Három hónapja kezdte a diplomáciai szolgálatot, még tanul „kolozsváriul". Még nem tudta kiismerni az egyirányú utcák sajátos logikáját, de ámulattal tölti el a kincses város óriási magyar kulturális kínálata. Hivatásáról azt vallja: könnyűnek tűnhet kívülről, de valójában nagyon megterhelő tud lenni. Magdó János kolozsvári főkonzult kérdeztük.

Brassóban született, és fiatal felnőttként költözött át Magyarországra. Saját döntés volt? Vagy a család akarta így?

Hétfalusi csángó származású vagyok, bár Brassóban születtem, ott érettségiztem 1988-ban és nagyon kötődöm ehhez a városhoz. Ezt követően Négyfaluban dolgoztam még egy évig, lakatosként egy kisszövetkezetben. Majd jött a katonaság Jászvásáron a tűzoltóságnál. Ott éltem meg a forradalmat és a marosvásárhelyi márciusi eseményeket. 1990 augusztusában hagytam el az országot. Hogy a család akarata volt-e? Nos, a család már régóta így akarta. Aki idősebb, az emlékszik még, hogy várták a kivándorolni készülő családok a „kis formulárt" meg a „nagy formulárt" – mi ebben nem voltunk túl szerencsések. Aztán jött a rendszerváltás, és én benne voltam a lendületben, így aztán elmentem. Húszévesen az ember még nagyon hisz benne, hogy ki tud próbálni valami egészen mást.

A vásárhelyi események is lendítettek ezen az elhatározáson?

Mint említettem, katona voltam Jászvásáron. Éppen a hálószobában feküdtem az ágyon, amikor odajött hozzám néhány katonatársam azzal, hogy „ti magyarok ölitek a románokat Vásárhelyen!" Visszafeleltem, hogy én nem öltem meg senkit, és befordultam a fal felé, hogy elkerüljem a konfliktust. Elég rossz érzés volt ez akkor. Másnap betereltek minket a „tévészobába", hogy mindenki nézze, mi történik Vásárhelyen. Majd bejött egy tiszt, és belefogott egy politikai propagandabeszédbe a magyarok ellen. Nem mintha nagyon bátor lennék, de felszólaltam, mert nagyon felháborítónak találtam, hogy teljesen mást mond, mint amit a tévében hallottunk egy másik román katonatiszt szájából, aki kiegyensúlyozottan próbálta elmagyarázni az események hátterét. Elmondtam, hogy ha figyeltek volna arra, ami öt perccel ezelőtt elhangzott a tévében, akkor tudhatnák, hogy azért más vélemény is van. Végül annak köszönhetően, hogy a család már régóta ki szeretett volna telepedni Magyarországra, idő előtt leszerelhettem, így csak hét hónapot voltam katona egy év helyett.

Maradt család Brassóban?

A nővérem már korábban elment, a szüleim pedig úgy döntöttek, hogy megpróbálják, milyen az új demokráciában élni. Miután édesapám 2006-ban meghalt, édesanyám is kiköltözött, hogy közel legyen a gyerekekhez, unokákhoz. De persze még vannak rokonok, barátok itthon, őket is, meg Brassót, Négyfalut is rendszeresen meglátogatom, nagyon közel állnak hozzám.

Mi vezetett a diplomáciai pálya iránti érdeklődéshez?

Nem jött egyik napról a másikra. Az ember húszévesen mindenfélébe belefog. Egy évet dolgoztam Budapesten, egy évet tanultam Miskolcon, aztán visszamentem Budapestre, ahol az Eötvös Loránd Tudományegyetemen német szakra iratkoztam be. Jártam japán szakra is egy évet, meg média szakra két évet. Igazából ki akartam próbálni több mindent, mielőtt eldöntöttem, hogy mi is akarok lenni. Az egyetem után, 1999-ben az Európai Néppárt által működtetett budapesti Robert Schuman Intézethez kerültem, ott kezdett ébredezni bennem a gondolat, hogy diplomáciai pályára lépek. 2000. szeptember végén felvételiztem a Külügyminisztériumba, és 2001 márciusában kezdtem el ott dolgozni.

És milyen kvalitások szükségesek ahhoz, hogy valakit felvegyenek a magyar Külügyminisztériumba?

Három alapvető dologra figyelnek: az egyik a diplomáciához kacsolódó szakmai ismeretek – ehhez hozzátartoznak történelmi, EU-s, biztonságpolitikai és aktuálpolitikai ismeretek, valamint a nemzetközi jog és gazdaságtanban való jártasság -, aztán fontos egy általános műveltség megléte, valamint két idegen nyelv alapos ismerete. Azonban e konkrét, számon kérhető tudás mellett, fontos egy fajta hivatástudat, elkötelezettség is.

Milyen diplomatának lenni?

Talán könnyűnek tűnhet kívülről, de valójában nagyon megterhelő tud lenni. Folyamatosan szellemi munkát végzünk, közben meg reggeltől késő estig jövés-menés, lábon állás, sokszor éjszakába nyúlóan. Meg aztán a családtól is elvonja az időt. Mindemellett egy nagyon szép hivatás, örülök, hogy ezt a pályát választottam.

Ha már a családról esett a szó: a diplomatafeleségek életét mindig érdeklődés övezi. A felesége, Lévai Szeréna is erdélyi?

Igen, kézdivásárhelyi, vagyis egy igazi székely. Biológiát végzett Bukarestben, szülésznőként-ápolónőként dolgozott, majd lehetősége adódott a szakmájában dolgozni a budapesti Semmelweis Egyetemen. Akkor jött az athéni külszolgálatunk, és ott kellett hagynia ezt a munkát. Úgy vettem észre, hogy ez egy kicsit rosszul esett neki, de végül az élet kárpótolta, mert Athénban született meg gyermekünk, Katalin, aki most négyéves. Az élet ilyen: amit elvesz az egyik oldalon, azt visszaadja a másikon.

A sétatéri kaszinóban, bemutatkozó estjén együtt fogadták a vendégeket...

Igen, nagyon örültem, hogy el tudott jönni. Itt volt nyáron, de utána vissza kellett térnie Magyarországra, lezárni az otthoni ügyeket. A bemutatkozásom napján érkezett vissza Kolozsvárra, hogy este ott lehessen velem. Nagyon jól esett. Ő egy olyan ember, aki nagyon meg tudja szerettetni magát mindenkivel. Talán a szakmájából is adódik, hogy konfliktuskerülő és nagyon segítőkész. Szerencsés ember vagyok, ezt elmondhatom 11 év együttlét után is.

Gondolom, a hivatal átadásakor-átvételekor megtudakolt elődjétől, Szilágyi Mátyástól egyet s mást erről a közösségről, az itteni körülményekről.

Sajnos kevésszer volt időnk hosszabban elbeszélgetni, és egy főkonzul munkája annyira szerteágazó, akkora ismerethalmaz gyűlik fel, hogy az ügyeknek talán a harmincadát tudtuk átbeszélni....Én majdnem teljesen kezdőnek éreztem magam, amikor idejöttem, és most sem állítom, hogy felsőfokon „beszélek kolozsváriul". Három hónapja vagyok itt, és még mindig távol állok attól, hogy otthonosan mozogjak a kolozsvári magyar közegben. És akkor még nem beszéltünk a románról.... Óriási munka megismerni és átlátni az egészet. De jó úton járok, az egyházak, a kulturális élet, az oktatási intézmények, a civil szervezetek és a gazdasági élet számos képviselőjével már megismerkedtem. A városban élő magyar közösség nagyon aktív, sok minden történik.

Hány megye tartozik az Ön által vezetett konzulátushoz?

A konzuli kerület hat megyéből áll: Kolozs, Szilágy, Temes, Arad, Bihar és Szatmár. Egyedül az utóbbiba nem sikerült eddig eljutnom.

Amikor legelőször ideérkezett, mit érzett?

Ha az ember belecsöppen valami ismeretlenbe, akkor beleveti magát a feladatába. Annyira egymás után jöttek a tennivalók, emberek, rendezvények, hogy csak csináltam, nem volt sok időm gondolkozni. A város teljesen új volt számomra. Egyszer-kétszer voltam itt korábban, még 1990 előtt. Először azt az útvonalat ismertem meg, ami a lakásom és a hivatal között van, de ez nem igazából elégítette ki az érdeklődésemet, így megkértem Asztalos Lajos várostörténészt, hogy vezessen körbe, mutassa meg a belváros nevezetességeit. Most, októberben egészen más a hangulata a városnak, mint nyáron, amikor ideérkeztem, mert zsong az egyetemistáktól, és a szükséges idő, hogy eljussak A-ból B-be, kétszeresére nőtt. De, gondolom, Kolozsvár most mutatja azt az arcát, amilyen valójában, és nem augusztusban. Nem rossz ez, de talán a közlekedésen, forgalomirányításon lehetne csiszolni. Ha magam vezetek, mindig gondban vagyok, mert nem tudom kiismerni az egyirányú utcák létesítésének sajátos logikáját. Néha fel kell hívnom egy helyi kollegát, hogy akkor most hogyan tovább? És az ő telefonos irányításával vezetek. De ha a 4 milliós Athén ment, akkor Kolozsvár is menni fog, bár most még úgy érzem, hogy Athénban könnyebb közlekedni....

Volt ideje kiutazni a vidékre?

Ellátogattam például Gyulafehérvára, Bonchidára, Tordára, Désre, Szamosújvárra, de még nagyon sok helyre szeretnék eljutni, hogy csak a kolozsvári múzeumokat említsem. Színházba, operába is készülök, németesként kíváncsi vagyok például A fizikusokra (Dürenmatt drámáját a napokban mutatta be a Kolozsvári Állami Magyar Színház –szerk.megj.), kétszer is terveztem, hogy megnézem a Báthory Erzsébetet a Magyar Operában, de végül máshova szólított a kötelesség. Ezúton is kérem a társulatvezetők elnézését, akik az előadásokra meghívót küldtek nekem, amiért még nem tudtam megnézni egy előadást sem, de ami késik, nem múlik.

Megvalósíthatónak látja a kolozsvári Magyar Kulturális Intézet létrehozását?

A szándék megvan a kulturális államtitkárság részéről, és remélem, hogy meglesz hozzá az anyagi háttér is. Másrészt meg el kell mondanom, hogy meglátásom szerint az egész Kolozsvár egy Kulturális Intézet. Óriási a kínálat, van úgy, hogy egy este egy tucat magyar kulturális rendezvény van a városban. A kolozsvári magyarok nagyon aktívan és jól szervezik kulturális életüket, úgyhogy az intézet csak egy hozzáadott érték lesz ahhoz, ami már nagyon szépen működik. Persze az intézetnek nagyon fontos feladata lesz az is, hogy a régióban élő románság felé is nyisson.

Az Ön által vezetett intézmény egyik legfontosabb feladata a kedvezményes honosítások ügyintézése. Vannak számadatai a kérelmezőkről?

Globálisan több mint 300.000 ember kérelmezte eddig a magyar állampolgárságot és 220 000-en tették le eddig az esküt.

Bizonyára értesült róla, hogy még mindig vannak románok, akik fenyegetve érzik magukat amiatt, hogy magyar ismerőseik kérik a kedvezményes honosítást. Találkozott már ilyennel?

Nem, és nem is értem, hogy miért éreznék magukat fenyegetettnek, hiszen Románia hasonló gyakorlatot folytat a Moldovai Köztársaságban élő románság tekintetében. Olyan emberek kérik a magyar állampolgárságot, akik jó román állampolgárok is, itt dolgoznak, itt fizetik az adót, itt nevelik gyermekeiket. Semmi egyébről nem szól ez, mint hogy valaki érzelmi vagy akár gazdasági meggondolásból kéri és megkapja, esetleg visszakapja a magyar állampolgárságot.

Utolsó kérdésem: mi a legszebb magyar szó?

Édesanya. Én így szólítom a saját édesanyámat is, meg a páromat is. Magyarországon már alig használják, de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy gyermekünk is édesanyának és édesapának szólítsanak minket. Így, erdélyiesen.{loadposition mnk}