(részlet)

Aznap mosolyogva jött haza a férjem, és két repülőjegyet lobogtatott az orrom előtt.

- Szabadságra megyünk. A Sucot [az őszi ünnepek] miatt nem dolgozik a gyár, te pedig amúgyis vakáción vagy.

Tanár voltam, s miként a tanulóknak, nekem sem kellett iskolába járni az ünnepek alatt.

- És hová megyünk? – kiáltottam elragadtatva.

- Meglepetés! Oda megyünk, ahol még nem jártunk, és le merem fogadni, hogy eszedbe sem jut, hogy hová. Száz dollárt kapsz, ha kitalálod. Mit szól hozzá, fogadunk?

Ennyiért bizony érdemes belevágni! „És hova mehetnénk egy hétre? - gondolatban villámgyorsan latolgatni kezdtem. - Görögországban, a szigeteken jártunk már, Párizsban is, Londonban is, Olaszországban is. Ezek nem jöhetnek számba.”

- Tudom már! – kiáltom lelkesen. – Törökországba.

De a férjem a fejét rázta:

- Háromszor próbálkozhatsz, az első nem sikerült – mondta hajthatatlanul.

- Csehországba!  - próbáltam szerencsét újra. – Prágába! – De nem találtam el, most sem.

- Soha ki nem találod – nyugtatott meg a férjem, újra.

Türelmetlenül latolgattam néhány percig. „ Csak olyan hely lehet, amelyre senki sem gondol.”

- Tudom! Tudom már! – Talpra szöktem azzal a meggyőződéssel, hogy végre kitaláltam: - Romániába! Nem jártunk ott már húsz éve!

De a jól ismert mosoly az arcán, amelytől a szája jobbra húzott és kissé felemelkedett, eloszlatott bennem minden reményt. Győztesként kezembe tette a jegyeket.

Odessza! Egy hét Odesszában.

- Jól látom: Odessza? – ismételgettem, mint aki nem hisz a szemének. – Honnan szedted ezt?

- A menetejegy irodából. Egy hét a Fekete-tenger partján, teljes panzió első osztályú szállodában. Valóságos csoda!

Odessza!  Erre nem gondoltam volna, száz év múlva sem. Odessza volt az a város, ahol édesanyám testvérével együtt, Náthánnal és a nagyszüleimmel két évet töltött a háború alatt. Semmit sem tudok a számüzetésük részleteiről. Az enyéim sohasem beszéltek szívesen azokról az időkről.

„ De Odessza... Odessza az egészen más volt – mintha édesanyám hangját hallanám. - Valójában Odesszának köszönhetjük, hogy megmenekültünk.” És édesanyám szeme megcsillant, amikor e város nevét említette.

„Mogiljovban voltunk, a haláltáborban, amikor nyomdászokat kértek Odesszába, hogy román nyelvű lapot készítsenek. Akkor, a háború idején ez a város román megszállás alatt volt. Nagyapám és az apám, akik profi nyomdászok, parancsot kaptak, hogy formáljanak csapatot, amely megjelentet egy helyi napilapot. A csapatban még ott volt nagyanyám és a testvére, Mendel valamint Sára, az ő felesége, továbbá Lică, a barátjuk, meg a két gyermek: Náthán és én. Mi többiek nem értettünk hozzá. Apám és nagyapám dolgozott minannyiunk helyett, hajnaltól hajnalig. Látod, így menekültek meg néhányat azok közül, akik hazakerültek. Egyébként...” – anyám szövege örökké így végződött, befejezetlenül, én pedig próbáltam elképzelni a poklot, amelyet túléltek. Anyám mitha kitalálta volna, hogy mire gondolok, és újra mesélni kezdett: „Nem akarok visszaemlékezni a haláltáborra, de Odessza szép város. Nagyváros. Ott voltam először operában. Uram, micsoda gyönyörűség – most is hallom anyám szavát. – Tizenhat éves voltam akkor, és addig életemben nem láttam operát, sem egy ilyen termet. Valóságos palota!” És valahányszor említette ezt, könnybe lábadt a szeme. Így aztán számomra is legendássá vált ez a város. Most pedig oda megyünk vakációzni...

(A szerző Dorohoiban született és a 70-es években Izraelbe emigrált. Bár végzettsége szerint fogorvos, több kötete jelent meg: versek, rövid próza, regény. Tagja a Román Írószövetségnek és a romániai orvosok írói egyesületének.)