(Részletek egy hosszabb tanulmányból)

Kutatásom azzal a feltevéssel kezdtem meg, miszerint a Deszk településen élő szerb közösség erős identitástudattal rendelkezik, melynek meghatározó elemét képezi a szerb hagyományok ápolása, a vallás és a pravoszláv ünnepek megtartása, valamint a szerb nyelv ismerete, mindezek mellett pedig a közösség életében, valamint a szerb identitás megélésében jelentős szerepet tölt be a többségi magyar társadalom jelenléte, s a velük való kapcsolat, mely – ahogyan később a közösség egyik tagja fogalmazta meg – „többnyire békés alapokon” nyugszik. Feltételezésemet korábbi – bár felületes – ismereteimre alapoztam. Kutatásom megkezdése előtt többször jártam a településen, ahol mindenfelé kétnyelvű táblákkal és feliratokkal találkoztam, szerb beszélgetéseket hallottam, ismertem a szerb hagyományőrző csoport tevékenységét és a környéken lakóként mindig is tudtam, Deszk egy szerb falu. Ráadásul a település alig 25 kilométerre fekszik a szerb—magyar határtól, ami feltételezésem szerint nagyban hozzájárul a közösség összetartásához, a szerb kulturális elemek megőrzéséhez és az identitás megerősítéséhez.

Vizsgálódásaim során olyan kérdésekre kerestem a választ:

►hogyan képes egy kisebbségben lévő, a többségi társadalom által körülvett közösség megőrizni és fenntartani szerb identitását?

►melyek azok a kulturális elemek, amelyek meghatározó szerepet játszanak a szerbséghez való kötődésben, illetve hogyan képesek nemzeti identitásukat továbbörökíteni, áthagyományozni gyermekeikre és unokáikra?

 E témakörök mellett elengedhetetlen volt a település interetnikus viszonyainak feltérképezése, a két etnikai csoport együttélésének megvizsgálása, melynek keretén belül kíváncsiságom elsősorban a vegyes házasságok felé fordult:

►vajon hogyan öröklődik tovább az identitás a vegyes nemzetiségű családok esetében?

► melyek azok a szerb, illetve magyar kulturális elemek, amelyek meghatározzák a gyermekek, valamint a család identitását?

►s a nyelv, mint identitáshordozó és közvetítő elem milyen szerepet tölt be?

Megfigyelések, villámbeszélgetések, könyvek  - az identitáshoz vezető úton

Kutatásomat a kulturális antropológiai terepmunka módszerével végeztem, melynek keretében igyekeztem a közösség életébe a lehető leggyakrabban bekapcsolódni. James Clifford írásában olvasható, hogy a kulturális antropológiai kutatások esetében a terepkutatás adja az elmélet próbáját, melyből az értelmezések születnek, melyhez viszont az intenzív és mély interakciók mindenképpen elengedhetetlenek (Clifford 2003:1—5). A terepmunka alapját jelentő résztvevő megfigyelés elsődleges célja, hogy a kutató a lehető legmélyebben belelásson az általa kutatott közösség szociális és kulturális tereibe, minél alaposabb ismeretekre szert téve közösség saját értelmezéseiről és interpretációiról. E kutatási módszer viszont megköveteli a közösség életében való folyamatos és aktív részvételt (Eriksen 2006:41—42), s ezáltal nyílik lehetőség a helybéliek életviszonyainak és szemléletének hiteles ábrázolására (Prónai 2008:48). Ezért részt vettem különböző rendezvényeken, összejöveteleken, megismerkedtem a szerb közösséghez tartozó családokkal, fiatalokkal és idősekkel, illetve a közösség kulturális életében vezető szerepet játszókkal, akikkel hosszabb—rövidebb beszélgetéseket folytatva igyekeztem mélyebb tudásra tenni szert a szerb közösség életéről, mindennapjairól, a szerb kultúrához való viszonyukról.

Kutatásom kezdetekor a szerb kisebbségi önkormányzat vezetőjét kerestem, aki egyben a szerb hagyományőrző csoport, a Bánát Egyesület vezetője is. Általa kerültem kapcsolatba a hagyományőrző csoport táncosaival és zenészeivel, illetve a nemzetiségi csoport óvónőjével és tanítónőjével, akiken keresztül a közösség más tagjait is – elsősorban szülőket – sikerült elérnem. A megfigyelések és villámbeszélgetések ismertetése mellett a közösség tagjaival készített interjúim felhasználásával, interjúrészletek idézésével próbálok minél hitelesebb képet festeni a deszki szerb közösségről. Ezek az interjúk fontos elemét képezték kutatásomnak, hiszen hozzájárultak ahhoz, hogy jobban megértsem, a közösség tagjai miként értelmezik saját szerbségüket és identitásukat. A személyes történetek, vélemények és értelmezések segítségével világosabb képek kaptam arról, hogyan viszonyulnak a szerb kulturális hagyományokhoz, a vallási tradíciókhoz, a nyelvhez, illetve a magyar közösség tagjaihoz és a többségi társadalom kultúrájához.

Írásomban szakirodalomként Bindorffer Györgyi Kettős identitás című munkáját használtam fel a leggyakrabban az identitás, etnicitás, illetve a kétnyelvűség témaköreinek vizsgálatakor, mert az Általa ismertetett dunabogdányi sváb közösség és az általam vizsgált deszki szerb közösség identitása, társadalmi helyzete közé számos párhuzam vonható. Emellett többször lapoztam fel Thomas Hylland Eriksen Etnicitás és nacionalizmus című írását, mely egy általánosabb képet fest az etnicitás és identitás témaköréről. A deszki szerb közösségről, illetve a településről szóló fejezetekhez a településen kiadott Deszk története és néprajza című tanulmánykötet, valamint a közösség egyik tagja, Rusz Borivoj által szerkesztett Deszki füzetek című sorozatban talált írások voltak segítségemre, melyeken keresztül a közösség saját interpretációit is sikerült jobban megismernem. A szerb kultúráról, vallásról és szokásokról Halpern A Serbian village című monográfiáját használtam fel legsűrűbben, hiszen e tanulmány átfogóbb képet adott a szerb kultúráról. A magyarországi szerb kultúra és társadalom megismeréséhez pedig elsősorban Tolnai Mirjana írásai voltak segítségemre. Ezek mellett természetesen még számos más könyvet és tanulmányt felhasználva interjúimmal, megfigyeléseimmel és rövidebb beszélgetésrészletekkel kiegészítve szeretném bemutatni a deszki szerb közösséget, tagjainak identitását és az azt meghatározó legfontosabb kulturális elemeket.

Deszk és a szerb közösség

Deszk község Magyarország déli részén, Csongrád megyében, Szegedtől mindössze négy kilométerre található település. A falu a stabil belső energiaforrásokkal rendelkező, közepes népességű települések kategóriájában a dinamikusan fejlődő mezőgazdaságú városkörnyéki falvak csoportjába tartozik (Rusz é.n.:1). Hosszú időn át stabil fejlődését elsősorban a mezőgazdaság biztosította, mára viszont a község lakói egyre nagyobb számban vállalnak munkát az ipar és a kereskedelem területén, illetve a településen működő tüdőszanatóriumban.

A település és népessége gazdasági és társadalmi helyzetét nagyban befolyásolja Szeged közelsége. A város egyrészt számos munkalehetőséget kínál a falu lakói számára, aminek hatására meglehetősen gyakori az elvándorlás, másrészt viszont a Szegedről falura költözők aránya is folyamatosan növekszik. A dezurbanizációs folyamatok a ’80-as évek folyamán kezdődtek és a mai napig tartanak, aminek hatására a település Szeged felőli határában egy új, modern lakóterület jött létre (Rusz é.n.:2). Ezek a változások természetesen nem hagyták érintetlenül a szerb közösséget sem. Az elvándorlások és beköltözések hatására a szerb közösség lakosságon belüli aránya folyamatosan zsugorodik, míg a település lélekszáma az elmúl tíz év folyamán több mint tíz százalékkal nőtt.

A falu jelenlegi népessége 3644 fő, s míg a 20. század elején szinte csak a szerb nemzetiség lakta a települést, mára a lakosoknak csupán öt százaléka tartozik a szerb nemzeti kisebbséghez. Ennek ellenére a község ma is központi szerepet tölt be a környék falvaiban és városaiban lakó szerb kisebbség életében, hiszen itt működik szerb óvodai és iskolai csoport, illetve hagyományőrző egyesület, melynek köszönhetően számos környékbeli településen élő szerb család íratja a falu intézményeibe gyermekét, s kapcsolódik be ezáltal a település szerb kulturális életébe.

Magyarország területére a török  terjeszkedés következtében, különösképpen az 1389-es rigómezei csatát követően gyorsult fel a szerb bevándorlás (Vujicsics 1997:3). Deszk településén szintén a török hódoltság idején telepedtek le az első szerb családok, annak köszönhetően, hogy a hódítások elől a magyar lakosok a környező városokba, elsősorban Szegedre menekültek Az üresen maradt falvakba, így Deszkre is a török hódítók főként állattartással foglalkozó szerbeket telepítettek. A török veszedelem elmúltával a szerb lakosok a faluban maradtak, s elsősorban mezőgazdasággal foglalkoztak. Azonban a Maros gyakori áradásának következtében a település lassan fejlődött, s csak az 1730-as években indult virágzásnak. Annak ellenére, hogy a 20. század elejéig a faluban a szerb nemzetiséghez tartozók voltak többségben, sem politikai, sem gazdasági előnyökre nem sikerült szert tenniük a magyar lakosokkal szemben (Rádity – Gyukin 1984:527—534).

A közösség tagjai a mezőgazdaság mellett az 1880-as és 1940-es évek között lovas hajóvontatással foglalkoztak, mellyel a paraszti gazdálkodásból származó bevételeiket egészítették ki (Juhász 1984:786). Ennek következtében a szerb közösség a 19. század második felében kezdett gazdaságilag megerősödni, amihez némi politikai aktivitás is társult. Az egyház korábban is, s ekkor is rendkívül fontos szerepet töltött be a közösség életében, s a nemzetiségi tudat életben tartásában. Ennek reprezentálásaként a megerősödött szerb közösség 1859-ben sikeresen felépítette ma is látható templomát (Rádity – Gyukin 1984: 534).

Az I. világháború viszontagságait követő trianoni döntés komoly csalódást jelentett a deszki szerbség számára, hiszen a közösség remélte, a területet a Szerb Királysághoz csatolják. Ennek hatására a ’20-as években tömeges kivándorlás vette kezdetét. Egy 1924-ből származó dokumentum szerint csak ebben az évbe 199 szerb család hagyta el a falut, s további 60 család kívánt élni ezzel a lehetőséggel még ugyanabban az évben. Az évtized végére sem állt le a kivándorlás, hiszen 1926 és 1931 között csaknem nyolcvan százalékkal csökkent a szerb nemzetiségűek aránya. Ezen migrációs jelenségek következtében lényegesen megváltozott a falu nemzetiségi összetétele, s az 1930-as évek elejére a településen a magyarság került többségbe (Rádity – Gyukin 1984:536-539).

A Horthy-korszakban az erőszakos magyarosító törekvések eredményeként a közösség tagjai hivatalosan nem használhatták anyanyelvüket, bár egyes források szerint a gyakorlatban csak ritkán alkalmazták ezt a tilalmat. Ennek ellenére számos erőszakos fellépés történet a szerb közösséggel szemben, s a II. világháború során a helyi szerb lakosság helyzete csak tovább romlott. Ilyen körülmények között nem csoda hát, hogy a közösség ünnepélyesen fogadta a bevonuló Vörös Hadsereget. 1945 után a közösség tagjai aktívan részt vettek a falu politikai és gazdasági életében, s a különböző politikai magmozdulások alkalmával szorosabb kapcsolatot építettek ki a település magyar lakosságával (Rádity – Gyukin 1984:539—544).

A deszki szerb közösségre az elmúlt évszázadban tulajdonképpen ugyanazok a társadalmi és gazdasági változások hatottak, mint a többségi magyar társadalomra. A közösség számos tagja tovább képezte magát, szakmát tanult, vagy diplomát szerzet, melynek következtében többen elhagyták szülőfalujukat. Az elvándorlás mellett az értelmiségiek számának növekedése a hagyományosan mezőgazdasággal foglalkozó közösség átalakulását eredményezte (Rusz 2001:12). A politikai, szociális és gazdasági rendszer átalakulása, illetve a vallási élet, az egyház szerepének megváltozása, a magyar közösséggel kialakított szoros kapcsolatok általánossá válása mind olyan tényezők, melyek meghatározó szerepet töltenek be a közösség szerb identitásának alakulásában.

A deszki szerb identitás

Szeretnék röviden kitérni a nemzetiség fogalmának kérdésére. Ezt azért tartom fontosnak, mert a közösség tagjainak többsége a beszélgetések és interjúk alatt nemzetiségként definiálta a deszki szerb közösséget.

A nemzetiségi elv Európában a 18. századtól vált meghatározó politikai és szociális kérdéssé (Masaryk 1991:107), a társadalomtudományi kutatásoknak pedig ma is központi elemeit alkotják a különböző nemzetiségi csoportok körében zajló vizsgálódások. A nemzetiség fogalmának használata a 20. század első harmadában vált széles körben elterjedtté, amikor olyan politikai problémák kerültek a figyelem középpontjába, mint az államok szuverenitása vagy az etnikai csoportok autonómiája (Fishman 1989:106—107).

A nemzetiséget olyan, az államalkotásból kimaradt csoportként definiálhatjuk, mely egy más etnikumon belül élve alkot kisebbségi csoportot. A kultúrnemzet koncepciója szerint viszont ezek a csoportok nem az államalkotó nemzet tagjai, hanem ahhoz a nemzethez tartoznak, melyből egykor kiszakadtak (Bindorffer 2001:31—32). Ezen értelmezés szerint a nemzethez tartozás kritériumai: a közös nyelv, származás, kultúra és történelem, s ismérvei között nem szerepel a közös terület vagy az államhatalom (Brunner 1995:9).

Azonban a nemzetiségi identitás megléte nem feltétlen jelenti a kisebbségi csoportok számára az életüknek helyet adó nemzettől való elidegenedést, hiszen a kultúrnemzet koncepció értelmezésével ellentétben egy adott nemzethez való tartozás érzését biztosíthatja a közös határokon belüli együttélés, az azonos törvényeknek való alávetettség valamint a közös nemzeti ideológia. Mindezeket figyelembe véve elmondható, hogy létezik a két irányba nyitott, kettős identitás (Bindorffer 2001:31—32).

A fent említettek, illetve megfigyeléseim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a deszki szerb identitást a kettős kötődés jellemzi, hiszen bár származástudatuk Szerbiához köti őket, a több évszázados múltra visszatekintő magyarországi nemzetiségi lét eredményeként a magyar nemzethez való ragaszkodás is meghatározza identitásukat. A nemzetiségi identitás fennmaradásához elengedhetetlen bizonyos intézmények megléte, melyek biztosítják a közösségi összetartozást. A szerb nemzeti kisebbség esetében ezt a szerepet évszázadokon keresztül a pravoszláv egyház töltötte be, ezért kezdem a deszki szerb identitást meghatározó tényezők elemzését a vallás vizsgálatával.

Vallás és etnicitás

A vallás kiemelkedő szerepet tölt be a szerb nemzetiség identitásának megőrzésében, melynek oka hosszú időre vezethető vissza. A középkorban megerősödött önálló szerb egyház a török hódoltság idején lehetővé tette a szerb nemzet számára nyelvi, társadalmi és kulturális érdekvédelmét, melynek következtében a pravoszláv egyház gyakorlatilag összeforrott a szerb nemzet kultúrájával (Papp 2004:163). A középkor folyamán az önálló szerb egyház olyan szerves részévé vált a szerb nemzet mindennapi életének, hogy mire a török uralom az egész szerb állam területére kiterjedt, a szerbek az iszlám hódítással szemben sikeres ellenállást tudtak tanúsítani (Hadrovics 1991:11).

A szerb társadalom sajátos jellemzője volt, hogy a középkori államuk hiányát a pravoszláv egyházszervezet pótolta, melynek megfelelően az egyház is kivette részét a világi feladatokból (Varsányi 1988:9). Az 1695-ben hét püspökséggel megalakult magyarországi szerb ortodox egyházszervezet (Dujmov 2007:341) valamint a keleti rítusú hit gyakorlása meghatározó szerepet töltött be a magyarországi szerbek hagyományos életformája, zártabb közössége és szerb nyelve megtartásában (Vujicsis 1997:4). Annak következtében, hogy a nyugati kereszténységgel ellentétben a keleti keresztény egyházak kezdettől fogva lehetővé tették egyes nemzetek számára a saját nyelvükön tartott istentiszteletet (Imrényi 2001:106), az ortodox közösségek, így a szerb közösségek életében is kiemelkedő szereppel bírt a pravoszláv egyház nyelvük megőrzésében.

Ahogyan általában a szerb közösségek esetében, a deszki szerbek életében is központi szerepet tölt be a vallás, a pravoszláv egyház és a hozzá kapcsolódó ünnepek. A szerb etnikum esetében a vallás tekinthető az elsődleges identitásmegtartó és közösség-összetartó tényezőnek, még akkor is, ha a közösség nem minden tagja hívő, vagy rendszeres templomba járó (Bindorffer – Sólyom 2007:212—213). A templom tulajdonképpen egy informális térként létezik a szerb közösségek életében (Halpern 1958:232). A deszki közösség egyik tagja ezt így fogalmazta meg: „Nálunk a templom az egy gyűjtőszerepet tölt be, tehát az előző rendszerben is ugyanúgy, talán még jobban is, mint ma. Járunk a templomba, és nem is föltétlen azért, mert mindenki olyan hívő, hanem a tradíció, a hagyomány miatt. Ez mindig egy közösségi tér volt, egy közösségi alkalom, amikor mindenki megjelent és tudott találkozni, beszélgetni. Nálunk maga a mise is dallamos, tehát éneken keresztül történik, vannak nagyon szép pillanatai.”A szerb identitástudatban a vallás gyakorlatilag eggyé vált a nemzeti kultúrával, melynek eredményeként az etnikai különbözőségüket elsősorban nem a közös származás létében, hanem vallásukban értelmezik. Tehát a szerb etnikum esetében a vallás etnikus jegyeivel kell foglalkoznunk (Bindorffer – Sólyom 2007:212—213).

A deszki szerb közösség tagjai egyéni szinten fontosnak tartják vallásukat és az egyházi hagyományok megtartását. „Nálunk az egyházhoz fűződő kapcsolat minden” – mondta egyik beszélgetőtársam. A vallás hagyományosan, szinte folyamatosan jelen van az egyén életében. Az év során számos szent ünnepére kerül sor (Halpern 1958:232), azokat a hagyománynak megfelelően a közösség tagjai közösen, manapság viszont inkább egyéni vagy családi szinten tartanak meg.

„Azért a szocializmus hosszútávon megtette a hatását” – mondta a település pravoszláv egyházközségének kántora a közösségre jellemző vallásgyakorlási szokásokról, majd hozzátette: „Nem értem, hogy az a sok fiatal, akik olyan aktívak a hagyományőrzés területén, a vallást miért hanyagolják. De nem csak itt, a katolikusoknál is ez van. Ott olyan 15—20 ember szokott lenni vasárnaponként [a templomban], pedig ők jóval többen vannak. Szóval, ha csak az arányokat nézzük, nálunk jobb a helyzet”.

A II. világháborút követően jelentős változás történt a felekezeti életben, mely mély átalakulásokat eredményezett a szerb ortodox egyház életében és működésében is. Az állam nem engedélyezte a Budai Szerb Ortodox Püspökség élére megválasztott vallási vezető beiktatását egészen 1990-ig, az államosítás következtében pedig az egyházközségek elvesztették iskolaépületeik és egyházi földjeik számottevő részét, ami komoly anyagi problémákat eredményezett. Ennek következtében számos templomot leromboltak vagy eladtak, ami tovább lehetetlenítette a hívők vallásgyakorlását a szocialista érában (Dujmov 2007:342). „Régebben ez tipikusan jellemző volt, hogy volt a templom, és volt az iskolája. Tehát régen egyházi volt minden. De ez ugye megváltozott” – mondta a település óvodájában működő szerb nemzetiségi csoport óvónője. A szocializmus vallásellenes politikájának következtében mára radikálisan lecsökkent a vallást gyakorlók száma a magyar társadalomban, így a deszki szerb közösségben is. Az istentiszteleteken, az ünnepek kivételével, az esetek többségében hat—hét ember van jelen, többnyire az idősebb korosztály tagjai. „Szoktak templomba járni az emberek. Sajnos inkább csak az idősebbek. Tehát fiatalok közül kevesen” – mondta egyik beszélgetőtársam.

Bár a közösség tagjainak többsége nem vesz részt az egyház mindennapi életében, személyes szinten, az egyéni identitásban mégis fontos szerepet tulajdonít vallásának. „Én is nagyon ritkán jutok el a templomba. Most se jutottam el karácsonykor se. Én attól függetlenül ugyanúgy vallásos vagyok, tartom ezeket a hagyományokat otthon is, de nem mindig jutok el odáig” – mondta egy idősebb beszélgetőtársam, aki egyébként a mindennapjaiban a szerb hagyományok ápolásában aktív szerepet vállal. „Én vallásos vagyok, az ünnepekkor mindig elmegyek templomba, de a hétköznapokon nincs rá időm. A gyerekeket is el szoktam vinni ilyenkor, hogy tanuljanak” – mondta egy családapa. Ahogyan a fenti interjúrészletekből is kivehető, a település szerb lakóinak egy része személyes életében fontosnak tartja vallásos kötődését, de ezt többnyire egyéni vagy családi szinten éli meg. Az egyház szerepének háttérbe szorulása nem jelenti automatikusan a rítusok jelentőségének csökkenését is, hiszen ezek által kifejezik és ezek során élik meg nemzetiségi identitásukat (Gábrity 2008:121).

A szerb közösségekben a vallási élet sosem szorítkozott csupán a templom területére, hanem a család, illetve az otthon szférájában is fontos szerepet töltött be (Tolnai 2003:193). A közösség tagjai vallási kötödésüket jellemzően otthonaikban is kifejezik a családi védőszenteket ábrázoló ikonok kifüggesztésével. „Ennek itt lenne a helye, ezen a falon, de most költöztünk be, nemrég lett kész a ház, és hát még nem tettük ki” – mutatta a jelenleg egy polcra kihelyezett ikont egyik beszélgetőtársam. Ahogyan Halpern A Serbian village című művében leírja, a családi védőszent ünnepe az év legfontosabb családi eseménye a szerb családok életében (Halpern 1958:241). A család védőszentje és a védőszent ünnepe a deszki szerb közösség tagjainak életében is meghatározó szerepet tölt be. „Régebben nálunk nem voltak ünnepelve a névnapok, születésnapok, hanem a karácsony, a húsvét, meg a családnak a védőszentje. Az volt a család születésnapja, az december 19-én van nálunk, és akkor történtek ezek az ajándékozások. Akkor sem nagyon ajándékozás történt, hanem mit tudom én, akkor kaptak egyszer egy komolyabb, szebb ruhát, csak egy példát kiragadva” – mondta egy középkorú beszélgetőpartnerem. Az ünnep a szocializáció szempontjából is fontos szereppel bír egy család életében, hiszen a család védőszentje férfiágon öröklődik, így az apa feladata az ünnephez kapcsolódó szokások és kötelezettségek továbbadása fiai számára (Tolnai 2003:193). Bár mára számos változás történt a közösség hagyományaiban és kultúrájában, a védőszent ünnepe ma is az egyik legfontosabb esemény a szerb családok életében.

A családi védőszent ünnepe a népi vallásosság bizonyos elemeit hordozza magán, melynek lényege, hogy a hivatalos vallás gyakorlata kiegészül a parasztság hitében fellelhető más elemekkel és gyakorlatokkal. Ilyen elemek a régi, kereszténység előtti hagyományok és szokások (Ortutay 1980:732). Már a középkorban jellemző volt a szerb vallásosságra a népi jellegűvé vált kereszténység gyakorlása, amely a török hódoltság idején még inkább elterjedt, ugyanis a papságnak nem volt lehetősége teológiai tanulmányok folytatására (Hadrovics 1991:11—13). Az egyház jóváhagyásával működő népi vallásosság gyakorlati megnyilvánulásai például a helyi/családi védőszentek ünnepei vagy a búcsújáróhelyek felkeresése (Ortutay 1980:732).

A védőszent ünnepe arra a napra emlékeztet, amikor a család ősei felvették a kereszténységet, s pogány bálványaik imádata helyett keresztény szentek dicsőítése mellett döntöttek. Az esemény a pravoszláv szerbek legnagyobb vallási ünnepe és meghatározó helyet foglal el a kisebbségben élő szerbek, így a deszki szerb közösség életében is. Deszken az ünnep az 1970-es és 1990-es évek között népünnepély jelleget öltött, a család és barátság ünnepe volt, ahová az ünneplő család rendszerint meghívta barátait (Rusz 2005:12). Bár mára az ünnep utóbbi jellege megszűnt, a deszki szerb közösség összefogásában és identitásának megerősítésében továbbra is kiemelkedő helyet foglal el az esemény. „Ilyenkor azok is elmennek templomba, akik amúgy nem szoktak. Külön annak a családnak tartanak misét, akik ilyenkor szvecsárok, vagyis hát ilyenkor ünnepelnek. A pap elmegy a családhoz, megszenteli a házat, utána pedig közös ebédet tartunk a rokonokkal” – magyarázta az ünnep menetét egyik beszélgetőtársam, aki családja életében kiemelkedő szerepet tulajdonít ezeknek az ünnepeknek.

A közösség tagjaira jellemző tehát, hogy pravoszláv vallásuk meghatározó elemét képezi identitásuknak, azonban gyakorlati szinten ezt ritkábban nyilvánítják ki, mint a korábbi évszázadokban, amikor a vallás és az identitás kinyilvánítása társadalmilag elvárt gyakorlat volt. A vallás egyéni szférába való visszaszorulását jelzi az óvónővel folyatott beszélgetésem egy részlete is: „… az óvodával nem szoktunk átmenni a templomba. Például most is, hogy jön ez a Szent Száva ünnep, előtte van egy húszperces mise. Én nem szoktam átvinni a gyerekeket. Mert én ezt úgy érezném, lehet, hogy ezt rám akarják erőszakolni. Én ezt nem szeretném. Idővel, majd talán. Volt, amikor a szülők ezt kérték, hogy nyugodtan menjünk át, had lássák a gyerekek, olyankor át szoktunk menni, de én kiprovokálni ezt nem akarom.” Láthatjuk tehát, hogy a vallás a közösség tagjainak értelmezése szerint elsősorban a magán, családi szférába tartozó elem, s hiába tekintik a szerb kultúra alapvető alkotóelemének a pravoszláv vallást, a nemzetiségi csoportba járó gyerekek jellemzően csak szüleik beleegyezésével látogatják meg a templomot. Ez persze nem csak a deszki közösség életében tapasztalható jelenség. Ennek oka, hogy a szekularizációs folyamatok következtében a vallás a 20. századra elvesztette meghatározó társadalmi szerepét, s a vallás megélése fokozatosan a privát szférába szorult vissza (Fox 2005:295).

A közösség tagjainak legnagyobb része csak az ünnepekkor vesz részt az istentiszteleteken. „Ünnepekkor azért eljönnek az emberek” – mondta a közösség kántora. - „Most volt például Szent Száva ünnepe, ez nagyon fontos ünnep nálunk. Akkor egész sokan voltak” – tette hozzá. Szent Száva – akiről a településen lévő szerb közösségi házat is elnevezték – az iskolák védőszentje, aki hercegi származása ellenére a kolostori élet mellett döntött, lemondva trónigényéről (Kiss 1991:264). Személyére ma is tisztelettel emlékeznek a deszki szerb közösség tagjai.

A karácsony, a húsvét, a búcsú és a családi védőszent ünnepe alkalmával a közösség tagjai rendszerint megjelennek a deszki ortodox templomban és eleget tesznek a vallásuk által előírt kötelességeiknek. „Nekem van saját helyem. Nálunk az a szokás, hogy fizetünk a helyünkért, és akkor az a miénk. Ma már nem mindenki, csak aki szeretné. Én az apám helyét örököltem meg, szóval a miséken mindig ott szoktam ülni” – mondta egy családapa, aki többnyire csak ünnepek alkalmával látogat el az istentiszteletekre. Ebből is láthatjuk tehát, hogy a csupán kiemelt alkalmakkor templomba járók esetében sem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy veszítettek volna jelentőségükből az évszázadok során kialakult templomi szokások és hagyományok. Azt gondolom, hogy ezek mind olyan elemei a közösség tagjai identitásának, melyeket egyénileg, vagy családi szinten, emlékezetükben őriznek és ápolnak, azonban ma már csak bizonyos alkalmakkor nyilvánítanak ki.

. A deszki szerb közösség életében tehát visszaesett az egyház hagyományos csoportösszetartó szerepe – bár semmiképp sem mondható, hogy megszűnt. Ezt a funkciót az elmúlt évtizedekben fokozatosan a hagyományőrző csoport vette át. Az I. világháború előtt az egyház felügyelete alatt működő színjátszó csoportból alakult együttes a szocializmus idején is sikeresen működött, miközben a vallás folyamatosan háttérbe szorult. Ennek eredményeként a csoport ma is jelentős funkciót tölt be a deszki szerb közösség életében.

Hagyományőrzés és identitás

Jelenleg a közösségi események többsége a hagyományőrző csoport munkája köré csoportosul, melynek eredményeként a Bánát Egyesület munkájában való részvétel, a szerb tradíció ápolása, a hagyományos tánc és zene ismerete nemcsak a szerb identitás egyik elengedhetetlen elemévé, hanem a közösséget szorosan összetartó tényezővé vált.

A fiatalabb generáció nem vállal aktív szerepet a vallási életben, szerbségét sokkal inkább a kulturális életben vállalt tevékeny munkájával igyekszik megélni és kifejezni. Ennek megfelelően a fiatalok igencsak aktív szerepet töltenek be a hagyományőrző csoport tevékenységében, a hagyományos tánc, zene életben tartásában a különböző tradíciók táncos, színpadi bemutatásával.

A hagyományos falusi szerb kultúrának már csak néhány eleme található meg Deszken. Ilyen például a házak elejére felakasztott virágból font Iván-napi koszorú. „Ebből lehet látni, hogy melyik házban laknak szerbek. Ezt mindig ki szoktuk tenni. Egy évig van kint, azután Iván-napon ha megfonják az új koszorút, akkor lecseréljük” – mesélte egy házaspár, miközben saját házukon lévő koszorút mutatta. A hagyomány jelentése Shils fogalmaival élve a „traditum, vagyis valami, amit a múlt a jelennek átad”. A hagyomány leglényegesebb alkotóeleme, hogy minden esetben az emberi cselekvés, gondolkodás és képzelőerő terméke, melyet generációról generációra örökítenek tovább egy adott csoporthoz tartozó egyének (Shils 1978:30). A hagyományok bemutatása, a néptánc és népzene ismerete és gyakorlása, a múlt felelevenítése a megőrzött hagyományt, az identitást szolgálja. A hagyomány ápolása és bemutatása tehát a közösség identitásának egyik megnyilvánulási formája (Voigt 1991:449—451).

A közösség tagjainak életében már gyermekkoruktól kezdve meghatározó szerephez jutott a hagyományőrző egyesületben való munka. „Minden mást lehetett, ezt muszáj volt”, „Nem volt kérdés, hogy járok-e a Bánátba, gyakorlatilag kötelezővé tették a szüleim. És most én ugyanezt csinálom a gyerekeimmel, de amennyire tudom, ez nem csak nálunk van így” – mondták beszélgetőtársaim a Bánát Egyesülettel való kapcsolatukról.

„Régebben a templomi ünnepségek voltak a legfontosabbak.” „Az egyház fogta össze a közösségünket.” „A második világháborúig valláshoz kötődő hagyományok voltak jellemzőek” – mondták beszélgetőtársaim. Mára azonban ez valamelyest megváltozott. Az előző rendszer „vallásellenessége”, a modernizált világunkra jellemző „felgyorsult életmód” s az időhiány következtében a vallási életben való részvétel sok családnál csupán az ünnepekre korlátozódott, aminek következtében az egyházi ünnepek egy része elvesztette közösségi szerepét. „Ugye az előző rendszerben az egyházi hagyományok egy kicsit ellaposodtak, de a szerbek körében a templom valahogy mindig összetartó erő volt, nagyon sok hagyomány ezért valamilyen formában megmaradt, átformálódott valamilyen szinten, a kilencvenes években sikerült ezeket újra feléleszteni” – mondta a csoport vezetője.

Az egyesület egyik fő feladatának tekinti az elfeledett, vagy eltűnőben lévő hagyományok újjáélesztését. Az valláshoz kötődő elfeledett ünnepek és hagyományok egy részét a hagyományőrző csoport újra feleleveníti, aminek eredményeként az esemény visszanyeri közösségi szerepét, azonban elveszti eredeti, vallási funkcióját, és sokkal inkább közösségteremtő valamint identitáserősítő rendezvényként válik fontossá a közösség tagjainak életében. A deszki szerb közösség életében bekövetkezett változások hatására mára nagyrészt ezek az újjáélesztett, színpadon előadott hagyományok maradtak meg átélhető identitáselemként a hagyományos falusi szerb kultúrából (vö.: Bindorffer 2001:97).

A társadalmi, gazdasági és politikai átalakulások hatására a szerb közösség életében is gyökeres változások következtek be. Bizonyos szokások megszűntek, átalakultak, a magyar közösséggel való egyre szorosabb együttélés pedig a többségi társadalom kultúrájának bizonyos fokú átvételét eredményezte. A régi lakodalmi, karácsonyi, vagy húsvéti szokásoknak csak azon elemei maradtak fent, amelyeket a modern kor elvárásaival is össze lehetett egyeztetni. Az esküvői szokások megváltozásáról a közösség kántora a következőket mondta: „Sok minden megváltozott, hát azt mondják, modernebb lett. De ez nem mindig rossz. Például régebben annyira patriarchális volt a szerb közösség, hogy az esküvőre a menyasszony szülei el sem mehettek. Ők elbúcsúztak tőle otthon, és onnantól már nem hozzájuk tartozott. Azért szerencsére ez ma már nem így van”. A hagyományos délszláv nagycsaládi struktúra, a zadruga alapja a patrilokális házasságkötés, melynek értelmében a család férfitagjai nem vándorolnak, a lánygyermekek viszont csupán férjhezmenetelükig tartoznak a családhoz. Ebben a családmodellben a nagycsalád élén a gazda áll, aki dönt a fontosabb kérdésekben és képviseli a családot a külvilág előtt (Bodrogi 1997:279—280). Ez a fajta nagycsaládi felépítés a huszadik század folyamán felbomlott, és a magyar társadalomban is elterjedté vált kiscsaládi struktúra vált meghatározóvá a deszki szerb közösség életében. Ennek eredményeként számos hagyományos tevékenység megszűnt, vesztett társadalmi jelentőségéből, vagy átalakult. Ezeket a szokásokat igyekszik feleleveníteni és bemutatni a Bánát Egyesület.

A társadalmi kapcsolatok viszonylagos fellazulása, a zárt közösség megszűnése a közös élmények számának mérséklődését eredményezték. Ilyen helyzetben előfordulhat az összetartozás érzésének csökkenése, mely esetben mindenképp szükség van a múltat idéző, a múltra emlékező közös rítusokra, ünnepekre, ami megerősíti a közösség kohézióját (Bindorffer 2001:96). A csoport identitását biztosító tudás az emlékezés révén válik hozzáférhetővé a közösség tagjai számára. A múltra való emlékezés, a múlthoz fűződő viszony biztosítja az emlékező csoport identitásának alapjait (Assmann 1999:53—57).

Szász János 1984-es, a deszki szerb közösségről szóló írásában kifejti, hogy a nemzetiségi tánccsoport és zenekar a valamikori egyházi szertartások társadalmi funkcióját sajátos módon átvette (Szász 1984:980). Ezt megfigyeléseim alapján igaznak vélem, hiszen amellett, hogy a vallásosság igen erőteljesen visszaszorult az elmúlt évtizedekben, a faluban élő szerb nemzetiség közösségi eseményeinek jelentős része az egyesület és rendezvényei köré szerveződik. A szerző szerint a nemzetiségi tánccsoport esetében a tánctanulás adja az alkalmat a közösségi életre, a tánc válik a főbb céllá, melynek a közösségi élet alárendelődik (Szász 1984:984). „Én nagyon szeretem itt a közösségi életet, de azért a tánc miatt járok leginkább. Szerintem azért a többség így van ezzel” – mondta a tánccsoport egyik tagja az egyesületre jellemző társasági életről. A csoport tagjainak többsége nem csak a próbák alkalmával találkozik, hanem a hétköznapokon is szoros kapcsolatban állnak egymással, ami jelzi, hogy az együttes valamilyen szinten hozzájárul a közösségi összetartás erősítéséhez.

De vajon mennyire valósítható meg, hogy az intézményi keretek között működő tánccsoport valós társadalmi funkciót töltsön be? Az intézményesített tánctanulás és a közösségi élet konfliktusát mutatja, hogy a közelmúltban tartott csoportmegbeszélésen olyan problémák merültek fel, melyek rávilágítottak olyan ellentétekre, miszerint a tagok egy része inkább a közösség miatt jár el a próbákra, míg mások a tánctudásukat szeretnék komolyabb szintekre fejleszteni. Ez viszont konfliktushoz vezet a tagok között. A probléma jelentőségét mutatja, hogy miután távoztam a gyűlésről, a buszmegállóban várakozva hallottam, hogy a körülöttem állók is erről beszélnek, pedig ők részt sem vettek a megbeszélésen.

A csoport által felélesztett hagyományok és az egyesület közösséget összetartó szerepe jól nyomon követhető a karácsonyi ünnephez kapcsolódó eseményekben. A karácsonyt megelőző szent estén a hagyomány szerint a gazda kivágott egy tölgyfát, a bádnyákot, amit a saját házába vitt és ott meggyújtottak, majd reggelig őrizték a lángot (Halpern 1958:243). Az építészeti hagyományok megváltozásának következtében a múlt század közepére a tűzgyújtás helyszíne a templomkertbe tevődött át, majd pedig megszűnt. Az egyesület az elmúlt évben hívta életre ezt a szokást. „Tehát ez most ugyanúgy történik, tehát kivágjuk ezt a fát, délután kettőkor behozzuk a fiatalokkal, fölállítjuk, este a pap fölszenteli, utána már a rakott tűz körül állva énekelve azokat a karácsonyi dalokat, ugye, fölvágjuk a bádnyákot és akkor a tűzre rakjuk, és szépen elég, és a másnap reggeli miséig az ott hellyel-közzel őrizve van. Nekünk reggel 5-ig sikerült vasárnap őriznünk, úgyhogy ez egy szép kis hagyomány” – mesélte a hagyományőrző csoport vezetője. Ez az alkalom – mely hagyományosan a családi szférában zajlott – remek lehetőséget teremt a közösségi összetartozás megélésére és kinyilvánítására. „Itt a másik teremben látszik ugye, hogy behoztuk a szalmát, vasárnap sok látogató volt, érdeklődő, nem csak a helyi közösségből, és akkor egy kellemes kis estét töltöttünk el” – tette hozzá beszélgetőtársam. A karácsonyi ünnep Bánát Egyesület által szervezett eseményei tehát komoly közösségi eseménynek számítanak, ahol a közösség tagjai együtt ünnepelhetnek, közösen virrasztanak, s ezek az események tovább erősítik a szerb közösség kohézióját s a részvevő tagok személyes identitását.

Fontos még megjegyezni, hogy ezeken a rendezvényeken a falu magyar lakói is rendszerint megjelennek, ami tovább erősíti a két etnikai csoport összetartását, megkönnyíti a békés egymás mellett élést és pozitív hatást gyakorol az interetnikus viszonyokra.

A szerb közösség tagjai fontosnak tartják hagyományaikat. „Nálunk egyáltalán minden féle-fajta változás nélkül 150 éve ugyanaz az ünnepi étel” – mondta beszélgetőtársam. Az egyesületnek elsődleges célja a hagyományok felelevenítése és életben tartása. Ahogyan a csoport internetes bemutatkozásában olvasni lehet: „legfontosabb feladatunk a szerb kultúra, a néphagyományok, a népzene, a néptánc és az anyanyelv ápolása illetve átörökítése a jövő generációja számára”. A Bánát Egyesület egyik tagja a következőképp fogalmazta meg a hagyományőrzés fontosságát és az egyesület célját: „Még hogyha nem is élünk már annyian igazán szerb nemzetiségű emberek, de valaki egyszer azt mondta, hogy egy kultúra, egy nép addig él, amíg a hagyományait ápolják és a nyelvét beszélik. Legyen az ahhoz a nemzetiséghez tartozó, vagy máshová. De akkor is él az a hagyomány, és él a nyelv is meg a kultúra is, mert valaki ápolja, beszéli, gyakorolja. És mi próbálunk ennek eleget tenni”.

Bár az egyesület alapvetően a szerb nemzetiségi kultúra ápolásával foglalkozik, tagjainak jelentős része a magyar etnikumból kerül ki. Ennek egyik oka a szerb közösség létszámának lecsökkenése az elmúlt évtizedekben, illetve a magyar közösség szerb kultúra és tánc iránti érdeklődése. A hagyományőrző csoport tehát nem csak a szerb közösség összetartását és identitását megerősítő közösség, hanem sajátos terepet képez az interetnikus kapcsolatok számára is.

A tánccsoport meghatározó szerepet tölt be a szerb családok gyermekeinek szocializációjában. Jellemzően már óvodás, vagy kisiskolás korban megkezdik az egyesületben való munkát, ahol megismerkedhetnek a szerb kultúra sajátosságaival, a hagyományokkal, énekekkel és táncokkal, melynek segítségével közelebb kerülnek a szerbséghez. A szocializációs folyamatok kulcsfontosságú szerepet töltenek be az egyén identitásának kialakulásában. A család, az óvoda, az iskola és a kortárscsoportok mind jelentős befolyást gyakorolnak az egyéni identitástudat formálódásában.

A szerb identitás továbbörökítése

Bemutatom, hogy a közösség tagjainak életében miként jelenik meg a szerbség, mint vonatkozási pont, mennyire igyekeznek tudatosan kifejezni identitásukat, s melyek azok a fizikai vagy szimbolikus terek, ahol a legintenzívebben tudják megélni etnikai hovatartozásukat.

Bindorffer Györgyi a következőképpen határozza meg az identitás fogalmát: „az etnikai identitás az egyén azon szubjektív azonosságérzése és élménye, csoportlojalitása, amelyet azon kisebbségi csoport iránt érez, melybe beleszületett, s ahol elsődleges szocializációja során a speciális, csak a csoportra jellemző és a másokkal való összehasonlítás alapját képező elemkészletet tartalmazó, etnikai tudásanyagot elsajátítja” (Bindorffer – Sólyom 2007:192). A nemzeti és etnikai identitás minden ember életében fontos szerepet játszik, hiszen az egyén társadalmi hovatartozását határozza meg. Az identitás elsődleges funkciója, hogy pozitív társadalmi értékeléshez juttassa hordozóját (u.o.189-191). Az etnikus identitás legmeghatározóbb eleme egy adott társadalmi csoporttal való azonosulás, nem pedig egy bizonyos kultúrából való részesedés (Sárkány 2000:112). Az etnikai identitás mindig egy másik csoporttal szemben kerül meghatározásra, mely által az egyének a saját csoport és a másik csoport mentális kategóriáiba sorolják környezetük tagjait. Az etnicitás tehát kölcsönös kapcsolatok során, interakciók révén alakul ki, nem pedig izolált, egymástól mereven elhatárolt csoportok között (Eriksen 2008:25).

A nemzetiségi identitás mintakövetés, mely a szocializáció eredményeként jött létre és az egyén és a közösség kölcsönös kapcsolatában manifesztálódik (Bindoffrer 2001:170). Az emberi lény kezdettől fogva az őt körülvevő szociális világ résztvevője, és a másokkal lefolytatott interakciók révén tanul (Durkin 1997:65). Egy gyermek szocializációja során sajátítja el azokat a kulturális, társadalmi és viselkedésbeli mintákat, melyek meghatározzák látásmódját, formálják a körülötte lévő világról kialakított képét, s kialakítják identitását. Egy gyermek születésétől fogva más emberekkel van körülvéve, ezáltal tőlük függ, életük a velük való interakciókhoz, az általuk biztosított lehetőségekhez és az általuk fenntartott korlátokhoz kapcsolódik (Durkin 1997:58). Az identitás tehát szocializáció eredményeként jön létre és az „érvényes normarendszerből adódóan a csoport (társadalom) elvárásainak és anticipációinak függvényében, az interakciók során megvalósuló elvárás egyeztetések során alakul” (Bindorffer 2001:20). Az identitás elsajátítása elsősorban olyan egymástól különválasztható, de mégis szorosan összekapcsolódó színtereken történik, mint a család, óvoda, iskola, vagy a kortárscsoportok.

A család szerepe elsődleges és a vegyes házasságok

Az identitás továbbadásában a legfontosabb szerepet az egyén családja tölti be, hiszen ez az a szocializációs színtér, melynek a gyermek a születése pillanatától fogva részesévé válik. Az ember kultúrájának szokásait, szabályait és a viselkedésbeli elvárásait elsősorban a családban tanulja meg (Bagdy 1977:14-15). A család, mint szociális csoport jelentős szerepet tölt be családtagok etnikai identitásának megerősítésében olyan tényezők révén, mint a nyelv, az anyanemzet kultúrája, vagy a történelmi tudat (Homišinová 2008:28).

Ennél fogva a deszki szerb közösség tagjainak identitásának formálásában is elsődleges szerepet töltött és tölt be ma is a család. A gyerekek először itt találkoznak a szerb szokásokkal, ünnepekkel, a pravoszláv vallás sajátosságaival és ideális esetben itt tanulják meg a szerb nyelvet. A család szerepe tehát elsődleges a nemzetiségi identitás kialakításában. Ahogyan ezt egyik beszélgetőtársam megfogalmazta: „…otthon kell kicsi kortól megismertetni a gyereket a szerb nyelvvel és szokásokkal, mert utána már nehéz.” A nyelv és kultúra elsajátításában és továbbadásában a család szerepének fontosságát hangsúlyozta az általános iskola szerb tagozatának tanítónője is, aki szerint a gyereknél a szerb nyelv ismerete valamint a szerb kultúra iránt való érdeklődés és az ahhoz való ragaszkodás „… attól is függ, hogy mennyit hozott magával otthonról. Mert aki a nulláról jött, annak nem olyan egyszerű”.

A családok többségére jellemző, hogy a gyerekeket már kicsi koruktól igyekeznek megismertetni a szerb hagyományokkal és a vallási ünnepekkel, azonban a nyelv továbbörökítése már komolyabb gondot okoz. Ennek oka, hogy a gyermek szüleivel nem szerbül, hanem sokszor kizárólag magyarul beszél. „Tudok én olyat, hogy vegyes házasság, de otthon magyarul beszélnek legtöbbször, mert a férj, vagy a feleség nem tud beszélni [szerbül] és akkor mindjárt adódik, hogy az a könnyebb. Ideális esetben – és sok ilyen ismerősöm van – hogy a vegyes házassában született gyerek tudja, hogy azzal a szülővel, aki szerbül beszél azzal szerbül, aki magyarul, azzal magyarul beszél” – mondta az egyik szülő. Azonban ahogyan ezt megtudtam „…vannak olyan házasságok is, ahol megtanult a házastárs, ugye, szerbül valamilyen szinten és akkor tudott segíteni a gyerekeknek”. Az ilyen esetekben a gyerekek nemcsak hogy sokkal könnyebben tanulják meg a szerb nyelvet, de a nemzetiségi identitásuk is sokkal erősebb lesz.

„Nekem a feleségem magyar, de megtanult szerbül valamennyire, és én például a gyerekeimmel csak szerbül beszélek.” – mondta beszélgetőpartnerem.

A szerb identitás átadásának családi színterére nagy hatással vannak az egyre gyakoribb vegyes házasságok. „Az én korosztályomból csak egy olyanról tudok, hogy ne vegyes házasság lenne” – mondta egyik, szintén vegyes házasságban élő beszélgetőtársam. Mára már szinte teljesen megszűnt a magyar és szerb közösségek közti elkülönülés, melynek egyik megnyilvánulási formája a két csoport közötti házasságkötések számának növekedése. A vegyes nemzetiségű családok az interetnikus kapcsolatok színterei. Ez az a terület, ahol a két kultúra és nyelv a legerőteljesebben hat egymásra, s amely a nemzetiségi és nyelvi asszimiláció elsődleges helyszíne (Homišinová 2008:28).

A vegyes házasságok alakulásának mértékét nagyban meghatározza a nemzetiségeknek a településen képviselt aránya (Tóth – Vékás 2006:336). „Nálunk azt hiszem, hogy úgy a ’70-es, vagy ’80-as években volt az első vegyes házasság és akkor onnantól egyre gyakoribb lett. Szerintem azért, mert egyre kevesebben lettünk, sokan elmentek és a fiatalok nem találtak párt a szerb közösségben sem itt, sem pedig a környéken, Újszentivánon, Szőregen, vagy esetleg Szerbiában. És így muszáj volt a magyarok közül is választani. Ezt az idősebbek is elfogadták többnyire” – mondta a közösség egyik tagja a vegyes házasságok alakulásáról. A vegyes házasságok elsődleges okaként tehát a szerb közösség létszámának csökkenését jelöli meg a közösség egy része.

A vegyes házasságok megkötése azonban nem volt mindig problémamentes. „Még a ’80-as években, mikor nem volt olyan sok vegyes házasság, olyan is volt, hogy a szülők építettek két házat a két fiuknak a velük szomszédos utcában úgy, hogy a három kert összeért, így könnyű volt egymáshoz átjárni. De a szülők házából csak az egyik fiú házához vezetett csapás, mert a másik magyar lányt vett el. Szóval ez nem mindig volt ilyen könnyű”. A vegyes házasságok okozta konfliktusok többnyire generációk közötti konfliktusokként értelmezhetők. Ezek egyfajta értékkonfliktusok, melyek oka, hogy a fiatalabb generációk nem hajlandók követni azokat a szigorú életvezetési és párválasztási normarendszereket, amelyeket szüleik és nagyszüleik igyekeznek átörökíteni. A fiatalabb generáció tagjai elsősorban olyan értékekkel képesek azonosulni, amelyeket az átstrukturált és globalizáció hatására átalakított mindennapi életükbe be tudnak illeszteni (Bindorffer 2001:178).

A generációk közötti értékkonfliktus jól megmutatkozik beszélgetőtársaim esküvői történetéből. „Az én édesapám egy igazi keményvonalas szerb volt. Így mikor elé álltam azzal, hogy én magyar lányt fogok elvenni, eléggé féltem, hogy mit fog reagálni. De nem volt vele semmi problémája. Aztán később már nehezebb lett. Nem volt például templomi esküvőnk. Én nem akartam, hogy a feleségem átkeresztelkedjen, mert nem akartam ráerőltetni a saját vallásomat, az édesapám viszont ezt nem akarta elfogadni. Lehetett volna olyat csinálni, hogy egy katolikus és egy pravoszláv pap is jelen van, de ez sem tetszett neki, így végül úgy döntöttünk, hogy nem tartunk csak polgári esküvőt. A zenével ugyanez volt a helyzet. Azt szerettük volna, ha szerb és magyar zene is van a lakodalmon, de ő ezt nem akarta, így végül nem volt zene, csak egy vacsorát tartottunk. Olyan volt, mint egy halotti tor. Végül is mindenből azt választottuk, ami mindenkinek rossz, hogy ne legyen vita abból, hogy valaki jól jár, valaki meg nem. Hát mi ezt így tudtuk megoldani, nem tudom, lehet, hogy ez másoknak könnyebb”. A hagyományos szerb kultúra része a patriarchális családmodell, melynek velejárója, hogy a feleség a férj vallását követi. Azonban ez a szemléletmód a fiatalok körében kevés népszerűségnek örvendett a nyolcvanas—kilencvenes évekre, amikor is nemi egyenjogúság már széles körben ismert és támogatott jelenség volt, különösen a fiatal generációk tagjai között. Mivel a patriarchális értékrend ezzel nem volt összeegyeztethető, így a fiatal generáció tagjai nem voltak képesek azonosulni vele, identitásukba beépíteni, s esetlegesen továbbörökíteni. Ezt szemlélteti a fent bemutatott esküvői történet.

A vegyes házasságok meghatározó befolyást gyakorolhatnak az egyén és családja életvitelére, mely a közösség identitásának formálódására is hatással lehet (Tolnai 2000:33). A vegyes házasság eredményeként létrejött családokban a nemzetiségi identitás tekintetében két lehetőség van: a család mindkét etnikum és nyelv felé orientálódhat, vagy a házaspár egyike alkalmazkodik partnere nemzetiségéhez (Homišinová 2008:29). Tapasztalataim és beszélgetőpartnereim elmondása szerint a deszki vegyes házasságok esetében többnyire az előbbi variáció történik. A családok többsége mind a magyar, mind a szerb ünnepeket és szokásokat megtartja, esetenként a házaspár magyar fele a szerb nyelvet is elsajátítja valamilyen szinten (vö.: Tolnai 2003:193-194). „Az én feleségem magyar, katolikus, ezért mi mindkét templomba el szoktunk járni” – mondta egyik beszélgetőtársam. „Mi mindent kétszer ünneplünk. A gyerekek örülnek, mert hozzánk kétszer jön a Mikulás. Egyszer jön december 6-án, utána meg tizenhárom nappal később, ugye a Juliánusz és a Gergely naptár közti eltérés miatt” – mesélte egy vegyes házasságban élő családanya. Az ilyen esetekben a családon belül kettős identitás alakul ki, mely azt eredményezi, hogy a gyermekek mindkét közösség nyelvét, szokásait és kultúráját megismerik és elsajátítják (Homišinová 2008:28). „A gyerekek tudják, nem szokták összekeverni, hogy melyik a szerb és melyik a magyar ünnep, hogy kihez kell szerbül beszélni és kihez magyarul, és ez szerintem így jó” – mondta az egyik szülő.

Ezekben a családokban „…általában ápolják a szerb hagyományokat, de van, ahol ez kissé nehézkesebben megy” – mondta a nemzetiségi óvoda óvónője. Előfordul, hogy a magyar nemzetiségű anyukák tőle kérnek segítséget bizonyos szerb szokásokat illetően. „Mindig nagyon szívesen nyújtok nekik segítséget. Volt, aki kérdezett engem, hogy ő nem tudja, hogy ezt hogy szokták. Ez általában akkor van, ha az apuka a szerb. Nagyon sokszor ők nem annyira tudnak olyan sok időt szakítani a családra és a hagyományőrzésre, mint az anyukák, és akkor vannak olyan anyukák, akik megkérdeznek engem. És én ennek nagyon örülök”. A vegyes házasságokban élő magyar nemzetiségű szülők számára is fontos gyermekük megismertetése a szokásokkal és vallással. Egy édesanya a következőket mondta: „Én katolikus vagyok, de mivel az a szokás, hogy a gyerekek az apjuk vallását követik, így a lányaink pravoszláv vallásúak. Viszont én nem igazán ismerem a vallási dolgokat, mikor mit kell csinálni a templomban és miért, így nem tudom nekik elmagyarázni, és mivel a férfiak és nők külön ülnek egymástól, az édesapjuk sincs ott, hogy elmagyarázza nekik. Én ezt rossznak tartom, mert meg kell, hogy ismerjék a vallást, a vallásukat. Ezért amíg volt hittantanítás, addig mindig vittük őket az órákra, de sajnos már nincsen”.

Ahogyan ezt a fentiekből is láthatjuk, a szülők többnyire fontosnak tartják szerb identitásuk továbbörökítését, hagyományaik és szokásaik megismertetését gyermekeikkel, s ami lényeges: jellemzően nem csak a szerb, hanem a magyar fél is tevékenyen hozzájárul gyermeke szerb kultúrával való megismertetéséhez. „Én azt hiszem, hogy azzal, hogy megismertetjük a gyerekeinket a szerb kultúrával, ők csakis nyerhetnek. Annyi sok pluszt ad ez nekik. És gyakorlati szempontból is fontos, hiszen így megismernek egy másik nyelvet, ráadásul ugye ilyen közel vagyunk a határhoz is” – mondta ezt egy vegyes házasságban élő magyar anyuka. A vegyes házasságok esetében tehát nem csak a szerb, hanem a magyar fél is lényegesnek tartja a nemzetiségi szokások továbbörökítését. Rendszerint szorgalmazzák a nyelvtanulást, részt vesznek a hagyományok és ünnepek családi körben vagy közösségben való megtartásában, mellyen gyakorlatilag részeseivé válnak a szerb közösségnek. Ebből is látszik, hogy a vegyes házasságok nem feltétlen jelentik a szerb kultúra és hagyományok elfeledését, leépítését. Sok esetben a kulturális elemek egy új környezethez alkalmazkodva élnek tovább.

Annak ellenére, hogy a vegyes nemzetiségű családokban többnyire igyekeznek mindkét közösségre jellemző kulturális jegyeket továbbörökíteni, mégis elkerülhetetlen, hogy valamely nemzetiségi identitás hangsúlyosabban érvényesüljön a családon belül. Általánosságban a családot körülvevő többségi etnikum befolyása a meghatározó (Homišinová 2008:29). Ez tapasztalható Deszken is az olyan esetekben, mikor például a családban szerb helyett magyarul beszélnek. „Én sokáig próbáltam a lányokkal szerbül beszélni otthon, de kijelentették, hogy velük ne beszéljek szerbül, csak magyarul. Gondolom azért, mert a feleségem magyar és hogy ő is megértse. Pedig ő is sokat megért már a szerbből. Azért remélem, ahogy nőnek ez majd változni fog” – mondta beszélgetőtársam. Azonban vannak ellentétes esetek is, amikor a többségi helyett a kisebbségi kultúra a meghatározó. „Az édesanyám magyar származású, de valahogy a családunkban a szerb identitás volt az erősebb. Ő is megtanult szerbül, meg mi is még gyerekként. És én is megtanítottam a gyerekeimet. Nekem nagyon fontos, hogy a gyerekeim és az unokáim is megismerjék a szerb kultúrát” – mondta egyik beszélgetőtársam a családjára jellemző szocializációs folyamatokról.

Vegyes házasság esetén a gyerekek nevének megválasztása is fontos szerepet játszik a család identitásának kialakításában. A kisebbségi identitás kifejezésének egyik legszembetűnőbb eszköze a névválasztás, ugyanis a név kifejezi viselőjének származását és etnikai hovatartozását (Rancz 2009:20). A Deszken tapasztaltak alapján elmondhatom, hogy a vegyes házasságok esetén nem jellemző a gyerekek névadásakor hagyományos magyar nevek választása, sokkal inkább a szerb, vagy szerb hangzású nevek preferálása. „Nekünk fontos volt, hogy ne jellegzetes magyar neveket adjunk a gyerekeinknek, de mivel én magyar vagyok, azt sem szerettem volna, ha teljesen szerb nevet kapnak, amit a szüleim ki sem tudnak mondani. Így olyan nevek mellett döntöttünk, amelyeket mind a két nyelvben használnak” – magyarázta gyermekei névválasztását egyik beszélgetőtársam. A név határkijelölő szereppel bír, automatikusan megmutatja az egyén csoporttagságát, melynek következtében rendkívül fontos szerepe van a csoportidentitás szempontjából (Bindorffer 2001:34). A fent említett névválasztási dilemma jól tükrözi a vegyes házasságokban kialakult kettős etnikai kötődést, melynek következtében a név megválasztásakor a szülők igyekeznek mind a magyar, mind a szerb közösséghez való kapcsolatukat kifejezésre juttatni.

A szerb közösség tagjainak névválasztása egyértelműen kinyilvánítja etnikai hovatartozásukat. „Az én édesapám a Horthy-korszakban született, amikor nem anyakönyveztek, csak magyar neveket. Így lett ő János a személyigazolványán. Ezt ő mindig is sérelmezte. Persze soha senki sem szólította így” – mondta egyik beszélgetőtársam. A településen sosem vált elterjedté az önkéntes névmagyarosítás, a szerb családok „mindig is büszkén vállalták, hogy hova tartoznak”. Ennek köszönhetően ma mind a családnevek, mind a keresztnevek jól láthatóvá teszik, hogy az egyén a magyar, vagy a szerb közösség tagja-e. A vegyes házasságok révén elterjedt „semleges nevek” pedig egy olyan új kategóriát teremtenek, melyben az egyén kifejezheti minkét közösséghez való tartozását, vagy ahogyan egyik beszélgetőtársam fogalmazott: „majd ha később akar, akkor választhat, hogy szerb, magyar, vagy mindkettő akar lenni”.

Vegyes házasságok esetén a gyerekeket a szerb közösség tagjainak tekintik, de rendszerint számon tartják, hogy ki „félig szerb” és ki „teljesen szerb”. Ennek megfelelően az óvoda és az iskola szerb tagozatára járnak, és a legtöbben bekapcsolódnak a hagyományőrző csoport munkásságába is. „Általában ha egy gyereknek az egyik szülője mondjuk csak félig szerb, de itt élnek Deszken, akkor a szerb óvodába íratják. Persze tudok olyat, hogy elmentek innen, a lány magyar fiúhoz ment és már a nyelvet se nagyon beszéli, de azért ez szerintem ritka” – tudtam meg a közösség egyik tagjától.

(Folytatjuk)