Kereken 25 éve, december 15-én terjedt el a híre Temesváron annak, hogy a Securitate megtette az előkészületeket Tőkés László kilakoltatására. A hír nyomán a késő délutáni órákban gyülekezetének hívei – mintegy 200 ember – védőgyűrűbe fogták a parókiát. Másnapra a parókia őrzőinek száma tovább gyarapodott.

Mint a szomszédos országokban, 1989-re a román népesség nagy része elégedetlen volt a kommunista rezsimmel, amelynek révén az ország napról napra élhetetlenebbé vált.

A helyzet a legsúlyosabb Romániában volt, ahol a nincstelenség mellett hideg lakásokban vártak az emberekre, a fejadagok egyre kisebbek lettek, s még Bukarestben is – a hol a helyzet kissé jobb volt, mint az ország többi részében – csak bukaresti személyi igazolvánnyal lehetett vásárolni például felvágottat.

A lakosságot nem vigasztalta a hír, miszerint Romániának sikerült megszabadulnia a külföldi adósságtól, hiszen mindennek a lakosság itta meg a levét. A helyzet ráadásul az adósság megfizetését követőn sem javult – sőt, romlott. A szegénység növekedésével párhuzamosan egyre jobban megerősödött a Securitate befolyása, Románia voltaképpen rendőrállammá változott.

Temesvár előtt

A forradalmat megelőzően Romániában már voltak munkásmegmozdulások. 1977-ben a zsilvölgyi bányászok sztrájkoltak. 1987. november 15-én  Brassóban tört ki felékelés: a munkások és diákok (románok és magyarok közösen) kétnyelvű transzparensekkel tiltakoztak a romániai elviselhetetlen életkörülmények és a hatóságok rendszeres zaklatásai ellen. A román biztonságiak és rendőri erők keményen léptek fel a tiltakozók ellen, akik válaszul megtámadták a helyi pártszékházat.

A megmozdulást a katonaság leverte és az államhatalom azonnal kemény megtorlásokba fogott, de hamar meg is torpant, mert a külső közvélemény felfigyelt a brassói eseményekre és hatalmas tiltakozások vették kezdetüket világszerte a romániai események kapcsán.

Mindennek tetejébe Ceauşescu elindította a falurombolás programját, amellyel a vidéki közösségeket és a magyar, szász, valamint más nemzeti kisebbségi falvakat akarta felszámolni.

A Ceauşescu elleni nemzetközi tiltakozások 1989-re érték el tetőpontjukat. A hatóságok immár hiába próbálták a valóságot eltitkolni és elszigetelni Romániát a külvilágtól, így utolsó próbálkozásként még inkább felélesztették a magyarellenes és nacionalista érzelmeket. Ez viszont már nem győzött meg senkit, hisz a román lakosság is pontosan tudta, hogy a nemzeti kisebbségek is pontosan úgy szenvednek a diktatúrától, mint ők.

A parókia védői

December 15-én terjedt el a híre Temesváron annak, hogy a Securitate megtette az előkészületeket Tőkés László kilakoltatására. Tőkés Lászlónak bírósági végzés alapján el kellett hagynia a parókiát, mivel Papp László református püspök – az állam ösztönzésére – Menyőbe helyeztette át a tiszteletest. Tőkés ezt megtagadta.

Tőkés még december 11-én, a Magyar Televízió Panoráma című adásának beszámolt az őt és családját sújtó hatósági intézkedésekről, bírálta a bukaresti rezsimet, és kérte a nemzetközi közvélemény támogatását.

A hír nyomán a késő délutáni órákban gyülekezetének hívei – mintegy 200 ember – védőgyűrűbe fogták a parókiát. Másnapra a parókia őrzőinek száma tovább gyarapodott. A sötétedést követően azonban a belügyi alakulatok szétoszlatták a tömeget, behatoltak a parókiára, majd a templomba, bántalmazták Tőkés Lászlót, akit feleségével, külön-külön autóban, a Szilágy megyei Menyőre hurcoltak.

A helyszínre érkezett Petre Moț polgármester is, aki látva a nagy tömeget felvetette, hogy esetleg felül fogják bírálni a lelkész kilakoltatását, de ezt nem volt hajlandó írásban megerősíteni.

Tiltakozás, tüntetés, felkelés

Közben, az egyre növekvő tömeg antikommunista jelszavakat kezdett kiabálni, a tiltakozás átalakult tüntetéssé. Erre megjelentek a rendőrség és a Securitate erősítései. A tüntetés lassan továbbterjedt a városban, és rendszerellenes jelleget öltött, a kiváltó ok immár másodlagossá vált. A tüntetők végigvonultak a város fő utcáin, a hozzájuk – utólag már tudni lehet, nem véletlenül – hozzácsapódott lumpen elemek betörték az üzletek kirakatait. A hivatalos változat szerint huligánok okozták a rendbontást, akik a feltört üzleteket fosztogatták (már amennyit fosztogatni lehetett az akkor már évek óta szinte üresen álló boltokból).

A megyei pártszékház elé vonult tömeg megpróbált behatolni az épületbe. A rendfenntartó erők könnygázzal és vízágyúval  válaszoltak, több tüntetőt elfogtak, és megvertek, sokakat letartóztattak. Este 9 óra körül a tüntetők visszavonultak, majd újracsoportosultak a román ortodox székesegyház körül, és menetbe szerveződtek; a tömeg ismét megütközött a rendfenntartókkal.

A zavargások éjfél után elcsendesedtek, de a harmadik nap, vasárnap, december 17-én reggel újult erővel kezdődtek. A tüntetők áttörték a kordonokat, behatoltak a megyei pártszékház épületébe, és elkezdték kidobálni az ablakon a párt dokumentumait, szórólapjait, Ceauşescu írásait, portréit és a kommunista hatalom egyéb szimbólumait. Megpróbálták felgyújtani az épületet, de a katonaság helyszínre érkező egységei ezt megakadályozták.

A katonaság bevetésére azért volt szükség, mert a milícia és a Securitate egységei hagyományos rendfenntartó eszközökkel nem voltak képesek szétoszlatni a tüntetést, amely lassan felkeléssé alakult. Az este folyamán a katonai egységekkel kiegészült rendfenntartó erők tüzet nyitottak a felkelőkre. Mint utólag kiderült, Bukarestből az a parancs érkezett, hogy éles lőfegyvert lehet használni, amellyel a lábra kell célozni.

A felkelők gépkocsikat gyújtottak fel, a hadsereg harckocsijaira és páncélozott csapatszállító járműveire Molotov-koktélokat dobtak. Este 8 óra után a Szabadság tértől az Operáig vad lövöldözés volt. A városba vezető utakat lezárták, a város fölött helikopterek köröztek. Éjfél után a harc alábbhagyott, az utcákon halottak hevertek.

A helyzet drámaira fordult

Eközben Ceauşescu, aki még mindig biztos volt a dolgában, nem mondta le hivatalos iráni látogatását, ahova december 18-án utazott el. Az ügyek intézését a miniszterelnökre, a honvédelmi miniszterre, és feleségére bízta, de folyamatosan kapcsolatban állt a sebtében kialakított válságstábbal. A temesvári kudarc nyomán azonban a diktátornak némileg megrendült a bizalma a Securitatéban, és a későbbiekben a hadseregnek egyre nagyobb szerepet szánt.

December 18-én reggel a polgármester pártgyűlést hívott össze az Egyetemre, hogy elítéljék az előző napon történt „vandalizmust” és „huliganizmust”. Temes megyében kihirdették  a rendkívüli állapotot és megtiltották, hogy ötnél több ember összegyűljön. Ennek ellenére több ember, főleg fiatalok, kivonult a román ortodox székesegyház elé, ahol román zászlókat lengettek, melyekből kivágták a román kommunista címert. Énekelni kezdték a Deşteaptă-te române, 1947 óta gyakorlatilag betiltott 1848-as román nemzeti dalt. A rendfenntartók rájuk lőttek, többen meghaltak, vagy súlyosan megsérültek, páran elmenekültek.

Az összecsapások folytatódtak egész nap, és a rákövetkező napon, december 19-én is. A Securitate tisztjei felkeresték a kórházakat, és több sebesültet agyonlőttek. A halottak személyi igazolványait elvették, hogy ne lehessen azonosítani őket. A boncolásokat az ügyészség megtiltotta, így az orvosok csak külső vizsgálat alapján írták be a nyilvántartásba a halál okát, de a titkosrendőrség a nyilvántartásokat is lefoglalta, a lapokat kitépte, majd megsemmisítette. Negyven holttestet hűtőkocsiban Bukarestbe szállítottak, ahol a krematóriumban elégették őket, a négy szemetes kukába gyűjtött hamut pedig a csatornába szórták.

Győzött a forradalom

A megtorlás hírére december 20-án a város üzemeiből a munkások tömött oszlopokban indultak a városközpont felé. A hadsereg egységei nem avatkoztak be, sok katona fraternizált a tömeggel. A város főterén a mintegy 300 ezres városban hozzávetőleg 100 ezer tüntető gyűlt össze, és kormányellenes jelszavakat skandált.

Bukarestből Emil Bobu, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára, Ceauşescu bizalmi embere és Constantin Dăscălescu miniszterelnök, több tábornok társaságában Temesvárra érkezett, hogy tárgyaljon a tüntetőkkel.  Az elfogott tüntetők szabadon bocsátásba beleegyeztek, de a fő követelést, Ceauşescu lemondását, nem fogadták el (ez egyébként is túllépte volna a hatáskörüket), így a városban patthelyzet alakult ki. A hadsereg egységeit visszavonták, egyrészt, hogy a haditechnika ne juthasson a felkelők kezébe, másrészt, hogy rendezzék soraikat. Így lett Temesvár az első „szabad város”.