szándékkal, hogy soha oda vissza ne térjen; elszánva magát, hogy inkább szolgálni megy valamerre; az apja házánál is kétannyit dolgozott, mint bármelyik cseléd. Most is mily fájdalommal emlékszem azon könnyözönre, mellyen engem áztatott, aggódva jövendő sorsom fölött.”

A rokonság végül kiengesztelte a haragosokat, de Gaál Terézia helyzete továbbra is elviselhetetlen volt az apai háznál, mert két évvel később belement egy második házasságba, ami azzal járt, hogy el kellett szakadnia kisfiától. A nők kétszáz évvel ezelőtti alávetettségéről sok mindent elmond ez az állapot, hogy egy édesanya nem élhetett együtt saját gyermekével, ha azt új férje és annak anyja nem hagyták jóvá. Sőt: ura és anyósa engedélye nélkül még csak meg se ajándékozhatta tulajdon gyermekét semmivel.

„…most már volt édesatyám és mostohaanyám és édesanyám és mostohaapám; mindenütt egy édes és egy mostohaszülőm. Én így sem egyikhez, sem másikhoz nem mehettem. A mostohaapám nem lett volna ellenségem, hanem édesanyja, az én mostoha nagyanyám, aki olyan rossz lelkű és fösvény volt, hogy ha csak üzenetet vittem is az anyámhoz, ha meglátott, még a tágas udvar legszélső sarkából is azonnal odarohant, nehogy valamit adhasson nekem.”  – emlékezik a festő.

Önéletrajzát olvasva nem győzöm csodálni azt a székely szívósságot, élni és tanulni akarást, amivel ez a majdnem törpenövésű gyermek, aki 15 éves koráig jóformán folyamatosan nélkülözött, önerőből mégis talpraállt. Képzeljük el, mi gyűlhet fel egy gyermek lelkében, akivel környezete nap mint nap érezteti, hogy anyján kívül nem kell senkinek, anyjától viszont el van tiltva. Hatéves korában elvitték Nagyenyedre, a kollégiumba, ezekben az években a következő volt a családi helyzete: apja csúnyán ivott, mostohaanyja meglopta, mostohaapjának anyja terrorizálta menyét, vagyis a kis Miklós édesanyját. A senki gyermekét sem a nagyapa, sem a nagybácsi nem tartotta érdemesnek a támogatásra, ezért ő a kollégiumban a „gratista” cipón élt. Ez a mai tej-kifli program őse, amelyet Bethlen Gábor fejedelem eszelt ki a legszegényebb sorsú diákok megsegítésére: egy cipó naponta, semmi több. Éhhalál ellen.

Az éhség vitte rá, hogy elkezdjen festeni, mert „a száraz kollégiumi cipón kívül csak akkor ettem meleget, ha szereztem néhány garast egy-egy koszorú festésével, amiket tanulótársaim számára készítettem, hogy azokban verset írva, gratuláljanak szüleik nevenapjára. Ilyenkor vehettem 1-2 garas ára pecsenyét a piaci pecsenyéskofáktól. Volt egy idősebb, jószívű pecsenyésasszony, akitől néha-néha vásároltam. Mikor egy krajcárom sem volt, és én arra járkáltam délben, hogy hátha vagy egy ismerősöm pecsenyét vesz, kérjek tőle 1-2 falatot, mint szokás gyermekek közt, látva, hogy nehezen gyúrom a száraz cipót, magához szólított, elvette cipómat, meghasította, és egy kanál zsírt töltött bele, hogy jobban csússzon. És ezt nemegyszer ismételte” – emlékezik hálával évtizedekkel később.

Csoda hát, hogy nem a művészetnek, hanem a művészetből akart élni?  

Ez volt az egyetlen, amit pénzzé tudott tenni. Igazi autodidakta volt, őstehetség, főleg ami az arcvonások képi rögzítését illeti. Tehetsége szerencsés időben találkozott azzal a korabeli divattal, amely a kedves családtagok, gyermekek, titkos ideálok arcképének megörökíttetését keresett szolgáltatássá tette – ne feledjük, hogy a fénykép feltalálása előtt járunk másfél-két évtizeddel.   

Év közben meleg ebédért, nyaranta jómódú diáktársai vendégszeretetéért cserébe rajzolt, festett a tizenéves Barabás Miklós. Nem fanyalgott, minden munkát elvállalt: rajzolt hímzésmintákat és másolt nemesi leveleket, biliárdszobába allegorikus tájképeket és egyre több portrét. Ő volt az, akit tanárai felkértek az alapító pergamen cirkalmas betűinek megrajzolására a nagyenyedi Bethen Gábor Kollégium ma is álló épületének alapkő-letételekor. 17 éves volt ekkor. Bárók, főkormányszéki tanácsosok ismerték a nevét, a jómódú lányos anyákról nem is beszélve. Olyan szilárdan tudta, hogy egyedül a művészi pálya jelent számára jövőt, hogy nem tette le záróvizsgáit: 1828 januárjában, zsebében 250 forinttal búcsút mondott a második otthonát jelentő kollégiumnak, és kezébe vette sorsát.

Egy székely világfi

Amikor idáig jutunk Önéletrajza olvasásában, már nagyjából kirajzolódik előttünk az ifjú Barabás Miklós jelleme. A székely gyerekek abban az időben akkor sem voltak elkényeztetve, ha történetesen jobb családi miliő jutott nekik osztályrészül, mint az övé. Nemesi családokban is általános szokás volt a gyermekeket már egészen kicsi koruktól munkára fogni. Testi fenyítésből sokat, gyöngédségből keveset vagy majdnem semmit nem kaptak akkoriban a fiúk. Barabás Miklósban – kortársainak edzettségén fölül – megnyerő modort, éles eszet és magabiztosságot is kifejlesztett a sokfelé alkalmazkodás kényszere. Erdélyisége és vándorművész életformája okán gyorsan sajátította el az éppen szükséges nyelvet: Nagyszebenben németül, Bukarestben románul, későbbi barangolásai során angolul, olaszul, franciául is megtanult. Önéletrajzának 1944-es kiadásához írt előszavában Bíró Béla úgy jellemzi az ifjú festőt, mint európai műveltségű, több nyelvet beszélő korabeli világfit, „anélkül azonban, hogy erdélyi hazájából magával hozott egyszerűségét, derűs közvetlenségét és szavainak ízességét elveszítené.”   

Szerencsés természete megvédte az önsajnálattól, habár még évekig kellett nélkülöznie. Talán kicsit koravén is volt, ami nem csoda, ismerve gyerekkorát, de a korai érettség nála nem tudálékosságban, hanem derűs bölcsességben nyilvánult meg. Visszaemlékezései tele vannak szórakoztató adomákkal, világszemléletét amúgy székelyesen átjárta az irónia. Ugyanakkor óriási tanulni vágyás hajtotta: ahol csak be tudott jutni a képtárakba, múzeumokba, minden képről, szoborról tanulmányt készített. Szebenben például lefestette a képtárat alapító Bruckenthal József bárót, cserébe kora reggeltől ott időzhetett a festmények között, megnyerő jelleméről sokat elmond, hogy az őr még a kulcsokat is rábízta. 

Egész életében tanult, de legtöbbet autodidakta módon: fiatal korában a bécsi akadémián, Velencében, Rómában, később, már középkorú, befutott művészként is tanulmányútra ment Németalföldre, Párizsba és az Egyesült Királyságba, az ottani stílusokat és gyűjteményeket megismerni. Saját bőrén tapasztalta meg, mekkora lehetőség rejlik a fiatalok oktatásában, így már köztiszteletben álló idős művészként és budapesti képviselőként ő vezette be a mértani és szabadkézi rajz, valamint a szobrászat oktatását a városi iskolákban. Csak Budapesten 1200 iparostanonc tanult technikai és ornamentikai rajzot ebben az időszakban (az 1870-es években) Barabás Miklós képviselőnek köszönhetően.    

És még egy apró részlet ennek a székely úriembernek a jelleméről. Feljegyzéseiből kiderül, hogy az arcképfestőt ugyanolyan titoktartási kötelezettség terhelte, mint az orvost vagy gyóntatót. „Azon időkben a fényképészet még nem létezvén, a miniatűrfestészetet foglalták le a szerelmesek, különösen a titkos szerelmesek ideáljaik ábrázolására.(…) Akkor a művésznek erkölcsi kötelessége volt a hallgatás, sőt sokszor nehéz helyzetbe jutott némely követelő emberrel szemben. Például egy hölgy képét a vőlegénye vagy családja számára festettem, azután jött hozzám egy úr, aki követelte, hogy az illető kisasszony képét az ő számára titkokban lemásoljam. Én megtagadtam, hogy az illető tudta és beleegyezése nélkül ezt megtegyem. Haragosan kérdezte, hogy kinek és minek nézem őt. «Megbocsájt, feleltem neki, hogy halandó embernek tartom önt is, aki ha meghalna, és hagyatékában megtalálnák egy férjes nő arcképét, ennek következményei kiszámíthatatlanok.»” – válaszolta, és nemegyszer a fiókba zárta a hirtelen betoppanó látogatók elől a miniatűrt, amin éppen dolgozott, nehogy modelljéről vagy megrendelőjéről szóbeszéd kapjon szárnyra.   

Barabás Miklós a románok között

Egyértelmű, hogy a későbbi évtizedek történései végzetesen kikezdték a Kelet-Európában együtt élő népek viszonyát, de hogy a Barabás idejében még nem beszélhetünk általánosan elterjedt sovinizmusról, az szinte biztos. A festő a legtermészetesebb elfogadás hangján ír az akkor még oszmán szokásvilághoz idomuló bukaresti társadalomról, a szembetűnő kulturális különbségekben is csak a kuriózumot látja, semmi többet.

1831 és 1833 között élt Bukarestben, ezalatt megismerkedett Kiseleff tábornokkal és rajta keresztül az egész román arisztokráciához közel került, beleértve a Cantacuzino családot is. Az orosz kormányzóról készített portréja jelentette az első kiugróan jól jövedelmező munkát, hisz a tábornok arcképét „sokan óhajtották bírni”, így több másolatot eladott belőle.  

Kultúrtörténeti szempontból is rendkívül érdekes, ahogy arról a világról ír, amellyel a Kárpátokon átkelve találkozott. „Érdekes egy korszak volt ez Bukarestben…már kezdték a török szokásokat elhagyni és az európai szokásokat utánozni. (…) A parasztság megtartotta eredeti román viseletét, ezt viselte a nők nagyobb része is, de a fő arisztokrácia asszonyai már majdnem mind a francia divat szerint öltözködtek” – emlékezik a festő, felidézve, hogy főleg az idősebbek nehezen tudtak lemondani a román bojárság jellegzetes, hatalmas turbánjáról, a bugyogóról és arról, hogy a földre vagy az alacsony török díványra papucs nélkül kuporodjanak. Cantacuzino (ő így írja: Cantecuzeno) „jóismerőséről” azt mondja a festő: „eszményi szépségű férfifeje volt, de mikor a szakállát leborotváltatta, mert ez a francia ruhához nem volt divat, fájt a lelkem érte.”

A kommunista cenzúra kontárságára és a heroizáló történelemhamisításra jellemző, hogy Barabás Miklós önéletrajzának Banner Zoltán által szerkesztett, 1985-ös kiadásából kivágták a korabeli román társasági, öltözködési, higiéniai és étkezési szokásaira vonatkozó beszámolókat, pedig ezek első kézből származó, hiteles dokumentumok, amelyeknek a történelemoktatás is jó hasznát vehetné. Ráadásul Barabás soraiban nyoma sincs az értékítéletnek, ő semmi mást nem tett, csak a művész aprólékos megfigyelésével és kíváncsiságával vette szemügyre a számára új világot. Cantacuzinonál tett látogatásakor például megemlíti, hogy mivel a fő arisztokráciához tartozott, akinél orosz tisztek is gyakran megfordultak, modern, európai bútorokat csináltatott, székeket, kanapékat. Egyszer akkor toppant be hozzá Barabás, amikor éppen olyan bojárok voltak Cantacuzinonál látogatóban, akik már Nyugat-Európából megrendelt ruháikat öltötték magukra, de még nem voltak vele tisztában, hogyan kell azokat viselni: „Vagy tíz bujárt látok benn, a mint hosszú szárú csibukból füstölve, mindegyik egy-egy szék mellett úgy törökösen a földön kuporog, föltett cylinderrel a fején s a frakk szárnyai hátul szétterülnek a földön. Ő maga a kanapén ült, de a többi bujárnak kellemesebb volt a régi szokáshoz híven czigánykarikába kuporodni és mivelhogy régebben a turbánt se vették le a fejökről, a cylindert sem jutott eszükbe levenni.” Barabás ezt a jelenetet le is rajzolta tollal az önéletrajzában.      

Egy másik, a kommunista cenzúra által kivágott rész az ebédmeghívásokat írja le, mondván, hogy „mindenben fokhagyma volt. Az asztalon se bort, se vizet, se poharat nem láttam, hanem az ebédlő egyik sarkában állt egy arnauta (szolga – szerk. megj.), a könyökén feltűrkőzve, piszkos kezekkel s ezek egyikében egy fiaskó borral, a másikban egy pohárral. A ki inni akart, az magához intette, mire a szolga a poharat tele töltötte s az illető ivott, a mennyit akart, a pohárban hagyván, a mi nem kellett, a másik ivó számára csak egyszerű utántöltéssel adta oda a tele poharat az arnauta. Így aztán a hány vendég volt, mind egy pohárból ivott.” Ugyanígy folyt le a dulcsásza kínálása is, egyetlen kiskanál járt körbe, azt nyalta le sorban mindenki.     

A művelt román arisztokrácia viszont számos nyelven beszélt, általános társalgási nyelve a modern görög volt, de jól tudtak franciául, olaszul, sőt, a Bukarestben szolgáló székely cselédektől és dajkáktól sokan magyarul is megtanultak, tudjuk meg a festőtől. Egy román püspökkel való találkozását is megemlíti, aki „dicsérte a magyar nyelv szépségét, és ennek bebizonyítására olyan szép és tiszta kiejtéssel szavalta Csokonainak A reményhez írt ódáját, hogy szebben egy magyar költő sem szavalta volna el.” 

1833 júliusában hagyta el Bukarestet, miután lefestette a kor világi és egyházi főméltóságait, de egy három részből álló, részletes bukaresti panorámát is rajzolt ceruzával kartonra – művészettörténészek szerint a mű olyan részletes, hogy valószínűleg katonai célokat szolgált. Nem ehhez a korszakhoz, de a román nép ábrázolásához kapcsolódik egyik legismertebb, 1843-44-ben festett, idillikus hangulatú képe, a Vásásárra menő román család.    

Ecsettel írt történelem

Az anyagi szükség és a páratlan szorgalom kettőse motiválhatta Barabás Miklóst, hogy fantasztikusan gazdag életművet alkosson. 1830-tól pontos listát vezetett „Académiából kijöttöm után készített munkáim ’s azokbóli jövedelmeimnek jegyzőkönyve” cím alatt. Ez a jegyzék 2473 rajzot, festményt, litográfiát sorol fel, és a szám a családi feljegyzésekben,  kiállítási katalógusokban szereplő tételekkel 3146-ra emelkedik. Az Önéletrajz 1944-es kiadásának végén a szerkesztő a teljes listát közzétette. Ahogy az egymás alatt sorjázó neveket olvasom, úgy fogalmazódik meg bennem, hogy a tizenkilencedik században Barabás Miklós volt az a bizonyos (modern rendszerelméleti szóval élve) kézfogás vagy kapocs, amely a kor teljes rangbéli és szellemi arisztokráciáját közel hozta Bécstől Bukarestig. Munka- és árlistája valószínűleg korának egyik legdemokratikusabb írása: békésen sorakozik itt Ferenc császárral „házi asszonyom veje”, „egy muszka” és „3 gusás oláh”, gróf Bethlen Ferencz és Szeredahelyi, a színész feleségével, valamint a dálnoki pap, Ferenczy – ez utóbbit grátisz festette le, valószínűleg a földiség okán.

1835 után, amikor Pestre érkezik és Vörösmarty lelkesen felkarolja, látványosan sűrűsödnek az általa megfestett arcképek listáján az időközben történelmivé vált nevek: báró Jósika Miklós, gróf Széchenyi István és Széchenyi Istvánné, báró Wesselényi Miklós és István, báró Bánffy Miklós, Berzsényi Dániel, a Teleki család majd’ összes tagja, Bethlen Gábor gróf és számos rokona stb. De feltételezhető, hogy senkit nem utasít vissza, ugyanebben az évben olyan művek is születnek megrendelésre, mint „Rothkrepp számára egy asszony” vagy „Erősné titokban”. 

„A magyar művész annyira új valami volt, hogy gróf Forrayné el sem hitte, hogy művész létemre magyarul is tudok, míg egyszer meg nem hívott ebédjére, és saját füleivel meg nem győződött magyar voltomról.” – írja ezekről az évekről Barabás, aki a lehető legjobbkor találkozott kora ízlésével és azzal a közösségi ambícióval, hogy a magyar nép saját nemzeti festőt tudhasson magáénak.

Innen már szabad az út Európa legfelső köreibe: a következő évben már herceg Lichtenstein Károly és főleg Lichtenstein hercegné számára fest, utóbbi annyira rajong munkáiért, hogy egy nyaralás alatt csaknem egész albumját a magyar piktorral festeti tele. Történik ez alig két évtizeddel azután, hogy Barabás Miklós éhenkórász kisdiákként egy kanál zsírért esengett a jólelkű piaci kofáknál. Ő lett a főrendek megbízható arcképfestője, bennfentese, Görgey Artúr fiának keresztapja, aki még a magyarok körülrajongott királynéjának, Sissinek is cseppnyi vigasztalást nyújtott mély gyászában azzal, hogy akvarellben megfestette egy évvel korábban meghalt kislányát, Zsófia hercegnőt.

Örökség Dálnoknak, örökség a világnak

Több kritika érte amiatt, hogy nem volt újító alkat. Barabás valóban nem hozott új látásmódot a festészetbe, stílusa találkozott a kor ízlésével, és neki nem volt se hajlama, se vérmérséklete a forradalmi attitűdhöz – művészetében sem, de a közéletben sem. Ez valószínűleg nehéz gyerekkorával magyarázható, azzal, hogy számára a csendes alkalmazkodás magát a túlélést jelentette. Jellemző, hogy majdnem semmit nem ír érzelmeiről: azt, hogy megnősült, gyermekei születtek, majd eltemette feleségét, félmondatokban említi csak Önéletrajzában. A sokat szenvedett kisgyermek felnőttkori apátiája lenne ez?  Soha nem írta le magával kapcsolatban a szerelem szót, habár ha az ember figyelmesen olvas a sorok között, megsejti, milyen volt az a nőtípus, akit ez a csendes székely művész mély odaadással tudott szeretni: haja sűrű, fekete, szeme kék, bőre tiszta, természete szelíd és tapintatos. Ő maga írja le így a szépséges Mutili Rózsit, aki még akkor ajándékozott az ifjú festőnek hat darab hímzett előinget, amikor Barabás anyagi helyzete a nősülésről való álmodozást sem tette lehetővé. Valószínűleg örök nőideálként ivódott be a művész életébe és művészetébe – de ő maga székelyes szófukarsággal kerüli ezt a témát.

Visszafogottsága ellenére nagy odafigyeléssel fordult az emberek felé. Azt is mondhatnánk: a szakmai érdeklődésen túl volt benne valami többlet, valami egészen rendkívüli képesség, amellyel elraktározta az arcvonásokat emlékezetébe. Évekkel később is le tudott festeni egy arcot emlékezetből, olyan élethűen, hogy az sokszor riadalmat vagy mélyről feltörő zokogást váltott ki a festmény nézőiből – főleg, ha a képen szereplő személy már rég halott volt. Csoda, hogy nagy becsben tartották? Ne feledjük, abban az időben fénykép nem volt. Így „adta vissza” (legalább egy portré erejéig) szüleinek, a magyarigeni Jánosiéknak fiatalon elhunyt leányukat, Erzsébet királynénknak háromévesen tífuszban meghalt kislányát, Zsófiát, vagy az udvarhelyi kollégium számára az erdélyi hazafias ellenzék vezérét, Kiss József alispánt, akit először halála után 3 évvel, másodszor halála után 37 évvel festett meg emlékezetből, kísérteties élethűséggel. Ezért nem újított: mert korának nem újításra, hanem élethű hasonmásokra volt szüksége, és ő alkalmazkodott a piac igényeihez. Azt, amit Barabás Miklós csinált, ő csinálta a legjobban.

A dálnoki Gál-kúria társalgójának falán egy kis, bekeretezett levél függ szerényen.  A már idős Barabás Miklós eredeti, kézzel írt levele Dálnokon élő féltestvéréhez, Zsigához. A levél hangneme és tartalma is a festő teljes személyiségét híven tükrözi: nyoma sincs benne neheztelésnek amiatt, hogy a család félvállról vett, ide-oda hányódó, elvált anyától rájuk szakadt gyermeke volt. Kedélyes, gyakorlatias, barátságos hangú írás, amelyből az is kiderül, hogy Barabás Miklós nem szeretett adós maradni soha, senkinek.

A család leszármazottai ajándékozták a levelet a Közösségért Alapítványnak, amikor felavatták a Barabás Miklós Központot. A leszármazottak most a kúria tőszomszédságában élnek, takaros, fehér házban. „A lehető legjobb történt velünk, a kúriával, azzal, hogy Barabás Miklós Központ lett belőle – mondta nekem a ház örököse, Borbáth Dezső. – Megőrzik Barabás Miklós nevét, az emlékét, a szellemiségét. És én is akármikor benézhetek, megállhatok a levél előtt. Otthon vagyok.”