Hogyan élték meg 1989. december 22-ét Bukarestben, Brassóban, Csíkszeredában? Mit tudtak a romániai történésekről Magyarországon? Hogyan tekintenek vissza 25 év távlatából az akkori eseményekre? Összeállításunkban a maszol.ro publicistáinak személyes élményeit olvashatják.

Ágoston Hugó: Káosz, rettegés, sortüzek

Decemberben már csak lézengtem Bukarestben: 14-étől a zsebemben volt és csak benyújtásra várt a kitelepedési engedély nyomtatványa, a híres nagy formulár. A pártból és a laptól már kora tavasszal kirúgtak, kényszerű nyomdai korrektori állásomat is feladtam. Csendesen eladoggattam a holmimat. A tévékészüléket is, úgyhogy később az eseményeket, a világon az első élőben közvetített forradalmat a fölötünk lakó szekus ezredesnél néztem végig, a higgadt öreggel és a vendégszerető nejével együtt. (Amikor egyszer, a rendszerváltás hevében, megkérdeztem tőle, hogy hatáskörileg foglalkozott-e velem, nevetve azt válaszolta, ne legyek gyerek.)

December 22-ére lelkileg fel voltunk készülve, persze nem tudva pontosan, hogy is fog történni a diktatúra bukása. A dominóhatás elkerülhetetlen volt. 1989. december elsején Mihail Gorbacsov tárgyalt II. János Pál pápával, másodikán-harmadikán pedig (a híres máltai találkozón) Georg Bush amerikai elnökkel. (Emlékszem, 1987-ben volt alkalmam látni Gorbacsovot Bukarestben, Ceauşecu félt tőle, mint a tűztől, mi pedig kitartóan reménykedtünk...)

December 22-e előtt volt azonban a talán még meghatározóbb 21-e. Amikor a fővárosi polgármester ihletésére nagygyűlést hívtak össze, azon – ma már tudjuk, temesvári fiatalok hatására – rendbontás tört ki, petárdák ésatöbbi, este pedig jöttek a hírek a durva letartóztatásokról. December 21-én késő délelőtt, értesülve róla, hogy zavargás készül, átléptem a közelben lakó Lányiékhoz. Szabolcs nem volt otthon, a feleségével beszélgettem a konyhában, már menni készültem, amikor beállított egy szekus, onnan, ahova behúzódtam hallottam, hogyan faggatja szigorúan Lónikát – ellenőrizni jött, így utólag szinte biztos vagyok benne, hogy lekapcsolni Szabolcsot. Aztán kiderült, hogy Lányit el is vitték aznap este, az egyetem körül kapták el, sok száz bukarestivel egyetemben. (Hogy Zsilaván mit éltek át, s mi várt volna rájuk, ha a rendszer nem bukik meg, többen leírták, a legérzékletesebben Horia-Roman Patapievici.)

Estére a villámgyorsan terjedő zvonokból tudtuk, hogy ötszáz körüli a halottak és a sebesültek száma, a kórházak tele voltak áldozatokkal; akkor már – körülbelül héttől éjjel háromig – jól hallottuk a lövéseket. Az ember sortüzek közben nehezen alszik el.

Így virradt Bukarestre a pénteki nap, december 22-e. A külvárosi munkásság is értesült a történtekről, és ahelyett, hogy a kommunista párt által prekonizált, az ellenséget elítélő népgyűlésekre ment volna, elszántan a központi részek felé vonult. Fél tízkor a rendőrség barikádjait elsodró tömeg megtöltötte az Egyetem teret. Majd az egész városközpontot.

Bevallom, nem voltam ott, nem voltam kinn. Tömegiszonyom van, a kötelező ünnepi felvonulásokat is, ha csak tehettem, elkerültem, egyedül voltam a nagy lakásban, és tudtam, hogy amikor zavargások vannak, bármi megtörténhet. (Eszembe jut kedves Élet és Tudományos barátom, Akácz Lászó szerkesztő úr; amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy ’56-ban Budapesten vonult-e ki, egyáltalán mit csinált, amikor az utcákon-tereken lőttek, röviden azt válaszolta: „Féltem.”)

Természetesen semmilyen kényszert nem érzek, hogy ne a valót mondjam akkori lelkiállapotomról, de az igazság az, hogy nagyon későn, éjjel három óra után feküdtem, úgyhogy reggel kilencig nem nagyon félhettem – annál inkább amikor kintről, egészen közelről jövő, nem épp sortűzszerű, de éles és elég szapora csattanásokra ébredtem. Ilyenkor – vagyis például földrengéskor, házkutatáskor, de forradalomkor is – az a legfontosabb, hogy az ember fel legyen öltözve. Kinéztem az erkélyről: a szomszédasszony szőnyeget porolt.

Amikor a tömegharag visszazavarta a tüntetők lecsendesítésével hangosbeszélőn próbálkozó diktátort, a hír megint villámgyorsan elterjedt, sok embert az utcára, még többet a tévé képernyője elé szólítva. Így tudtuk meg a TVR épületét déli fél egy óra körül elfoglaló forradalmároktól – jelesen Ion Caramitrutól és Mircea Dinescutól –, hogy a fehér helikopter a diktátorral és feleségével felszállt a Központi Bizottság épületéről. Elmenekültek! Stílusfordulattal most azt kellene írnom: és hozzánk röpült, megfogható közelségbe került a boldogság kék madara. De nem az jött el, hanem a teljes káosz. Meg a rettegés, hogy a kommunisták bosszúra éhesen visszatérnek.  

Estefelé kimerészkedtem az utcára, a sortüzek visszaparancsoltak. Megjelentek (illetve dehogyis jelentek meg, csak lőttek veszettül rejtekhelyeikből, minden helyzetből, ugye) a terroristák. Jött a pánik, a tévében egymást érték a rémhírek. Megjelent Ion Iliescu, akiről a Szabad Európa Rádióból jóideje tudtuk, hogy ő lesz az új nagyfőnök. Egyre több volt a terrorista és a forradalmár. Aztán előbbiek lassan elfogytak, utóbbiak száma a helyzet lecsendesedése után is szünet nélkül nőtt.

Negyvenöt éves voltam, egy híján húsz éve bukaresti. Bélyeget rég nem gyűjtöttem, egy ideig a töltényhüvely-gyűjteményemet mutogattam. Magyarországra már nem telepedtem át – részben a fogadókészség hiánya miatt, de azért sem, mert Gálfalvi Zsolttal azonnal elindítottuk az új Hetet. A lap főszerkesztőjének és főszerkesztő-helyettesének örök élménye sortüzek, közeli lövések zajára bemenni a szerkesztőségbe, hazaevickélni a Scânteia Házból. (Ez az élmény fél év múlva az Egyetem téri tüntetések kapcsán is megadatott.) Mondták utána, hogy több helyen csak riasztó szimulátorok voltak, hogy a tüntetőket, a bajkeresőket visszazavarják lakásaikba. Nem tudtuk, és akkor sem lett volna sokkal kellemesebb, ha (úgy) tudjuk.

December 22-e fontos nap volt. Aggodalommal és rokonszenvvel, szolidaritással tekintett a román fővárosra, az országra az egész demokratikus világ. Addig az estéig tartott a forradalom.

Ambrus Attila: Temesvár a vonalban

1989. december 21-én Brassóban a közelgő karácsonyra gondolva, felmentem a belvárosba, hogy hátha találok a könyvesboltban valamilyen új magyar könyvet. Nem találtam. Trolival utaztam hazafele, amikor a Szentpéteri úton egy tíz-tizenkét fős csapat elállta a busz útját, lehúzták a csápjait, felszálltak az első ajtón és arra biztatták az utasokat, hogy menjenek velük. Menjenek velük tüntetni. A recsegve-ropogva szóló Szabad Európa Rádióból már értesültem, hogy valami történik Temesváron. Elfordítottam a szemem a repülőgépgyári tüntetőkről, néztem ki a troli ablakán, és hatalmába kerített a félelem. A tüntetők leszálltak, senki nem ment velük. Én sem. És amikor a busz elindult nagyon szégyelltem magam. Itt volt az alkalom a lázadásra és nem éltem vele. Milyen jogon nyithatom ki a számat ezután panaszra, hogy nincs magyar könyv, nincs fűtés, üres a jégszekrény, nő a sötét és fogy körülöttünk a levegő?

Este meglepően tisztán lehetett hallgatni a SZER-t. N.C. Munteanu tudósított a temesvári forradalomról és többször bejátszották a katonák sortűzét, a fiatalok és nők sikolyát.

Másnap reggel a Golyóscsapágy-gyárba mentem dolgozni. Hideg volt a csarnokban, a munkások egy hordóba dobáltak faágakat, azzal melegedtek. Mindenki komor volt. Senki nem szólt egy szót sem, de összegyűltünk mind, akik a részlegen dolgoztunk. Az egyik munkás tekintetével találkozott a tekintetem. Gáspárnénak hívták. Kérdően nézett rám. Akaratlanul mondtam ki magyarul: Menjünk! Gáspárné hangosan fordította románra: Haideți cu noi! Fél perc múlva zenget a csarnok: Gyertek velünk! És elindultunk.

Csatlakoztunk a traktorgyáriakhoz, majd csatlakoztak hozzánk a tehergépkocsi-gyáriak, a Hidromechanika, a szövőgyár munkásai. Jöttek a feketehalomiak, a vidombákiak. A hatalmas embertömeg ellepte Brassó belvárosát. A telefonpalota előtt álltunk. A központos kitárta az ablakot, felmutatta a fülhallgatóját a mikrofonnal: „Temesvár a vonalban!” – kiáltotta. Több ezren skandáltuk: Veletek vagyunk! Néhány perc múlva érkezett a hír, hogy Ceausescu elfutott...

Aztán elterjedt, hogy a tatrangi tó, a város vezetékes vizét megmérgezték. Telefonálni haza lehetetlenség volt. Rohantam figyelmeztetni a szüleimet, hogy ne igyanak a vízből.

Este hatkor a barátaimmal, mintegy harmincan gyertyákat gyújtottunk a megyei pártbizottság épülete előtti téren. Boldogok voltunk, énekeltünk – a Miért hagytuk, hogy így legyen-t, a Ha én zászló lennék-et – aztán imádkoztunk a temesvári áldozatokért. Egymásnak boldog karácsonyt kívántunk, és elindultunk hazafele.

Fél óra múlva azon a téren elkezdődött az öldöklés. Ma sem tudni, ki lőtt. Csak a hatvan áldozat neve ismert. Még. A sírkövek felirata halványulni kezdett, mint annak a december 22-ének az emléke.

Ady András: Az egybefolyó pillanatok

Épp nyolcadikos diák voltam, előttem az aggasztó licis felvételi, és következett az első öneszmélés a forradalom kapcsán: Iliescu ide, vagy oda (kemény teológiai-politikai képzavar), de van Isten. Ha nincs a forradalom, én nem költőtendenciákkal áldott-vert külpol-analizáló leszek, hanem valamely mechanikaosztály bukott aligmérnöke. Emlékszem, Temesvárról volt hallomáskultúrám – a család recidiváló rádió-külföldfigyelő volt, s hitték, hogy számomra ártalmatlan az elcsípett politika –, így december 22-re szörnyen fel voltam készülve. Vegytiszta élvezet volt, hogy a szokványos vizita de lukru a továrősuluj párórás románioid-önmegéneklés helyett, sokórás forradalmat nézhettem végig a tévében: uncut és unplugged.

A városbeli kiruccanáson megbámultam, amint a helyi milícia és a szeku épületéből alacsony iratfelhők szállnak, egyesek izgatott tömeget nyugtattak, rendőrautó égett, vagy ahogy a központi „tapstér” fura életet élt: nehezen döntve, hogy benépesüljön vagy elnéptelenedjen.

A cipész-államfő és tökmagáruslány-försztlédi menekülésével a tömbházunkban is burjánzott az önvédelem, ez a terroristarémhírek ideje. Ezeknek egyébként későbbi csúcsa az volt, hogy a szépvízi tározót megmérgezték, a víz teljességgel használhatatlan.

Az előszobaasztalon kisbalta és szovjetkonstrukciójú kés (sorsfintor) komorkodott a kitudjamire felkészülve, asztal előtt sporttévé, benne forradalom, semmit nem ettünk, nem aludtunk, s engem eltiltottak a veszélyes kint-kóricálástól. A blokkvédelmi bizottság a hátulsó tömbházajtót lezárva őrizte, civil kapkodás és katonáskodás-mímelés tragikuma és komikuma uralgott.

Napok múlva életrealitássá vált, hogy sok főcsahos-elvtárs immár vadiúj-bigottsága bizonygatására használta a csíksomlyói templomot, hogy a tankönyvcsere nem jelenti azt, hogy az indoktrinált és tegnap még indoktrináló spiclioid sár nem oktathat többet, hogy naponta forradalmárok, rendszerüldözöttek születnek, azaz újraszületnek...kicsit másképpen, mint ahogy azt tettük, és reméltük mi.

Bogdán Tibor: Miért nem indult jól a forradalom?                            

Lapmegjelenés napja volt 1989. december 21-én Bukarestben. Én voltam a „politikai” – aki a tisztafej után politikai szemmel nézi végig a szöveget. Olvasás közben a „testvérlap” román főszerkesztőjének szobájából néztem Nicolae Ceauşescu beszédét a bukaresti nagygyűlésen – és mindentől elment a kedvem. Az összecsődített tömeg ugyanúgy éljenzett, hurrázott, „népünk-legszeretettebb-fiázott” mint a korábbi munkalátogatások, nagygyűlések alkalmával. Szóval Temesvár magára maradt, vége mindennek – gondoltam magamban, mert ilyesmit hangosan akkor még senki nem mondott ki Bukarestben…

A sorok azonban összeszaladtak a szemem előtt, a mikrofonok hangos zúgása majd az adásszünet alatt, és a pártfőtitkári rövid beszéd kényszerű befejezése után. a tévében népzene következett, a rádió indulókat húzott – tovább nem volt már mit hallgatni-nézni.

Telefonon jöttek viszont a hírek: tízezrek tüntetnek a rendszer, majd Ceausescu ellen… Lőnek... Halottak vannak... Gyors telefon a feleségemnek, a szüleimnek: maradjanak otthon, ne menjenek sehova.

Sebtében végeztem a lappal, és elindultam az MTI bukaresti tudósítója, Oltványi Ottó Győzelem téri (Piata Victoriei) közelében levő lakása felé. Már csak gyalog lehetett közlekedni, de nem bántam: az utcán már népes csoportok indultak a belváros felé, csatlakozni a tüntetőkhöz, most már hangosan szidták a kommunizmust, a pártfőtitkárt.

No, kampec Ceauéknak – nyitottam be Ottóhoz, akinek amolyan nem-hivatalos fordítója voltam. Lestük a híreket, egyetlen forrásunk a román közszolgálati rádió és az Agerpres volt, de ezekből túlságosan sokat nem tudtunk meg, még mindig a szocialista munkaverseny volt a téma.

Ottóhoz azonban telefonon, telexen özönlöttek a hírek. Úgy tűnt, hogy a kelet-európai rendszerváltás szele elérte Romániát is.

Késő este készültem hazafelé, és Ottó mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy autón vigyen el, alig tízpercnyire levő lakásomig. Hiába mondtam neki, hogy végem, ha engem, a romániai magyar újságírót elkapnak az MTI TC-jelzésű kocsijában. Benyomott az autóba és elindultunk. A kocsi ablakából jól láttuk az Egyetem-téri nyomjelző lövedékeket…

És ekkor a Győzelem tér közepén leállított a fegyveres rendőr. Első kérdése az volt, hova megyünk. És a flott, önmagát mindig feltalálni tudó, a szöget mindig a fején találó Ottó egyszerűen megnémult, egy mukkot sem tudott kinyögni. Gondoltam, egy életem, egy halálom, a fogaim között szűrtem neki a szót: „la gară”. Ottó pedig, most már magţra talţlva, nagyvonalúan odavetette neki magyarul: az állomásra. És a rendőrnek elkezdett hú-húzni és kezével mutatni a mozdonykerék mozgását. A rendőr – bár a rendfenntartóknak ekkor már nem igen volt mosolygós kedvük – elnevette magát, mi pedig elindultunk az állomás felé, egészen más irányba, mint amerre laktam…

Másnap ismét gyalogosan kényszerültem a szerkesztőségbe. Akkor már a rádió bemondta a hírt Milea honvédelmi miniszter öngyilkosságáról és a rendkívüli állapotról. A pártfőtitkár utasítása szerint mindenkinek a munkahelyén kell tartózkodnia. Utam a Piaţa Romanán keresztül vezetett, ahol kissé elidőztem a tüntetők között. Egy közeli ház , az EVA áruház melletti épület tetejéről egy botcsinálta szónok keltette a hangulatot. Továbbindultam. Még az Aviatorilor sugárúti Repülős szobornál sem jártam, amikor hallottam a lövéseket. Megszaporáztam a lépteimet, hogy mielőbb beérjek a szerkesztősége, ahol újabb híreket tudhatok meg.

A Scânteia-házban azt hiszem, abban az órában senki sem dolgozott minden, minden a feje tetején állt, rejtélyes arcú szerkesztők suhantak a folyosókon, mindenki az újabb fejleményekre várt. A bukaresti rádiót hallgattuk, amikor déltájban egy helikopter szállt el igen alacsonyan a sajtópalota fölött. És jött a rádióban egy rövid adásszünet – majd megszólalt Ana Blandiana: a diktátor elmenekült, a kommunista diktatúrának vége. Szó nélkül magamra kaptam a kabátom és elindultam. Valaki utánam szólt: Hova mész? Mindenkinek a munkahelyén kell maradnia! Kutyafuttában csak ennyit válaszoltam: A parancsot kiadó sem maradt a munkahelyén.
Szinte futva tettem meg az utat Ottó lakásáig, a nyakába ugrottam, kétágúra tárva mutató és középső ujjamat – ő pedig, a maga bölcs mosolyával türelemre intett.

Ottó akkortájt többet tudott, mint mi. A magyar nagykövetség már napokkal azelőtt készült az „eseményre”. Hazaszállították a diplomata feleségeket, Ottó pedig már hetekkel azelőtt bespájzolt. Kérdésemre, miért raktároz el ennyi mindent, csak annyit felelt: ki tudja, lehet, hogy hosszú lesz a tél…

Belevágtam magam a fotelbe, néhány üveg sörrel körülbástyáztam magam és egy hatalmas papírkötegre írni kezdtem mindazt, amit a tévében láttunk: percre feljegyeztem a bejelentések pontos idejét, a hírt, a hírközlőt. A rövid sörkortyolgatásokat leszámítva ez így ment mindvégig, ameddig a román tévé élőben közvetítette a forradalmat. Papírjaimon ott volt minden fontos esemény. Az is, amit Iliescu éveken át tagadott, hogy behívta a szovjet csapatokat…

Írás közben hangosan mondtam is a szöveget, Ottó pedig ennek alapján a telexgépen kopogta a friss híreket Budapestre. Ezek a jegyzetek is alapjául szolgáltak aztán Oltványi Ottó és fia, Oltványi Tamás Vég című könyvének, amely 1990 februárjában meg is jelent. (A dedikáció így szólt: A „szerzőtársnak” nagy köszönet a sok segítségért! További eredményes együttműködés jegyében és reményében igaz barátággal, Ottó)

Szünetet csak akkor tartottam, amikor jóval éjfél után az ostromlott tévé-székházban lévők bejelentették: egyelőre szünetet tartanak, mert a lámpák annyira átizzottak, hogy le kell állniuk a közvetítéssel. Ma már persze nagy a gyanúm, hogy kissé ők is elálmosodtak…

Ruhástól lefeküdtünk tehát, és már éppen álom jött a szememre, amikor gyomorremegtető zajjal, több hullámban vadászgépek húztak el a ház fölött.

„A rohadt életbe, ezek nem hagyják aludni az embert?!” – fakadtam ki, az ugyancsak kimerült Ottót pedig elkapta a nevetőgörcs. Így hát feltápászkodunk, Ottó megfőzte a ki tudja hányadik kávét. Kisvártatva a tévénél is lehűltek a lámpák, mi pedig, mintegy álomkórosan, egymást ébresztgetve folytattuk a munkát.

Ekkor gondoltam először arra, hogy nem indult jól ez a forradalom…

Gál Mára: kicsit még haragszom a forradalomra

Mosolyognom kellett, amikor megláttam, hogy rövid, szubjektív visszaemlékezést kér a maszol.ro a negyedszázaddal korábbi december 22-ről. Nagyon nagy gondban lennék, ha bármiféle objektivitást kellene kicsikarnom magamból. A mindnyájunk életében sorsfordító nap számomra többszörösen az volt, ugyanis a forradalom hevében a fejem is bekötötték.

A Galac megyei Fărtănești-en kezdő tanárkodtam szeptembertől, a forradalom is Galacon ért. Zöldfülűként nem tudtam, hogy nem buktathatom tömegesen – sőt egyáltalán – a történelemmel igencsak hadilábon álló diákokat, s miután két osztályból csak mutatóban maradt egy-két átmenő nebuló, megvonták a napló jogomat és büntetésből a vakációban sem mehettem haza, felkészítő pótórákat kellett volna tartanom az iskolát évközben is nagy ívben elkerülő diákjaimnak.

Abban az évben a temesvári „események” hatására korábban, ha jól emlékszem 16-án már kiadták a vakációt. Én ott ücsörögtem a szovjet határtól alig néhány kilométerre fekvő faluban, abban reménykedve, hogy csak megesik az igazgató szíve rajtam, s Karácsonyra mégis hazamehetek. De hiába, 22-én reggel a falu minden értelmiségijét azonnali gyűlésre rendelték be, hogy elítéljük a szocializmus elleni merényletet. Arra már nem emlékszem pontosan hogyan fogalmaztak. Abban a pillanatban tudtam, hagyhatom a fenébe az egészet, csomagoltam, s indultam volna haza.

Arról nagyon zavaros ismereteim voltak, mi is történik Temesváron és az erdélyi városokban, mert a Kossuth rádiót ott nem tudtuk befogni, a Szabad Európát pedig annyira zavarták, hogy csak töredékekből próbáltuk összerakni a képet.  Telefonon sem tudtam utolérni sem a temesvári barátnőmet, sem a Kolozsváron még egyetemista éveiket töltő barátokat. Egyetlen forrásunk a galaci református lelkész, Nagy Endre volt, akinek nemcsak a temploma, hanem az otthona is mindig nyitva állt a térségbe száműzött, bármilyen vallású magyar fiatalok előtt. A többes szám is annak köszönhető, hogy nem egyedüli magyar voltam arrafelé, mindnyájunk számára a református templom volt a menedék. Férjemmel is ott ismerkedtem meg, úgy hogy egyikünk sem református.

December 22-én dél körül indult a vonatom Galac felé, amikor az állomásról elindultam a parókia felé, egyszer csak elkezdtek kivágódni az ablakok, s azt kiabálták az emberek, hogy „elfutott” Ceauseșcu.  Utána már sodortak az események.  Férjemmel, akit akkoriban alig ismertem, hiszen csupán néhányszor találkoztunk a templomban, hozzácsapódtunk a tömeghez. Valakit nagyon ki akartunk szabadítani a Secu börtönéből, egy mérnök embert, nevére már nem emlékszem, aki a helyi kombinát alkalmazottja volt.  Ki is engedték a tömeg nyomására, korábbi őrzői biztosan mentették irhájukat. A tömeg őrjöngött, kirakatokat zúzott, Omagiukat és minden pártos, Ceaușescu-s könyvet bőszen égetett. Aztán került egy bűnbak is, a kombinátból megérkezett egy teherautó, a rajta álló férfiak torkuk szakadtából ordították, hogy hozták „a disznót”, majd egy nagyon kövér, nagyon összevert férfit az aszfaltra dobtak. Nem tudom ki volt, és végül mi történt vele, de a kohászati kombinátból élő helyi tömeg nagyon ünnepelt, s úgy tűnt, a galaci forradalom áldozata vagy a létesítmény párttitkára vagy fő szekusa.

A lelkesedés ragályos, ünnepelni jó, mi is hirtelen eljegyeztük egymást, s indultunk volna haza, de az már bonyolultabb volt. A Galac-Temesvár, Galac-Bukarest, Galac-Brassó gyorsvonatokat nem indították, rövid távú, golyó lyuggatta járatokkal, átszállásokkal és sötét, hideg kis állomásokon való várakozás árán vergődtünk el Vásárhelyig és Gyergyóig.

Nyilván így messziről már csak a szép emlék maradt, azért én kicsit még mindig haragszom a forradalomra – elhomályosította eddigi életem legfontosabb döntését, legfontosabb napját. 

Krebsz János: Kopott emlékek

Az a helyzet, hogy alig emlékszem valamire. Karácsonyi készülődés volt, három gyerek nyüzsgött a lakásban (kilenc-, hét- és ötévesek), és a világ első televízión közvetített forradalma szólt, dörgött, villogott a háttérben.

Rendszerváltó forradalmi hangulatban éltünk Magyarországon, telefonunk még nem volt, csak tizenöt éves igénylésünk. A családapa szerep, a jövőért harcoló MDF-tagság meg a tanári pálya éppen összefért bennem. Már huszonkettedike délelőttjén betoppant valaki, hogy segíteni kéne a romániai testvéreinknek. A rendszerváltás egyik top-témája volt a kisebbségi magyarok elnyomott helyzete, a falurombolás, sőt a szűkebb környezetben volt egy Erdélyből frissen menekült család albérletben, sok gyerekkel. Fölkerestük a református papot, aki rögtön felajánlotta az imatermet, ahová gyűlhetnek az adományok, és plakátolni sem kellett, a gerillamarketing szabályai szerint hozták az emberek a cukrot, lisztet, olajat, tartós élelmiszert, támadtak aktivisták, akik nagy dobozokba összecsomagolták, nem volt terv és irányítás, minden ment lelkesedésből.

Valami országos felhívás nyomán cipősdoboz ajándékcsomagot is készítettünk, szaloncukrot, süteményt meg csokoládét raktunk bele, és a gyerekek írtak pár sort, meg lerajzolták a küldő családot. És úgy január közepén levelet hozott a posta, Kolozsvárról írt egy lelkész, hogy a családja megkapta a kis ajándékunkat, és nagyon köszönik.

Talán huszonharmadikán föl is kerekedtünk, megraktunk egy teherautót a fölgyűlt adománnyal, ajándékkal, egy személyautóba beültünk öten tettre kész férfiak, s teljes lelkesedéssel elindultunk Románia irányába segíteni. Akkor már a Máltai Szeretetszolgálat koordinálta a hazai fölbuzdulásokat, egy-két nagyobb városban megálltunk, megtaláltuk a paplakot vagy parókiát, ahol telefonon megkaptuk az utasítást, merre tovább. Így eljutottunk Szegedig, ahol konvojba rendeződtek a teherautók, és faxon kézírással azt javasolta Kozma atya, hogy tekintettel a zavaros állapotokra, a közbiztonság helyzetére, minél kevesebben lépjék át a határt…

Így hát visszafordultunk. Abba bele sem megyek, hogy mi lett az egészből, és mi lehetett volna.

Papp Sándor Zsigmond: Három centi bátorság

Arra emlékszem, hogy nem megyünk közelebb.

Amikor már minden fontosabb eldőlt: Temesvár, Kolozsvár és Csaut is elvitte a helikopter, a szatmári tapstér is benépesült. Zászlókat lengetett egy nem túl népes társaság. Tán kiabáltak is, módjával persze.

Az apámmal a tömegtől tisztes távolságra álltunk. Én persze oda akartam menni, talán kiabálni is egy jót, bár nem igazán tudtam, hogy mi változhat éppen, mi lesz jobb vagy rosszabb. A szabadságról talán annyi fogalmam volt, hogy köze lehet a kólához meg a déli gyümölcshöz, meg hogy talán többször bulizhatunk majd. Tizenhét voltam. Már írogattam, de akkor még nem izgatott, hogy az megjelenhet vagy sem.

A szabadság olyan volt tehát, mint egy távoli rokon, aki kora reggel becsönget az ajtón. A látogatása kellemetlen, mert a háziak még pizsamában vannak. Ezért csak a kapkodás marad meg, ahogy az ingre húzzák a pólót, nadrágra a zoknit.

Végül nem mentünk közelebb. Az apám óvatos volt, s innen már meg tudom érteni. Akkor persze úgy éreztem, ez gyávaság, s hogy ezt is rám kényszeríti, miközben én jóval bevállalósabb lennék. Kisvárosi módra. Ahogy a csehek is egy sörgyárban rendeznék le a revolúciót.

Akkor még lőttek Bukarestben. A helyzet veszélyes volt, legalábbis kétértelmű.

És valahogy ez a centizés maradt meg bennem sokáig. A megfelelő távolságot keressük a felhevült, de a láthatóan egyetlen erélyes figyelmeztetésre is futásnak induló tömegtől, illetve az akkor már recsegő-ropogó diktatúrától, amely akár új formában is visszatérhet még. Belgák vagyunk, és nem tudunk hova állni. Keressük a nyugvópontot, de az nem talál minket. Hősök vagyunk, mérőszalaggal a kezünkben.

Székedi Ferenc: Mindenkit átfogó boldogság

December 21-én délután a Hargitánál dolgozó újságírókat szétküldözték a megyébe, hogy írjanak azokról a nagygyűlésekről, amelyeket úgymond a gyári munkaközösségek tartanak a szocializmus védelmében. Nekem egy fekete autóba, a megyei törvényszék elnöke mellé kellett beszállnom, hogy Székelyudvarhelyre menjünk és ott is aludjunk. A Küküllő szálló egyik szobájában biztosítottak szállást, jómagam szétnéztem a városban, Teodor Rus pedig elment a Matricagyárba, ahonnan nagyon feldúlva jött vissza.

Egész éjszaka arról beszélt, hogy a gyűlést nem lehetett megtartani, a munkások zúgolódtak és különben sem érti, hogy miért kell éppen most, ezekben a robbanással teli helyzetekben ilyen gyűléseket összehívni. A szálloda előcsarnokában már arról mondott valamit a kapus, hogy a városban, egyes gyárudvarokon tüzek gyúltak ki és nagy a nyugtalanság. A program szerint Rusnak másnap a Készruhagyárban kellett volna felszólalnia, ahová a varrónők csarnokába tévéket raknak ki, hogy nézzék Ceauşescu bukaresti beszédét, de közben dolgozzanak is, hogy ne álljon le a termelés.

Hogy nézték-e vagy sem, azt nem tudom, mert 22-én reggel kiálltam az útra és autóstoppal hazajöttem Csíkszeredába. Amint a központ fele gyalogoltam, találkoztam Tőzsér Józseffel, aki felhívott a főtér melletti lakásukba, hogy együtt nézzük a tévét. Nem sokkal azután, ahogyan a bukaresti nagygyűlésről Ceauşescut beterelték az erkélyről, majd helikopterrel elmenekült, a város minden irányából megjelentek az első menetoszlopok és az úgynevezett tapstéren, a Fehér Háznak nevezett megyei pártbizottsági székház előtt gyülekeztek. Nemsokára az erkélyén megjelentek az első szónokok, majd sűrű egymásutánban váltogatták egymást.

Lementünk a térre, ahol kidobált és lángoló iratcsomók között, kisebb csoportokban rengetegen álldogáltak, magyarok, románok és én ilyen, mindenkit átfogó boldogságot sem azelőtt, sem azután soha nem éreztem. Este a szerkesztőségbe visszatért a kényszernyugdíjazott főszerkesztő, Albert Antal, a lapot átkeresztelték Hargita Népére és a másnapi számban már lehozták a Megyei Ideiglenes Tanács közleményét.

A rákövetkező éjszaka, amikor már elterjedtek a hírek, hogy jönnek a terroristák, szolgálatos voltam a nyomdában és elgondoltam, ha én terrorista lennék, biztosan ide jönnék, hiszen akkor nem volt más hírközlési eszköz. Kissé összeszorult a gyomrom, de hát nem jött senki. Teodor Rust a törvényszék jogászai csakhamar leváltották, később a bukaresti Igazságügy-minisztérium hivatalosságai között láttam a nevét felbukkanni.