Kavics – a fogaskerekek között

A Keletinél, a közelben lakók állítása szerint, a környék tele van forgatókocsikkal. A személyzet unatkozva ül körülöttük és azon sóhajtozik, hogy nem történik semmi: sajnos, senki sem halt meg magától, senki sem lett öngyilkos, senki sem feküdt a buszok alá (nem is nagyon tudott volna, mert az aluljáróból az utcaszintre vivő lépcsőket elállta a rohamrendőrség)… Budapesti barátom egy békés, de végtelenül lehangoló, szomorú látvány tanúja lehetett:  „A migránsok éppen kezdtek elálmosodni, behúzódtak kis sátraikba vagy megvetették derékaljukat az aluljáró kövén. Mi lesz itt, mikor a kő hidege már nem hűsít..? Ez is ijesztő.”

Aztán a pénteki, szeptember 4-i déli hír valami újat ígért: a Keletinél táborozó menekültek százai, Merkel-portrékkal és gyermekekkel a kezükben, a nyakukban, gyalog elindultak Bécs irányába, Németország felé. A rendőrök utánuk...

*

A Keletinél tapasztalható több napja tartó tanácstalanság és tehetetlenség amolyan szomorú „déja vu” a történelemben. Kavics került a fogaskerekek közé, és a gépezet összezavarodott...

Izrael állam létrejötte, a zsidó lakosság bevándorlása (alijája) ugyancsak sértette a nemzetközi egyezményeket és érdekeket. Akárcsak a migránsok szabályborogató betörése Schengenbe... Akkor hiányzott az ENSZ politikai döntése, hogy törvényesítse a hontalan, a második világháború pusztításaiból megmenekült zsidó menekültek letelepedését azon a földön, ahol úgymond az őseik is laktak. A brit protektorátus tartotta magát a szabályokhoz, a cionista szervezetek megpróbálták a lehetetlent – kijátszani a menekültekre kimondott embargót. Most meg az Európai Unió mechanizmusa került nemvárt nyomás alá.

*

Az alija egyik emblematikus, legendás vízijárműve az Exodusra keresztelt komphajó. Történetéről amely nem csak az izraeliek számára tanulságos, Kepecs Ferenc rövid összefoglalóját ajánlom. Az Exodus történetéből – írja – „bestsellerré vált könyv és nagy sikerű film is született. Ám mind a Leon Uris által írt könyv, mind pedig az Otto Preminger által rendezett film (egyik főszerepében Paul Newmannal) alaposan eltér a történelmi tényektől. A könyvben és a filmben az Exodus Ciprusról indul és utasainak végül is sikerül partra szállniuk Palesztinában. A valóságban a hajó a franciaországi Sete kikötőjéből kelt útra és csak Palesztina parti vizeiig jutott. Ott a britek megállították és birtokukba vették. Utasait erőszakkal másik hajóra telepítették át és visszaküldték őket Európába. Útjuk első állomása Marseille volt, ám ott nem voltak hajlandók kiszállni. Ezért a britek Németországba (Hamburgba) vitték őket, vagyis abba az országba, ahová, mint a Holokauszt túlélői, a legkevésbé vágyakoztak. Ott ismét táborokba – korábbi hadifogolytáborokba – kerültek és csak később, Izrael Állam megalakulása után jutottak célba.” (Népszava online)

*

Az alijának egy hasonlóan harcos, de pozitív elemekben is bővelkedő fejezetére Nyelvmájszter blogjában bukkantam.

„Az egész Genovában kezdődött. Az ottani Ansaldo hajógyár 1942-ben épített egy közepes nagyságú (jó 30 méteres) tengeri szállító járművet, az utolsó szegecsig vasból (és más fémből), melyet Andarta néven vettek hajóregiszterbe, mint 144 tonnás teherhajót. A 120 lóerős dieselmotorjával 7 csomóval (kb. 13 km/órával) tudott haladni a vízen. A hajót még abban az évben megvette egy szállító cég, 40.000.- US dollárért.

A szokásos üzemi próbák után a hajót leállították, a háború alatt nem használták. A háború befejeztével, 1945 nyarán a rejtélyes szállító cég aktiválta az addig csak kihasználatlanul tárolt, de folyamatosan karbantartott járművet, olasz legénységet toborozva kiszolgálására, téli indulással. December elején közölték az olasz kapitánnyal és embereivel, hogy a hajó immár egy izraeli zsidó bevándorlási szervezet (héberül: mosszad le-alija, röviden: mosszad, alapjelentése 'intézet'; az írásomban szereplő intézmény nem azonos az izraeli hírszerzéssel, melyet 1950 óta neveznek így) tulajdona.

Még azt is elmondták, hogy a vételár nagyobbik részét a túlélő olasz zsidók adták össze, s hogy a hajó katonai parancsnoka az izraeli zsidó önvédelmi erők (a hagana) tisztje, egyben a mosszad képviselője - és zsidó menekülteket fognak szállítani illegálisan brit mandátumterületre. Közölték az olaszokkal, hogy ha nem vállalják ezt a küldetést, még a menekültek behajózása előtt eltávozhatnak, bérüket így is megkapják. Az olaszok, részben a megígért többletfizetésért, részben a zsidók iránti szimpátiából vállalták a hajózást a meg nem nevezett 'célállomásig'.

A hajó 1945. december közepén kifutott a genovai kikötőből, Savonában - Genovától alig száz kilométerre nyugatra – beszállt 252 'utas', s a hajó onnantól a palesztinai partokig többé nem kötött ki sehol. Már a nyílt tengeren a 'mosszadosok' átfestették a hajónevet: héber és latin betűkkel kiírták az újat: Hanna Senesh. A Budapestről 1939-ben kivándorolt, Izraelben a brit hadsereg szolgálatába lépett, brit ejtőernyősként magyar terülten elfogott, majd 1944 végén Budapesten kivégzett Szenes Hannát (Anikót) a még meg sem alakult Izrael már akkor nemzeti hőseként tisztelte.

A hajó december 25-én érte el úti célját, a Haifától északra lévő, a (francia fennhatóságú) Libanon és Szíria határához közeli, de még a brit Palesztinához tartozó Naharija város tengerpartját, ahol az ismeretlen körülmények között, éjszaka, sekély vízben zátonyra futott. A hajót a britek nem vették észre, a 252 menekült, a mosszad kommandója, valamint a legénység szerencsésen partot ért (nem kellett harcba keveredniük a brit katonákkal).

Az aliját segítő szervezet (az akkori mosszad) tulajdonképpen arra jött létre, hogy különféle tengeri járműveken, a brit haditengerészetet és a határokat őrző katonaságot kijátszva brit mandátumterületre szállítson lehetőleg minél több európai zsidó menekültet. A mosszad a tiltott 'embercsempészetet' (alija Bet) szervezte, ez volt a britek által engedélyezett - igen szűkre szabott kvótájú - hivatalos bevándorláson (alija Alef) túli tömeges 'hazatérés'.

A 'Szenes Hanna' hajót nyolcadikként indították a brit blokád áttörésére. Több mint száz hajón mintegy hetvenezer zsidó került Izraelbe az Alija Bét keretében a brit tengeri (és szárazföldi) vesztegzár ellenére.

A hajót – menet közben – át kellett alakítani álcázott 'személyszállításra'. A fedélzeten felstócolt boros ládákból pillanatok alatt ágyakat-székeket lehetett fölállítani; a belső rakodótereket is megpróbálták 'komfortosabbá' tenni. A harmadfélszáz utazó - többségük fiatal holokauszt-túlélő, cionista ifjúsági szervezetek aktivistái, fiúk és lányok vegyesen - így is teljesen kimerülten vánszorgott partra Naharijánál azon a karácsonyéjen. Nem volt még elegendő tapasztalatuk az utazás-szervezőknek: kevésnek bizonyult a bespájzolt élelem és az ivóvíz, a konzervek egy részét ki kellett dobálni, a 'betervezettnél' több vihar kis híján széttörte a bárkát, a képzetlen szanitécek nem győzték a tengeri- és egyéb betegek kezelését.

A hajóparancsnok, Jiszráel Chorev, a hagana harcedzett tisztje úgy időzítette az érkezést, hogy a brit blokád-őrök akkor éppen a karácsonyi partik fáradtságát pihenjék ki, s ezáltal a kikötés és partraszállás zavarmentesebb legyen. Ezért kellett szigorúan tartani a gondosan kidolgozott útitervet. Amely csak a legvégén fuccsolt be: a mélyebb víz helyett zátony várta a hajót, alig száz méterre a szárazföldtől.. A mentőcsónakokat a vihar és a hullámok miatt nem lehetett bevetni, az utasok - mint a D-Day katonái - nyakig érő vízben indultak a part felé (szerencsére a tenger nagyon sekély volt). A zátonyra futott hajót sietősen kellett elhagyni, mert veszélyesen oldalára dőlt, és senki sem akart az Ígéret Földjétől néhány lépésnyire megfulladni egy vastartályban.

A találékony haganások gyorsan összeszedték a hajón található összes kötelet, egybecsomózták mindet, a végével kiúsztak-kiszaladtak a partra - az utasok pedig a kötélbe kapaszkodva, megfáradt testüket nehezen vonszolva jutottak ki a homokos partra... A 'Chanah Senesh '-t az Alija-Bét 'hadművelet' után a független Izrael Állam haditengerészete megjavíttatta, felfegyverezte és hadrendbe állította. Partvédelmi és utánpótlás-szállító őrhajóként cirkált régi dicsősége színhelyén, egészen 1952-ig.” (Menekültek pedig mindig voltak)

*

Tonelli Sándor huszadik század eleji kalandja az Ultonia hajóval (ritka kordokumentumként a régi szép időkről) arról győzött meg engem, hogy hiába volt a szervezett kivándorlás bürokratikusan leszabályozott, ellenőrzött keretek közé rendelve, az államok és a hajótársaságok, ügynökségek számára amúgy jó üzletnek bizonyuló transzatlanti hajóutakon éppen a humanitárius szempont, az emberséges bánásmód és életkörülmények voltak a legutolsóak. Akár csak a mai migráns-áradat kezelésében... De beszéljen erről az útirajz néhány archív részlete.

*

Tonelli bemutatja az Ultonia kényelmi szintjét: „Az Ultonia, amely huszonhárom napon át volt az otthonom Fiumétól Newyorkig, már 1907-ben sem tartozott a Cunard-társaság nagyobb és modernebb gőzösei közé. 1896-ban épült a Swan és Hunter-cég hajógyárában, Glasgowban. Tulajdonképen teherszállító hajónak épült, a búr háború idején átalakították és lovakat szállított az angol hadsereg részére Dél-Afrikába, a magyar szerződés megkötése után pedig kivándorló hajó lett belőle. A járása nem volt elég nyugodt, jobb utasok azért nem szívesen használták. Igazában első osztály nem is volt rajta, csak fedélköz és második osztály, utóbbi nagyon korlátolt számú utas befogadására. Éppen ezért tartozott azonban az Ultonia a társaság legjövedelmezőbb hajói közé.

Az Ultonia az én időmben kétezer kivándorló szállítására volt berendezve, ami úgy értendő, hogy ennél több nem fért el rajta.

Mikor én utaztam rajta, a hajólistán 1279 fedélközi utas, vagyis kivándorló szerepelt. Ebből a létszámból azonban magamat, bár együtt éltem a fedélköz utasaival és ők egészen jóhiszeműen magukhoz tartozónak számítottak engem is, le kellett számítanom. Nekem nem volt szándékom, hogy kint maradjak Amerikában. Pontos és lelkiismeretes számítás szerint így az Ultonia fedélközén 1278 kivándorlót vitt magával.

Egy ilyen kivándorló hajót, amely ezernél több embert visz magával, talán nem is faluhoz, hanem a tengeren úszó kis államhoz lehetne hasonlítani. A parancsnok és a tisztek a kormányzat, a matrózok és a hajó egyéb alkalmazottai az állami közegek, az utasok pedig az állam lakossága. Az első osztály az arisztokrácia, a második osztály a polgárság, vagy középosztály, a fedélköz pedig a köznép. Társadalmi összetétel szempontjából az Ultonia hiányos volt, mert nem volt igazi arisztokráciája. Egyébként azonban minden olyan szervezet megvolt rajta, amely szükséges egy állam igazgatásához: közélelmezés, egészségügy, rendőrség, pénzügy, italjövedék és posta. Csak a közoktatásügy és honvédelem hiányoztak.

A hajó jellegét természetesen a kivándorlók adták meg. Az 1278 kivándorló, akiket az Ultonia magával vitt, a hajó előrészén és farán volt elhelyezve. Elől voltak a lejárók a férfiak, hátul a nők hálóhelyiségeibe. Ezek a hálóhelyiségek irdatlan nagy termek voltak, két sorban egymás alatt, úgy hogy az alsó helyiségek már a vízvonallal voltak egy szinten. A hajó közepén volt a második fedélzet és fölötte a parancsnoki hid. Erre a második fedélzetre a kivándorlók részére fenntartott helyiségekből lépcsőn lehetett volna feljutni. Azért mondom, hogy lehetett volna, mert a második fedélzet, ahol a kiváltságos utasok és tisztek laktak, tiltott terület volt a közönséges kivándorlók számára.

Az én otthonomba, a legnagyobb hálóterembe a fedélzetről tizenöt, létrafokhoz hasonló lépcső vezetett le. Nagy, de formátlan helyiség volt, amely a hajó egyik oldalától a másikig terjedt. A világosságot számos ökörszem-ablakon nyerte, de középső része még fényes nappal is félhomályban maradt.

Ebben és a hozzá hasonló többi termekben voltak a kivándorlók ágyai elhelyezve. A teremben, amelybe én kerültem, lehetett vagy háromszáz ágy.  Az ágy négy vasrúdra erősített drótháló volt, rajta szalmazsák, kevés szalmával. Egy ágynak a szélessége pontosan hetvenöt centiméter, a hossza valamivel több embermagasságnál, úgy hogy a fejénél mindenki elhelyezhette a kofferjét is.

A bűzt, amely ezekben a hálóhelyiségekben uralkodott, csak elképzelni lehet, de leírni nem. Akármelyik kaszárnya legénységi szobája szanatórium volt az Ultonia hálótermeihez képest. Legnagyobb volt azonban a bűz a mi hálótermünkben, mert ide torkollottak be a körülöttünk és alattunk levő helyiségek ajtói, és mindenkinek rajtunk keresztül kellett átjárni, ha fel akart jutni a fedélzetre. Ennélfogva a mi hálótermünk, különösen mikor már Amerika felé közeledtünk és odakint erősen érezhető volt a decemberi hideg, a társalgó és kaszinó szerepét is betöltötte. A többi helyiségekből jövők, mikor hallották, hogy kint nagy a hideg, nálunk megrekedtek. Mindenki nálunk pipázott és nálunk sűrűsödött össze gőzzé, vagy gázzá száz meg száz ember lehellete, testének kigőzölgése. A szellőztetés miatt állandó veszekedések voltak, mert a publikum nem akarta elhinni, hogy a hideg levegő egészséges is lehet. Az illat, ami itt uralkodott, nem kényesebb szaglószervekkel bíró hölgyek számára volt teremtve.

A mi szobánkból indult ki a nagy utca, amely végigvezetett a második osztály helyiségei alatt az egész hajón. A nagy utca végigvonult a fedélzet alatt levő összes termeken, a hajó derekát elfoglaló ebédlőn, amelyet az angol matrózok után első naptól kezdve mindenki szalonnak nevezett, az asszonyok osztályán és a kórháznál végződött. Rajta túl, a hajó legelején és legvégén már csak a matrózok és egyéb alkalmazottak kabinjai voltak. A nők osztályából megint feljáró vezetett a hátsó fedélzetre, ahol napközben a nők meg a gyermekek tartózkodtak.

Az Ultonia nem volt nagy hajó. A tapasztaltak, akik már ismételten megjárták Amerikát, ismerték Hamburg, Bréma, Haver és Nevjork kikötőjét és dobálóztak a hajónevekkel – Carmania, Slavonia, Deutschland, Kronprinz Wilhelm, Auguste Victoria –, nagyon lenézőleg nyilatkoztak róla. Az olyan magyar számára azonban, aki a Tiszán Szeged és Szolnok között közlekedő gőzösnél nagyobb hajót nem látott, igen nagy alkotmány volt, úgyhogy tájékozódás szempontjából egészen új fogalmakhoz kellett folyamodnia.

A hosszú folyosóra és általában az ágyak közötti folyosókra az utca elnevezés volt a legmegfelelőbb. A második fedélzet volt az emelet, a hajó végén, a kormánykerék mellett emelkedett a második tiszt háza. Az árboc volt a hajó lámpás oszlopa, a kosárból pedig a matróc nézte a vizet, hogy a hajó nem ütközik-e bele valami nagy kübe. 

Az elhelyezkedés a hajón nagyjából nemzetiségek szerint történt. A férfiak osztályán a nagy hálótermet a magyarok foglalták el, mert ők voltak a legtöbben. Csak elszórtan akadt közöttük egy-két horvát meg délvidéki sváb. Legerősebben voltak képviselve a nagy hálóteremben a felső-tiszamenti megyék, Szatmár, Zemplén, Szabolcs, Borsod és Heves. Ezek között voltak a legtöbben olyanok is, akik már jártak kint Amerikában és értékes oktatást tudtak nyújtani az olyan grinóroknak, akik most mentek ki először szerencsét próbálni Amerikába. Az én hálóhelyem mellett nyílt az ajtó a hajó orra felé eső szomszédos, kisebb terembe, amelynek publikuma főleg felvidéki tótokból került ki. Az oláhok és svábok zöme szintén külön kisebb szobákban húzódott meg...”

*

Tonelli emlékei az Ultoniáról: „... Az Ultoniáról kétféle emléket hoztam magammal, élőket és életteleneket. Az élő emlékek voltak kivándorló társaim, az élettelenek pedig maga a hajó és a tömérdek felírás, firkálás, mellyel a volt utasok és az én útitársaim jelenlétüket megörökítették. Ahol valami világosabb felület volt az Ultonián, fal, fehérre festett légkürtő, parancsnoki  híd alsó része, az mind áldozatul esett útitársaim firkáló szenvedélyének. Akinek ceruzája, vagy krétája volt, az írt, vagy rajzolt, akinek bicskája volt, az vésett és faragott. Egyéb szerszám híjján egy szög is jó volt arra, hogy valaki a nevét a befestett vaslapra rákarcolja.

Rajzok és szövegek a legtarkább összevisszaságban sorakoztak az Ultonián egymás mellett. Fókaformájú nők, katonák, a kapitány karikaturája, átszúrt szívek, gőzösök és vitorlás hajók, felismerhetetlen fajú vadállatok, kezdőbetűk, kezdetleges versek, trágárságok, visszaemlékezések, – kinek-kinek milyen volt a művészi és költői ihlete...

A szövegek között találtam mindenféle nyelvűt, magyart, németet, olaszt, szerbet, horvátot. Még angol szöveg is akadt a bur háború idejéből... Egynémelyik útitársamnak felirati tevékenységét le is másoltam noteszembe.  Az egyik nagy, ékíráshoz hasonló betűkkel karcolta ezt a visszaemlékezést a második fedélzetre vezető lépcső alatt a hajó fehér falára: »Bihar Diótszegi Farnatak Gábor itt volt 1907 december 10-zedikén. Fene egye meg ezt a Hajót. Isten veled Magyarország, nem gyüvök többet Vissza.«”

*

Tonelli az Ultonia étkezési rendjéről: „Nyolc órakor volt a reggeli; ilyenkor a nagy utca meghosszabbításán végigfutó folyosón az egész publikumot beterelték a szalonba. Ott a nagy kecskelábas asztalok körül kétszáz embernek volt helye. A közönség tehát rátákban étkezett. Hogy valaki kétszer ne fogyaszthassa a Gunár Lina [a Cunar Line népetimológikus neve] reggelijét, ebédjét, vagy vacsoráját, azokat, akik elkészültek az étkezéssel, az asszonyok osztályán keresztül kiparancsolták a hátsó fedélzetre. Mikor a férfiak mind végeztek az étkezéssel, ugyanezt a procedúrát csinálták végig megfordított irányban az asszonyokkal és gyerekekkel.

A reggelit, ebédet és vacsorát mindig dulakodás előzte meg. A harmadik turnusnál már nagyon sokszor felhígították a levest, a főzelékből pedig kifogyott a hús. Ami pedig még kellemetlenebb volt, az egyes turnusok után nem mosták ki a csajkákat meg tányérokat, hanem a pincérek újra hozták a nagy kondérokat és az első csoport által meghagyott maradékba csapkodták be nagy merítő kanalakkal a friss ételt. 

Kezdetben az ebédnél is nagyon válogattak. Utóbb azonban mindenre ráfanyalodtak, csak szidták a szakácsot, aki nem tud becsületes embernek való ételt főzni. Nemzetiségi szempontból az étkezésnél legkevésbbé válogatósak voltak a bosnyákok és egyéb balkániak; azok megettek mindent, amit elébük raktak. Legkényesebbek voltak az alföldi magyarok meg délvidéki svábok. Legjobban tudtak segíteni magukon az amerikások, akik értették a módját, hogy mit kell csinálni az ízetlen ételekkel. A hajó kantinjában árultak mustárt, paradicsom-extraktot és másféle keverékeket; ezeket vásárolták és keverték hozzá az ételekhez.”

*

Az elmúlt napok sajtójából egy székelyföldi epizód különösen felvillanyozott. Migráns-probléma ide vagy oda, a csíkszeredai közvélemény inkább csak drukker-szinten érintett az anyaországban történtektől, illetve azáltal, hogy sok helyi családnak vannak odakint élő közeli vagy távolabbi rokonai, ismerősei, barátai, akik révén érzékenyebbek a bevándorlás kérdésére. Igen ám, csakhogy a Székelyföldnek megvan a maga sajátosan akut migrációs gondja is: az egyre fenyegetőbbé és immár a városokat is célkeresztbe vevő medvejárás. Ha pedig már a megyeközpontba is lelátogatnak a barna bundások, akkor nem lehet túl messze a világvége sem... Daczó Dénes Pákkpákkozunk című jegyzete (Hargita Népe, 2015. szeptember 3.), arra figyelmeztet, hogy az együttélés kérdése minden szinten felvetődhet és megnyugtató válaszra vár: „Vitathatatlanul komoly migrációs problémával kell szembenézzenek ezekben a napokban a csíki települések. Most a medvék is migrálnak. A hatóságok mire várnak? – csak remélni lehet, hogy nem az Uniótól várják az utasítást. Látjuk, hogy ott ennél nagyobb migrációs hullámra sem tudnak választ találni. Marad a mi székelyes megoldásunk… Az éjszakai hajtás, a saját kertünkből a szomszéd kertjébe hajtás … Nem kell túl nagy képzelőerő, hogy ennek a pákkpákkozásnak előbb-utóbb lesznek áldozatai is, olyan következményekkel, amelyeket tiltanak a játékszabályok. A nagy hajtásba megbolondulhatnak, összezavarodhatnak a medvék, kiszámíthatatlan lesz a reakciójuk.”

*

Papp Sándor Zsigmond gondolatmenete váratlanul ér. És megdöbbent. Én és a gyűlölet című kommentárjában a szelfi-effektust látja járványszerűen begyűrűzni a társadalomban, amely immár egyre kevésbé kapható az együttérzésre. Hiszen nem létezik más, csupán: „Én és a táj, én és a barátnőm, én és a családom, én és a kedvesem. Én és én... A világ már csak annyi, amennyi mellettem betüremkedik a valóságból. Díszlet, háttér, ürügy. Elmosódott folt. Valami, amit ha akarok, tudomásul veszek, ha meg nem, kitörlök. A kíváncsiságom magamra szűkül, az én ezer arcom lesz az egyetlen bejárható és felfogható univerzum. Mindenki más idegen vagy statiszta.

És akkor miért lenne meglepő, ha a szolidaritás képessége egyre jobban kifakul, ha a másikban egyre kevésbé ismerem fel önmagam? Engem őszintén szólva nem zavar, ha valaki a menekültek—rendőrök/kormányzat összecsapásában az utóbbiaknak szurkol. Még azt is meg tudom érteni, ha az ismerősöm nem a szeretet nyelvén közelít a kérdéshez, ha a menekültekben a saját kiszolgáltatottságát gyűlöli. Az viszont elborzaszt, amikor mások halálán gúnyolódnak, amikor örvendeznek efölött, és keveslik az áldozatok számát, amikor képpel, névvel kívánják végső megoldásként a fulladást több száz idegennek. És akkor közelről látom, amit valahogy sosem értettem meg: hogyan lesz tisztes családapákból, macskájukról posztoló nőkből és a Coelho-szeretet elixírjét kereső férfiakból az a massza, amely egy századdal korábban oly sok mindenre képes volt. Közönyös részvevőként végignézni a felfoghatatlant.” Kemény, igaz szavak ezek.

*

Engedjük... Nem engedjük... Veszélyhelyzet... Nincs veszélyhelyzet... Ma így... holnap úgy... Sajtótájékoztató így... sajtótájékoztató úgy... Vigyázat, autósztráda! Gyalogosoknak tilos... Most már vonatra is ülhettek, Hegyeshalomig... Utazzon a MÁV-val!... Német kérdés... Nemzetközi kérdés...

Úgy forognak, pörögnek a szavak, az álláspontok, mint a búgócsiga. Tánci-tánci, körbe-körbe, pörög minden, és közben az a fülbántó, foghúzó, vijjogó muzsika... Valahogy így tudnám hirtelenjében lekottázni a migránsokról szóló hírek kakofóniáját.

*

Soha nem remélt profitot sepert be pénteken, szeptember 4-én a bicskei néhány négyzetméteres állomási büfé (resti) három tagú családi kiszolgálószemélyzete. Természetesen, nem a leszállított, se a jobbára a le nem szállítható, nyugatra távozásban reménykedő éhes migránsok rohanták le, nem is a helyzetet feszülten egyensúlyban tartani próbáló rendőrök taroltak odabent, hanem a minden eddiginél nagyobb számú, kíváncsi sajtós raja lepte el a helyiséget és amit csak lehetett, mindent felélt. A főnök estefelé már aggodalmasan érdeklődött a karhatalomtól: másnap is hasonlóra kell számítania? Néma vállvonogatás volt a válasz. (hvg.hu)

*

Mire jó egy zűrös nemzetközi labdarúgó mérkőzés? (Hát még, ha román–magyar, és történetesen Budapesten játsszák...) A román kormányzópárt (SzDP – PSD) jelenlegi elnöke, Liviu Dragnea kihasználta az alkalmat, hogy maga is jelen volt az arénában, s a döntetlenre végződött meccs után kíváncsian ellátogatott a Keleti Pályaudvarra, tapasztalatcserére. Hát... nem volt oda a látványtól, a személyes élményektől! Szerinte túl sok a menekültek közt az életerős, fiatal férfi és gyanúsan összehangolt a szervezettségük. Üzenete: Vigyázz, Románia!

*

Németországban élő, nyolcvanadik éve felé közeledő pályatársam, Hollai Hehs Ottó Aradról emigrált nyugatra, miután kényszerűen megkóstolta a népi demokrácia válogatott börtönkosztját. Éveken át küldött az NSZK-ból a rendszerváltás utáni Romániai Magyar Szónak úgynevezett „nyugati leveleket”, amelyekben a kárpátmedencei magyar ember tapasztalatával, de nyugati élményein átszűrve szólt skizofrén világunk megannyi ellentmondásáról. Nem kellett túl nagy jóstehetség, csak nyitott szem ahhoz, hogy az ezredforduló előtti években valaki észrevegye és megfogalmazza a javában bővülni látszó Európai Unió tökéletlenségeit, a schengeni megállapodás valamennyi konkrét sutaságával egyetemben. Akkoriban éppen a boszniai és a kurd migránsok voltak „napirenden”: „...Akit nem bántanak, otthona van és napi falat kenyere, az nem hagyja el hazáját... De a kurdokat bántják, üldözik, és a kurd anya nem mindig tudja gyermekének a betevő falatot biztosítani. Ezért menekülnek. És hová? A nyugati 'Jólét' országaiba, ahol talán nyugalmat, munkát és emberibb életet találnak... A kurd probléma csak egyike világunk nehezen megoldható kérdéseinek. Az ellenőrizhetetlen és számtanilag szinte kiszámíthatatlan népszaporodás, a tömegek élelmezése, természet és ember kapcsolatának egyensúlyban tartása, no és nem utolsó sorban a migráció, magyarán: a tömegek kényszerű vagy önkéntes lakóhelyváltoztatása, mind olyan fejtörést okozó problémák, melyek megoldása nélkül elkövetkező XXI. századunk kevésbé mennyeire, mint inkább pokolira változhat.”

Szegény jó Hollai Ottó, hol van már az új évszázad, évezred eleje? Tizenöt kemény év csorgott le a nagy rakétadurrogtatások és koccintások óta, és hát nem Neked lett igazad? Mert ha nem is éppen „pokoli” a helyzet, de a mennyeitől ugyancsak távol esik! Lássuk, mit írsz tovább, anno 1998?

„...Az albánok, bolgárok és románok saját hazájukból menekülnek nyugat felé, a nyomor kergeti őket. Jugoszlávia népei a polgárháború borzalmai elől menekülnek. A kurdok, bár őslakói a Közel-Kelet országainak, nem tudnak egységes államot létrehozni, Kurdisztán csak álom marad. Ha fajtámat, népemet, családtagjaimat szisztematikusan üldözik, sőt pusztítják, én nem tudom, mivé válnék! Megértem tehát a kurdok elkeseredését, harcát, menekülését. Csak azt nem tudom megérteni, hogy a 'felvilágosult', 'keresztény' emberi jogokat állandóan és hangosan követelő Európa miért csodálkozik, ha az elkeseredett tömegek özönvízszerűen nekilódulnak."

Hollai Hehs Ottó leírt szavai eleven lenyomatként őrizték meg számunkra azoknak a napoknak, heteknek, hónapoknak a hangulatát, akkori politizálásunk "ujjlenyomatát”. De  olvassunk tovább:

„A törökök az első világháború vérontásának árnyékában körülbelül egymillió keresztény örményt 'likvidáltak'. A tízmillió kurddal már nem olyan könnyű elbánni. A viszály évtizedek óta tart, és megoldásra nincs sok remény. Az európai közösség nem fogadhat be olyan országot soraiba, ahol a politikai ellenzék bebörtönzése, a kisebbség kisemmizése napirenden van...

A belügyminiszterek biztonságos határokat követelnek (kellett nekünk schengeni egyezmény), külügyminiszteri szinten sürgős 'politikai megoldást' javasolnak. Ha a világpolitika iránya és tartalma gyökeresen meg nem változik, akkor a kurdok menekülése, lehet, csak előjátéka egy mind jobban kiterebélyesedő menekülési hullámnak.” (Nyugati szemmel, in: Napi Magyarország, 1998. január 29.)

Mit mondhatnék, Ottó bátyám? Jóslatod egy az egyben bevált, hiszen – ahogy megtippelted – nem változott gyökeresen a világpolitika iránya és tartalma!

*

„... Sikoly – halálhörgések - szivet repesztő jajkiáltása, zaja, lármája vegyült az éjnek szürke gyászlevegőjébe - mintha a pokol tüzéből tört volna fel – a földet égető pusztító láva. 1916. augusztus 28. reggel, mikor a napsugarak bevilágították a földet, a nap korongja mintha valami szürke ködfátyolt vont volna magára – sugarai elhomályosodtak. E különös jelenséget mindenki szemlélte, kutatta az okát; de senki sem sejtette - a már beütött vészt, amely közeledik hozzánk. Vizsgálva az ég tájat láttuk, hogy Rozsnyó, Keresztényfalva, Brassó, Hétfalu hegylánczolatai alján végig húzódva, valami sötét felhődarabokkal vegyített sűrű köd emelkedne fel az ég felé... Néztük – gyanakodtunk, de nem találtuk ki e jelenség okát. A toronyba mentünk s onnan figyeltük, és onnan lehetett látni, hogy a sűrű köd formájú homályból tüzes lángnyelvek csapkodnak fel ég felé a levegőbe...”

Apokaliptikus képek, jelek, vészjósló hangulat...

Balogh György, Barcafalu bírója, maga is írogató ember, 1916 nyarán többek között ezeket tartotta fontosnak érzékeltetésül papírra vetni az erdélyiek nagy menekülésekor. De mi is történt Erdélyben közel száz éve? Miért indultak meg a világháború kellős közepén minden javaikkal, családostól, falu falu után, tájegység tájegység után, a zsúfolt országutakon, nyugat felé az erdélyiek ezres és tízezres tömegei?

Veres Emese-Gyöngyvér néprajzos egy igen fontos dokumentumkötetben (...mikor Oláhország háborút izene... A barcasági csángók kálváriája. Barcasági könyvek 2. Barca Kiadó, Budapest, 2008) közzétette azt a krónikát is, mely semmit sem elhallgatva, az akkor történtek hív leírása. Ebből származott az előbbi idézet, s a továbbiakban folytatom: „Nemsokára egy küldöncz féle futár érkezett Brassóból egy darabka írással a kezébe, s kiabálva a nép között hogy – Menekülés! Menekülés, nyakunkon az ellenség. Az elöljárókhoz szaladt, átadta az írást, melyben rövid utasítást ad a hatóság az elöljáróságnak intézkedés végett, hogy a község népe rögtön haladéktalan meneküljön, mert orozva rajtunk ütött az ellenség. Minden 55 éven alúlli felnőtt férfi köteles menekülni: a menekülés Kőhalom felé történik...

De már azt a riadalmat sem lehet leírni, ami a hir kidobolása után, de már előre is kitört a faluban a nép között. Sírás-rívás-jajgatás-kétségbe esés-lótás-futás-eszeveszettség volt látható mindenfelé. A falu népének nagy része védtelen és gyámoltalan asszonyokból és gyerekekből állott – kik azt sem tudták, mit hol fogjanak – hol kezdjenek. De mindenki csinált valamit – ami ereje, tehetsége és gondolkozásából fakadott, segédkeztek egymásnak.

A készülődés – a pakolás egész nap s éjjel is – másnap reggelig történt meg, mikor is a szekerek az egész faluból kezdtek ki indulni. Mindenki vitt magával amit könnyebben czipelhetett, s mindenki itt hagyott minden vagyont, minden javakat, amit nem czipelhetett magával – a menekülésre képtelen öregek bizalmába, ami teljesen bizonytalan volt, hogy megőrizhetik a pusztulástól.

Oly siralmas volt ez a menekülési eset igazán – hogy még a jó Isten is könnyezett ezen a nyomorúságon. Elképzelhető az a kellemetlen helyzet, mikor Brassó megyének felvidéke, alvidéke, Hétfalusi járása, Háromszék megye, Csík megye, s ugy Fogaras megye is, egyszerre indul és egy út irányba a keserves menekülésen, s mindenkinek az út iránya Kőhalom felé van megadva.

Az Újfaluból korábban elindult menekülők már Höltövényből vissza kelett térniök, mert az onnan Földvárra vezető út a felvidéki menekültekkel oly zsúfolásig el volt foglalva – hogy nem is lehetett alkalmat se várni arra – hogy szekérrel arra az úttestre bár aznap be lehetne kanyarodni.

Mi ujfalusiak Krizba felé kellett venni utunkat, s onnan le Földvár felé. S óriási nehézségbe és huzamos várakozásba került az is – míg a krizbai útból bekerülhettünk a Mogyorós felé vezető országútba. Két és három sorjába, s egymásba tömören zsúfolva eregettünk lassan egymás után, míg lassan Mogyorósig eljuthattunk. Itten vesztegelni kellett egy pár órát, mert már annyi szekér özönlött itt össze – hogy egy toppot sem lehetett tovább menni. Végre ritkultak a szekér sorok, egy rész Apácza felé vette útját, más része pedig a Bogát felé. S így mi is neki vágtunk a bogáti patak utjának. De itt is csak oly módon ment az utazás, és itt is 2-3 sor szekér tolongott egy másik után, s kikerülni egymást semmiként sem lehetett. Ilyen kínos utazás mellett értünk a Bogát legszűkebb részébe – ahol az éj sötétje reánk borult, és ott meg kellett hálni a menekülő tábornak.

Az éjszakázásnál a menekülők egy része szekerével letért az úttestről, az út melletti rétekre, más része meg az úttesten töltötte szomorú éjszakáját - ahogy a körülmények engedték. Reggel már kedvezőbb lett az utazás, amennyiben a könnyebb szekerek korábban igyekeztek befogni és előre elnyargalni, hogy a tömegeket elhagyhassák, akik pedig marhákat is czipeltek magukkal – azok lassabban haladhattunk, de szabadon, kényelmesebben Hévíz és Alsórákos felé.

Az egyfalusi menekültek egymástól szórványosan szétváltak kisebb-nagyobb csoportokban, és az ilyen csoportok nem igen váltak el egymástól, egymás segítségével és támogatásával haladtak előre a helyes bizonytalanságban - de Kőhalom felé.

Kőhalomba érkezve szünetet tartottunk, ahol a menekültekre váró vármegyei tisztviselők megyéikhez tartozó menekülteknek kiadták az utasítást, hogy hová vannak utalva és merre menjenek. Mi Brassó megyeiek Torontál megyébe voltunk kirendelve. Némelyek vasútra száltak marhástól- szekerestől, s vonaton vitték őket éppen Torontálba. Némelyek pedig kiknek több marhájok is volt – azok a poroson utaztak lassan Torontál felé.

Velem is 13 családból álló csoport volt – akik nem óhajtottak tőllem elmaradni, s kedvük volt utazni velem a poros uton...”

Az út további része is mélységesen tanulságos, hiszen számkivetés volt ez a javából...

*

Barcafalu bírója csöppet sem túlzott: hasonló, világvégét idéző fejveszettségről, káoszról és torlódó menekülthullámról számolnak be a székely egyházközségek Domus Historiái, vagy olyan írástudó, hiteles szemtanúk, mint amilyen Benedek Elek volt, aki a Bacon környéki állapotokat rögzítette önéletírásában (Benedek Elek: Édes anyaföldem, II. kötet): „Bemegyek a házba s mondom nyugodtan, csendesen nagyanyókának [feleségét becézte ekként]:

– Az ellenség csakugyan átlépte a határt s közeledik felénk. Igaza volt az én jóbarátomnak, hogy a "tigrisek" az idegen földön vérzenek. Holnap talán nálunk is kidobolják, hogy menjünk. Emlékszik, ugy-e, mit irtam a barátomnak? Ha már meg kell halnunk, haljunk meg itt. Hideg viz mellett egyeztünk meg. Igy volt-e?

– Igy, igy.

– Azóta én sokat gondolkoztam ezen. Tudom, ha nem láthatom többé ezt a házat, ezt a kertet, ezt a falut, ezt a temetőt – élőhalott leszek. És most mégis azt mondom: nem szabad meghalnunk! Emlékszik-e, hányszor mondtam: az édesapámat az utolsó esztendőkben én támogattam fel a garádicson, ő volt a gyenge, én az erős, s mégis, amig élt, hittem erős hittel, hogy ha Isten, ember, mindenki elhagy, agg szüleim gyenge karjában megmarad az én erősségem. Ha semmi egyéb nem marad, van, akinek keblén kisirjam magamat. Élnünk kell a gyermekeinkért!

– Ugy legyen, rebegte Mária.

De várunk mégis, megvárjuk, vajjon kiüritik-e Udvarhely vármegyét is. Másnap kora reggel átmegyek Nagybaconba: a papiház kapuja be van zárva.

– Egy órája lehet, hogy elmentek, – mondja a harangozóné. – Elébb a tiszteletes ur még eltemette egy menekült gyermekét, aki az uton halt meg...

Visszafordulok, megyek, mendegélek a hegyen át. Egy fehér harisnyás székely éktelen káromkodással hajszol egy borjut. Talán az egyetlen borja, természetes, hogy nem akarja itthagyni.

– Verje meg a Jézus Krisztus, aki a háborut csinálta! – átkozódik a boldogtalan. – Miatta kell itthagyni hazánkat!

– Igazat szóltál, öreg, – mondom magamban.

Otthon azzal a hirrel fogadnak, hogy futár jött a szolgabirótól. Meg kell állitani a csiki menekülőket s elhelyezni őket az erdővidéki falukban.

– No lám, mégis igazam volt: csak a határszéli vármegyéket üritik ki. Azért üritik ki, hogy szabadabb legyen a mozgása a mi hadseregünknek...

De a csiki menekülőket nem lehet megállitani, mert ők "látták", hogy nincs ott nekünk katonánk.

És csakugyan következő reggel kidobolják: halljad, ember, halljad! Meneküljön minden lélek!

Már szalad is hozzám a jegyző, izgatottan kér, hogy azonnal fogassak be s vágtassak a vasuthoz, mert ha csak egy órát késem is, elvágja az utat az ellenség.

(...)

Összehivom a családi tanácsot, s abban állapodunk meg, hogy kocsikon menekülünk "Nagy-Magyarországba". (A székelynek "Nagy-Magyarország" az ország Királyhágón, vagyis a régi Erdély határán tul eső része.) Három igás szekérbe befogatok négy lovat s két tehenet, hogy legyen tej az uton. A negyedik az én rokkant cselédemnek jut, azon hozza feleségét s öt gyermekét. Jól tudom, hogy nem bántanák őket az ellenséges katonák, de az asszony jajveszékel, a gyermekek sirnak - hát hadd jöjjenek ők is.

Két óra sem telik belé, utrakészen áll három szénahordó szekér. Közben az asszonyok kenyeret sütöttek, meg mindenféle pecsenyéket, én leszámoltam a napszámosaimmal, összeszedtem legfontosabb irományaimat, különös nagy gondom volt a dohányra meg a gyufára, sőt három szál gyertyát is zsebrevágtam. Szokatlan forró, meleg napok jártak, de mégis téli ruhába öltöztem át, mert minden valószinüség szerint gyakran fogunk hálni Isten szabad ege alatt. Hihetetlen nyugalommal csomagoltam, öltözködtem, közben egymásnak adták a kilincset a napszámosok, leszámoltam velük. A mi falunkban is van öt-hat oláh család, ezek is pásztoremberek, de az asszonynép napszámba jár. A legtöbb én nálam kapott munkát s valamennyitől ezzel bucsuztam el: adjon Isten nektek jobb gazdát, mint amilyen én voltam.

Mind sirtak. Ugy látszik, jobb gazdát egyik sem kivánt... Reggel nyolc órakor kezdődött a készülődés, tiz órakor már készen voltunk.(...)

A három szekéren elhelyezkedik az atyafiság, csak ketten: nagyanyóka meg én nem ülünk fel. Kéz a kézben támolygunk ki a mi paradicsomunkból. A kocsiut szélén nagyanyóka leszakit a szépvirágu sárga almafáról két almát, zsebembe dugja. Egy szál virág s két alma...

A házat, a kertet az öreg Mihály Ferencre bizom. Cserében viszem magammal nagy diák fiát. Annak idején én vittem a fiut városi iskolába, most viszem az ellenség elől.

– Itt a kulcsok, öreg. Ha jön az ellenség, nyisson ki minden ajtót nekik.

Minden ház előtt, minden uccasarkon síró-rívó asszonyok, gyermekek, de csak a pap, meg a tanitó, meg egy-két jobbmódu gazda készülődik, a férfiak zöme nem is gondol a menekülésre. Igazuk van. Ha én most egyszerü gazdaember vagyok, én is itthon maradok. Sőt, ha bizonyos volnék abban, hogy senki el nem árul, condra posztóruhába öltözném, meghuzódnám a cselédházban. Összeszámoltam, hogy a nyár folyamán harminc napot kaszáltam. Ugy fel volt törve, megkeményedve a tenyerem, hogy csak mutatnom kellett volna, nem nézik ki belőlem a "bojárt". De nem maradhatok, mert hallom a csiki meg a háromszéki menekültektől, hogy az urakat összefogdossák s viszik Romániába.

(...)

A menekülő szekerek beláthatatlan hosszu sora huzódik át a falun. Ezek mind csikiak. Egyetlen ur sincs köztük. Nyilván vasutra ültek idejében. Én nem is gondolok arra, hogy vasuton meneküljek. Este lépte át a határt az ellenséges hadsereg, s másnap már nem jött be a pesti vonat. Szentül hiszem, hogy lefelé és fölfelé teljesen megszünt a vasuti forgalom. Végig várjuk, amig kivonul a faluból a menekülő karaván, aztán mi is beállunk a sorba. Kinos lassusággal halad a karaván, mindegyre meg-megáll, mert a menekülők megrohanják a mezőt: herét, szénát "menekitnek" a szekerükre, huzgálják a földből a répát, tördelik a kukoricacsöveket. Nem itélem el őket ezért. Végre is nem indithattak el hazulról annyi takarmányt, amennyi ezen a ki tudja milyen hosszu uton szükségeltetik. Alig érünk ki a faluból, döglött ökröt pillantok meg az árokban. Ez már kidőlt. Hány fog még kidőlni a végtelen hosszu kalvária-uton! E sorsra jutnak bizonnyal az én teheneim is. És azok is, amelyeket a rokkant cselédre biztam...

Beláthatatlan menekülő karaván jön Nagybacon felől is: a két ut találkozásánál összetorlódik a két karaván. Magamnak kell rendet csinálnom, mert sem szolgabiró, sem csendőr. Nyilván azt hiszik, hogy szolgabiró vagyok, mert vastag, görcsös bot a kezemben, s nagy csodálkozásomra, engedelmeskedik a keseredett szivü nép.

Rettenetes porfelleg száll felettünk, előttünk, mögöttünk, fojtogat a por, a rekkenő forróságban csurog rólam az izzadság, de nem ülök a szekérre, Mária sem. Bokáig járunk a porban, forróságtól, portól tikkadtan, s nem jut eszünkbe, hogy szomjuságunkat eloltsuk, pedig üvegszámra van tej a szekereken. Megnézem az órát Bibarcfalva végén: éppen két órája, hogy elindultunk. Tiz percnyi ut ez csendes ügetéssel. Bent a faluban, a "Baross-forrás" háza előtt megtorpan a karaván, tenger nép rohanja meg a forrást. Most eszünkbe juthatna, hogy ihatnánk mink is, mégegyszer, utoljára a már külföldön is hires forrás vizéből, de vegyülhetünk-e a dulakodásba? Előre usztatunk a porban, biztatom az embereket: induljanak már, mert hátunk mögött a veszedelem. Jó félóra telik bele, mig ujra megindul a karaván, s teljes öt órát "menekülünk" Barótig. Éppen, félórai ügetés ez az ut Kisbacontól idáig. A kánikulai hőség, a porfelhő rettenetesen elbágyaszt. Ezer meg ezer ember ül szekereken, csak ketten, Mária meg én, gyalogolunk. Egyikünknek sincs türelme a csigalassusággal haladó szekéren ülni. Nekem azért nincs, mert ha kocsin ülök, azt szeretem, hogy hadd menjen a ló, szikrázzék a patkó. Máriának azért nincs, mert - látom, jól látom, - meg akarja menteni az ura életét. Azt hiszi szegény asszony, hogy nekünk a karaván előtt kell járnunk, igy talán...”

*

Kik és miért menekültek akkor Erdélyből – az akkori idők erdélyi kormányzója, Betegh Miklós emlékirataiban megmagyarázza nem csak a saját, hanem az akkori vezetőréteg bizonyítványát. Románia háborúba lépésekor, csapatai erdélyi betörésének napján a kormányzó még megnyugtató híreket hallott – sehol semmi gyanús jelentés –, s birtokaira készült utazni.

„De mintha valami előérzet szállott volna meg, mielőtt innen, mint ahogy azt terveztem, a Bánátba indultam volna, már a délutáni vonattal megint visszatértem Kolozsvárra. Körülbelül este hat óra volt, mikor utamból megtérve, irodámba benyitottam. Erre, mint egy végszóra, ahogy a színházban szokott történni, megszólalt a telefon. A brassói határrendőrség telefonált s jelentette, hogy a predeáli állomáson menekültek vannak és kért, küldenék utánuk egy külön vonatot. Bárha minden szót hallottam, mégsem értettem meg a dolgot. Kérdeztem, hogy miféle menekültek. A határ rendőrkapitány is félreértett s azt felelte, hogy a központi hatalmakhoz tartozó alattvalók. Még akkor sem fogtam fel szavainak jelentését és ismét kérdeztem, hogy ezek miért menekülnek. Akkor felelte a határrendőr-kapitány, hogy elterjedt hírek szerint, aznap délután három órakor Bukarestben koronatanács lett volna és ezen elhatároztatott a Monarchia elleni hadüzenet. Ezért menekül onnan az idegen lakosság. Erre már megértettem, hogy mit akar mondani, de az adatokat egybevetve, mégsem tartottam   a dolgot valószínűnek. Mert ha délután három órakor tartják a koronatanácsot, az nem ér véget egyetlen perc alatt, még kevésbé volt tehát a menekülteknek idejük e koronatanács után, aznap este hat óráig befutni Predeálra s onnan  Brassóba telefonálni. Mivel mindig azt tapasztaltam, hogy a megijedt, avagy bármely körülmény folytán megzavart emberek lelki egyensúlyát a legbiztosabban úgy állíthatjuk helyre, ha kívánságaikat teljesítjük, megígértem a határ-rendőrkapitánynak, hogy óhajtásuknak eleget teszek. Tényleg azonnal szólottam a vasúti üzletvezetőség brassói kirendeltségének, hogy a vonatot állítsa ki. Nyomban jelentettem az esetet Sándor  Jánosnak Budapestre,  kiről tudtam, hogy a vasárnap és az esti órák dacára még hivatalában van. Úgy is volt, személyesen beszéltem vele, részletesen jelentettem neki az egészet és mikor azt mondottam, hogy elterjedt hírek szerint a minisztertanács a hadüzenetet határozta el, közbeszólott: „Furcsa, nekünk éppen ellenkező jelentésünk van." Egyebekben egészen helyeselte eljárásomat.

Felhívtam a brassói határrendőrséget, hogy a kiküldött vonat sorsa felől érdeklődjem. Azt jelentették, hogy a vonat kiment, de a predeáli állomásra már nem juthatott be, mert reálőttek. A menekülteknek is csak egy része tudott a romániai hatóságoktól elszabadulni és a nyilt pályán megállott vonatunkra felszállani, a többieket nem engedték el, hanem letartóztatták. Megint hivtam a belügyminisztert, ki szintén keresett már engem. Ő közölte velem, hogy aznap este 9 órakor átadták Bécsben a hadüzenetet, Tisza elutazott Bécsbe és meghagyta, hogy a hadüzenetről Sándor János személyesen értesítsen engem.

Elég elővigyázatlan voltam, hogy a mellém beosztott urak közül egyiket sem kértem fel maga idejében arra, hogy biztonság kedvéért az éjjelt töltse az irodában. Inasom utján próbáltam most őket előkeríteni, de tekintettel a késői órára, ez nem sikerült. Egyedül reám hárult a feladat, hogy az összes, Romániával szomszédos vármegyéket értesítsem. A vármegyei megbízottak, kiknek állandóan a telefonnál kellett volna lenniök, nem voltak egyhamar megtalálhatók. Néhol a vármegyei hajdú jelentkezett, kinek természetesen nem lehetett e nagy fontosságú dolgot azzal a biztos tudattal bemondani, hogy annál kevesebbet, vagy többet mondani nem fog. A fő- és alispánok is ki itt, ki amott volt, amint az a késői órákra való tekintettel természetes is. Több-kevesebb idő kellett ahhoz, míg ezek egyenként előkerültek s velem az összeköttetést felvehették. Egész reggelig, míg a mellém beosztott urak előkerültek, a telefonnál ültem. Hangsúlyozom, hogy akkor még nem volt evakuálásról szó, mert hiszen még nem tudtuk, hol, mely részen fog a támadás történni. Ezen éjjel még csak az értesítést adtam le, figyelmeztettem a hatóságokat a bekövetkezhető eseményekre s figyelmükbe ajánlottam mindazon előleges intézkedéseket, melyeket a miniszteri rendelet ezen esetre előir. Másnap reggel a hadvezetőség már tisztában volt a támadás irányával, mely, amint ismeretes, az egész határ mentén, minden erre használható szoroson, egyszerre történt. A hadvezetőség ekkor az egész úgynevezett „Maros-vonal", helyesebben Erdély keleti és déli részének, a Maros bal partjáig való kiürítését kívánta. A hadvezetőség ezen kérése a magyar kormánynál, kivel ezt közöltem, a leghevesebb ellenállásra talált. A területet is sokallotta és semmikép sem akart belemenni abba, hogy az evakuálás általánosságban és imperative történjék. A hadvezetőség ugyanis a kérdéses területről mindenkit és mindent, kényszer útján kívánt eltávolítani. Végül abban történt megállapodás, hogy csak a hadianyag és a fegyvertfogható lakosság távolíttassék el és ez is csak a határmenti vármegyékből. A lakosságnak fegyvert nem fogható része és a harcászati célokat nem szolgáló egyéb anyag azonban ne mozdíttassék. Aki ennek dacára is menekülni akar, annak erre segítség nyújtandó. A mozgósított vármegyék és a Maros között fekvő terület csak készenlétbe helyeztessék, de onnan semmi se mozdíttassék meg.

Hát ez mind igen szép lett volna, ha a hatóságoknak sikerült volna rendet és fegyelmet tartaniok. Csakhogy az ellenséget még sohasem látott nemzedék, mint az égő házban rekedt emberek, elvesztette fejét, nem hallgatott semmi okos szóra. Mikor az asszony látta, hogy viszik a fegyvertfogható lakosságot, eltávozásra kényszerítik a család fejét, fiát, ki eddig a gazdaságot tartotta, viszik az ökröket, gabonát, takarmányt, többé őt sem lehetett visszatartani. Emberileg nézve érthető is volt ez. Miért maradjon az a szegény feleség vagy anya otthon, kinek elvitték férjét, fiát, el úgyszólva mindazt, amivel a gazdaságot folytatta. Csakhogy az asszonyok futása a gyermekekét is magával vonta, sőt több esetben haldokló betegeket is akartak magukkal vinni. Látva a határmenti vármegyék mozgalmát, megindultak azon vármegyék is, melyek ezeken innen feküdtek és mozgósítva nem is voltak. Így egyszerre mozgásba jött akaratunk ellenére egy akkora terület, melyen 1,300.000 ember lakott. Vasúti kocsi persze már nem igen volt. A hadvezetőségtől alig lehetett kieszközölni, hogy a katonákat a frontra vivő kocsik, visszafelé menekülteket szállítsanak. Sokszor gondoltam ezekben a napokban arra a főispán társamra, ki  megijedt  akkor, mikor megkérdeztem tőle, hogy ily evakuálás esetén hány vasúti kocsira volna szüksége.

A szekéren menekülők utazása rendezettebb volt. Megállapítottuk még az első nap, hogy melyik falú melyik úton haladjon, melyik útkereszteződésnél, melyik adjon a másiknak az elmenetelre előnyt. Hol étkezzenek, hol háljanak, mi a menekülés irányának végcélja, mely megyében, mely falúban kell megállaniok. Hol kapnak élelmet állataik és saját maguk részére. Sőt a menekülő irányokon a kormány néhány nap alatt bizottságokat állított fel, melyek az állatokat mindazoktól, kik azokat eladni akarták, tisztességes áron megvásárolta.

A vasúton azonban lassabban ment a dolog, mert vasúti vonalaink csak egyvágányúak voltak és azt a tervemet, hogy a vonatok Aradon jöjjenek be és Váradon, vagy a Szilágyságon menjenek ki, tehát az egész erdélyi hálózat, mint egy körvonal vétessék igénybe, előttem még ma is érthetetlen okokból nem akarták elfogadni. Így tehát minden bejövő vonat, mely katonaságot hozott be, elzárta a menekülőkkel kifelé igyekező másik vonatnak útját.

Végnélküli volt a panasz, hogy három napig tartott, míg ez és ez az úr vonaton Pestre ért. Új panaszok, hogy valaki nem kapott fél fülkét. Ma annyira nevetségesen hangzanak e panaszok, miszerint helyénvalónak látom kijelenteni, hogy azok tényleg mind megtörténtek, s nem költői eszmefuttatásként irtam ezeket ide le. Úgy hozzá voltak szokva az emberek a kényelemhez, a közlekedési eszközök járásának pontosságához, hogy minden legkissebb kényelmetlenséget, még a menekülés idejében is, egyenesen inzultusnak tartottak.

Jellemző, hogy a pesti hírlapírók, kik „csodát látni" jöttek, meg voltak botránkozva azon, hogy a menekülők gyerekeinek nincs cipőjük. Ők persze nem tudták, hogy a falusi gyermekeknek békében sem volt és hogy ezért őrzik a gyermekek télen, századok óta a tűzhely padkáját, s a gyerekcipő csak a legújabb kornak vívmánya s ma is csak a tehetősebbeknél használatos.

A menekülők sem lévén a halandóság ellen bebiztosítva, természetesen menekülés közben is történtek halálesetek. Az előbb láttuk, hogy haldoklókat is szállítottak magukkal. A mindig, mindennel elégedetlenkedők, már a menekültek tömeges elhalálozásáról beszéltek, holott, különös, de úgy van, a menekültek halandósága a rendes halandóság arányszámán alul maradt. (...)

Tisza megkérdeztetvén, a Házban körülbelől azt felelte a beütésre vonatkozólag, mit nekem a második kormánybiztosságom kezdetén mondott, az evakuálásra pedig, hogy azt jobban csinálni nem lehetett. Utóbbira vonatkozólag megkérdeztem több, nem csak cs. és kir., hanem német vezérkari tisztet is és felkértem őket, hogy mondják meg, mit lehetett volna többet tenni, hogy az evakuálás „rendesebben" menjen. Csak nevettek reá és azt felelték, hogy úgy látszik, mi nem vagyunk tisztában avval, hogy az evakuálás nem kéjutazás. Láttuk volna csak azt az evakuálást, amit Hindenburg a Mazuri tavaknál, avagy a Monarchia Galíciában csinált, akkor nem beszélnénk arról, hogy a világháború legnagyobb evakuálása „rendesebben" is történhetett volna." (Betegh Miklós: Erdély a háborúban. Néhány erdélyi adat az 1914-17. évek történetéhez. Erzsébet Könyvnyomda RT Dicsőszentmárton kiadása, 1924.)

Furcsa, de az eltelt száz év sem volt elég ahhoz, hogy tisztességesen megállapítsák az erdélyi zűrzavarért felelősöket és a felelősség fokát. A Fennvalóra maradt az igazságtevés...!

*

Csakhogy a Fennvalóval is valami gond lehet. Mert a történelmi egyházak vezetői hallgatnak. Akik megszólalnak, azok is inkább félszájjal teszik. A migráns-ügyben jóhiszeműen nyilatkozó Böjte Csaba testvért csúnyán kikezdték a kommentelők, akiknek semmi sem drága. Az Erdélyi Riport cikkírója, Szűcs László meg is állapítja: „Azon se lepődnék meg, ha az utóbbi napok emberséges nyilatkozatai után Böjte Csaba atyát kéretnék be. No de hova? S milyen legyen egy ferences szerzetes, ha nem az elesettek mellett szóló, ki más fogalmazzon úgy, hogy Isten nem teremt selejtet, ha nem ő? S miért is ne mondhatna ilyeneket, ha az ő legfőbb földi elöljárója, a pápa még ennél is sarkosabban szólít fel szolidaritásra a menekültekkel. Utóbbi nem véletlenül választotta a Ferenc nevet egyházfői szolgálatához. S őt aztán senkinek sincs lehetősége bekéretni, aki itt a földön bármilyen tisztséget visel, bármilyen titulussal rendelkezik. Esetleg maga kérethetné be azokat az egyházi méltóságokat, akik ájtatos csendben lapulva, mélyen hallgatva elszabotálják a főpásztori álláspontot.” (Bekéretjük magunknak, Erdélyi Riport)

*

Az alábbi fotót a nyugat.hu munkatársa készítette Brüsszelben, s üzente általa Erdő Péter bíborosnak, hogy „lehetne így is...” A bíboros ugyanis nemrégiben úgy magyarázkozott, hogy ha segítené a menekülteket, azzal embercsempészet bűnében marasztalnák el... A fotót azóta rengetegen megosztották a világhálón. Álljon itt Pais-Horváth Szilvia képaláírása is: „Ezt a fotót tavaly Brüsszelben készítettem. A belváros szívében, egy csodaszép templomban szállásolták el az afgán menekülteket. A templom előtti téren a kis srácok fociztak, bent aktivisták egy kiállítást rendeztek be, hogy a brüsszeliek és a turisták is megértsék: ezek a sátrasok miért vannak itt.”

*

Lassan olyan ez a naplóírás is, mint egy hosszú, kimerítő menetelés. Legjobb lenne abbahagyni, feladni, kiszállni... De az élet törvénye az, hogy az ember, ameddig tud, talpon maradjon. A vonulásban pedig egyelőre nincs megállás, a káosz teljes, de ha sikerült vajmi csekély mértékben is eloszlatni némi homályt a kérdésben, akkor akár meg is pihenhetünk. Ajánlatos a sok vonatkozást, szerteágazó problémát  tovább mélyíteni, a jelzett könyvekre, filmekre rátalálni... Ma erre korlátozódik az eseményektől távoli, tehetetlen ember némileg értelmes és hasznos „menetelése”. Felkészülni mindarra, ami ezután jön.

 *

 Köszönöm mindazoknak, akik menet közben bekapcsolódtak az együtt-gondolkodásba és megosztották velem aggályaikat. Ezt a verset például Marseille-ből küldte e sorok írásakor kedves, Franciaországba szakadt, sosem látott költőtársam. Megegyező hullámhosszaink, ha ritkán is, rendszerint egybehangzottak...

Agnel Hidvégi Éva: Kérdés

Ha valaki elesik az utcán,

az emberek oda ugranak,

hogy talpra állítsák a szerencsétlent.

Most, amikor milliók ’esnek el’,

s halálos veszélyek elől

halálos bizonytalanság hullámain

útra kelnek, hogy megérkezzenek

valahová, ahol többé-kevésbé mégiscsak

élhető az élet,

min töprengenek annyit a többiek? (Marseille, 2015. szeptember 5.)

 *

 Szinte elfelejtettem, itt van még egy feljegyzés – pontosabban egy kérdés –, valamelyik cédulámon, töröm is rajta a fejem, de már csak úgy, idefirkantom, hogy el ne felejtsük, s törjék rajta mások is a magukét..

Kell-e valakinek ilyen áron Schengen? Mert őszintén mondom: nekem aztán nem. Ahogy most működik, luxus és értelmetlenség magunknak fenntartani. Ha ez az ára a megoldásnak, akkor inkább felejtsük el. Jobb időkig...