(Az „igazság” a politikában)

A nemzetállamok jelenkori helyzete és jövendő sorsa, a nacionalizmusok historikus és térségi változatai, valamint a régiók és autonomizálódási esélyek voltak főbb témakörei a mostani torockói szakmai tábornak. Ezt a meglehetősen komplex kérdéskört szeretném mintegy „továbbvezetni” egy kissé (látszólag) más irányba, elsősorban is azt közvonalazva – és közös megfontolásra, vitára ajánlva –, miképpen szerveződik a „régiók Európája” kétfelé, egyik irányban a kistérségek, lokális identitások szomszédsági hálózata felé (lásd Sabin Gherman, Szász Alpár Zoltán, Bakk Miklós, Tudor Duică és Tálas Péter előadásait), másik irányban pedig a válságokat átélő, nemzeti kereteik között izgő-mozgó nemzetpolitikák, önrendelkezések és „revíziós” tervezetek alulról fölfelé, s egyúttal fölülről lefelé is szerveződő új egység irányába.

Kezdem először a régiókkal, önrendelkezéssel és szomszédsági partnerséggel (vagy ellenségességgel). A régiókról szóló diskurzus lassan fél évszázados a nyugati tudományosságban. A térségi identitások kialakulása (majd kialakítása, nemegyszer mesterséges kreálása) után világosan elválaszthatóvá vált a regionalizálás mint államiasult stratégia és a regionalizmus mint civil társadalmi törekvés, vagy mint politikai kultúra-modell, alulról jövő kezdeményezés, legitimitást igénylő máskéntgondolás esete. A regionalitás számos újonnan csatlakozott uniós országban úgy épült be az önérvényesítés gyakorlati terébe, mint új identitás, újabb igazságosság joga, melynek a korábbi állampolitika és a „változás”, az átmenet idején egészen napjainkig húzódó programja civil, lakossági, helyi politikai és pártos programként került (vagy épült) be a politikai közgondolkodásba, gazdaságba, stratégiai tervezésbe, nagypolitikába és mikrotársadalmi érdekérvényesítésbe. Az Európai Unió által meghirdetett regionális stratégiák vagy egy évtizeden át irányadóak, programosak lettek, ugyanakkor a térségi (és nem pártpolitikai!) társadalmi kurázsi megfogyatkozott, a politikai döntéshozók felszippantották a társadalmi energiákat, a társadalmak pedig szegényebbek lettek egy programos illúzióval, amit a térségi önszerveződés egy (a sok közül egy!) modellje jelenthetett volna számukra az Unió kialakított új stratégiáinak körében.

► Mit jelent a regionalizálás (Magyar Autonóm Tartomány egykor, vagy a Partium/Bánát/Székelyföld/Ó-Románia térfelosztás jelenleg) részben mint fogalomváltozás a politikai aktorok számára napjainkban, midőn a rendszerváltozások huszonötödik évfordulójához közeledve már ez az ésszerű irányítási illúzió új tónust kapott, vagy miután a regionalizálódás programja is vagy puszta reménnyé, vagy a múlté lett?

► Mire juthat még a helyi képviselet, hogyan élheti át az „igazságos” társadalmi feltételek hiányjelenségét, s mi marad a megtartott—megőrzött és a kiáramló—elorzott kurázsi mögött, amikor ez országnagy tervek felé irányul vagy uniós térben keresi partnereit, támogatóit?

► Van-e még polgári törekvésekre szánható tartalék energia a helyi világokban, szubkultúrákban, s hogyan tudjuk ezt úgymond „munkára fogni”, lehetséges-e még szorgalmazni, jövőreményekbe építeni, jövendő igazságosság ígéretévé tenni?

► Lehet-e még polgári engedetlenséget hirdetni és érvényesíteni az épülőfélben lévő polgári politikai mintázatban, midőn ez már nem csupán a regionális (számtalan egyenlőtlenséget is tartalmazó) tagoltságot veszi alapjául, hanem hangsúlyosabban a szomszédságot, s nem az elkülönülést, a másság nehézkes eltűrését preferálja, hanem a kooperációt?

► Miképpen lett a politikai kultúra és a kulturális reprezentáció része a regionalizáció, s mi maradt meg ebből az ezredforduló helyi társadalmai, politikai közösségei, szomszédsági vagy partnerségi csoportjai számára?

Előadásom alapos euro-szkepticizmussal hangoltan ezeket a dimenziókat járja körül.[1]

Anélkül, hogy roppant sokrétű, s főleg komoly eltéréseket is tartalmazó megannyi forrásra támaszkodnék itt a régiók fogalomkörének hátterében álló mai európai (és nem csupán európai) szaktudományoknak az identitásfogalom nemzetközi szakirodalmával érvelve, elegendő arra utalnom, hogy az erdélyi politikatudomány közelmúlt évtizedei, a szakemberek megannyi köre, és az érintett térségi közösségek is többnyire a kistájakhoz, térségi identitásokhoz kapcsolják tudománytörténeti vagy mozgalmi gyökereiket – s ennek szakirodalma egy nagyobb nyugati közpolitikai könyvtárban sok tízezer kötetre rúg –, elegendőnek látom itt azt, hogy utaljak rá: az etnikus identitás és a regionalista törekvések anyaga mindegyre növekvő arányú, s egyre kevésbé a formalizált, regionalizáláshoz kapcsolódik, inkább épül a helyi és térségi törekvésekre, melyeknek java része már folyóiratokban vagy helyi kiadványokban napvilágot lát(ott) programosságot mutat. Az elérhető, és uniós szinten is roppant mód szaporodó, szövegmennyiség azonban szükségképpen meghatározza nemcsak a hétköznapi cselekvési irányokat, pártpolitikákat, nemcsak az érdekkifejeződési utakat körvonalazza, hanem jelzi azt is, hogy a lehetséges földolgozás módját és az értelmező közösségek adaptációs tevékenységének, érvényességének, létjogának esélyeit nem pusztán a helyi törekvések, célok adják, hanem legalább annyira az állami fogadókészség, hárítási szándék vagy uniós bürokrácia hatalma is. Éppen ezekből adódóan igencsak korlátozott lehet, amit jelen keretek között fölidézhetek a mérhetetlen szöveg-túltengésből, végtelen sok interpretációból, mozgalmas és mozgalmi gyakorlatból, térségi helyi politikából.

Etnikai renaissance vagy belső gyarmat…

A régiók témaköre a szakpolitikákban, a térségi—tájegységi identitások kérdésében és az etnikai renaissance időszakában (az 1960-as évek nyugati társadalmi—mozgalmi stratégia-keresési korszakában) fogalmazódik újra, az európai történelemben már nem is először. Előtte inkább olyankor jelennek meg a régió-kérdések, midőn a nemzetállamok kialakítási stratégiái ezt szükségessé teszik (a 18. és a 19. századtól), mert át kell rajzolni a térképeket, át kell írni a térségek neveit, át kell formálni a társadalmi identitás-tudatokat, s helyet kell engedni a másságoknak, történetiségeknek, eltéréseknek… Ilyen időszak az újkor számos pillanata, a francia forradalomtól a német vagy olasz egységen át a poszt-ottomán térség identitáskeresésének korszakáig, a birodalmak összekalapálásának vagy szétesésének pillanataiig, szerte Európában, a Balkánon, az orosz érdekszférában, a Baltikumban vagy akár Közel-Keleten és Afrikában is. Egységteremtés és autonomizálódás  - e kérdések pedig mindig összefüggtek nemcsak gazdasági, hadászati—stratégiai, kereskedelmi—polgárosodási érdekekkel, hanem etnikai, nemzetépítési, identitás-átrajzolási próbálkozásokkal is. Emiatt az etnikai kisebbségi csoportok mindig okkal és joggal harcoltak az államok ellen, természetes szuverenitásuk révén, s ha kellett, akkor éppen kistérségi, tájegységi vagy nagytáji identitás-alkotás folyamatában is.

A történeti és szociológiai tapasztalat szerint az eltérő kultúrájú, kisebbségi identitással élő, eredettudatot számon tartó populációk nemegyszer éppen akkor hajlamosak megfogalmazni különállásuk és mást-akarásuk jelképeit, amikor a monopolisztikus politikai szervezőelvek elbizonytalanodnak, vagyis a túlburjánzó állami beavatkozás alkalmilag meggyöngül, hébe-korba meg éppen olyankor, amikor ezek erősödést, alárendelést, eluralkodást kezdtek mutatni.

A nyugat-európai kisebbségek, nem-domináns etnikumok regionalizációs törekvései számos változatban mutatták meg a 19. század végén vagy a 20. század közepén, hogy akár az etnikus hagyományok dogmatizálásával, akár az uralkodó nyelv, a kultúra és az ideológia elutasításával, akár a kisebbségi önreklámozás árán is növelni tudják az etnikus—szubkulturális identitástudat sikerképességét. Pontosan akkor, amikor az állampolitikai rendezőelvekben és az uralomgyakorlatban változások következnek be (mindezekről kötetnyit írtam eddig, hadd tekintsek el a hivatkozható történeti szakirodalom fölidézésétől, ld. A. Gergely 1997, 2003). A rendszerváltozások, az átmeneti időszakok, a régi és monolit politikai hatalmat megbuktató demokratikus törekvések, a „forradalmak” rendszerváltási korszaka adja számos esetben a legérzékenyebb keretet az etnikai identitások kibontakozásához. A politikai uralomszerkezet klasszikus állami keretei, intézményei, ha nem tudják tartósságukat biztosítani, rendszerint „modernizálás” címén kezelik le vagy korlátozzák az etnikus identitás kifejeződését – s ezt gyakorta az irányítási hagyományokra (rendi állam, forradalmi kormányzás, demokratikus struktúra, pluralizmus stb.), a radikális fejlődés szakaszaira, az újat várás reményére hivatkozva teszik, jobbára strukturális változásokat szorgalmazva, vagy szimpla térkép-átrajzolási szabadságjogot szorgalmazva (lásd revízió, restauráció, decentralizáció, dereguláció stb.).

A múlt örökségének, a többlet-szabadsághoz hozzájutás reményének a modern nemzetállamokban mindig kialakultak a megfelelő képviseleti intézményei vagy pártjai, amelyek létértelme éppen az volt, hogy konzerválták a politikai kultúra adott szintjét, stílusát, értékrendjét. E téren nem is egy, inkább több olyan pártszerű önszervező erő van, amely az örökség egy részét, etnikus, kulturális vagy más elemét őrizni, képviselni, tiszteletben tartani próbálja. Vele szemben (mégha olykor állampolitikai szinten szerveződik is meg) az állam egésze, politikája, vallása, intézményrendszere áll – ezért a lokális, térségi, etnikus vagy ideológiai képviselet minduntalan hordozni kénytelen a nemzeti identitás mellett kialakuló kisebbségi, térségi, lokális identitások egyikét vagy másikát.

A magyar eszmetörténetben – ugyanúgy, ahogy az európai gondolkodásban – a liberális autonómia-elvek és az értékkonzervatív polgári tradíciók mélyén régóta megbúvik az államellenesség pozitív értelmű tradíciója,[2] amely a térbeli közösségi vagy identitás-térségi összefogásra építve vitatja el az állam centralizált és monopolisztikussá tett jogosítványait. A helyi társadalmak, a térségi hovátartozások (s köztük az etnikai identitást hangsúlyozó szubkulturális csoport-törekvések) az európai történelemben számos esetben „diszkvalifikálták”, bizalmi válságba vagy korporatív kiegyezésre szorították az államokat, kikövetelték a regionalizálódás lehetőségét – legalábbis ott, ahol nem volt ez amúgy is történeti gyökerű, mint Németországban, Olaszországban, a franciáknál vagy a spanyoloknál. Épp ezért korántsem elképzelhetetlen, hogy az etnikus identitás alapján – éppen a démosz és az etnosz értelmében – akarna dönteni egy népcsoport a maga szuverén szférájában, s annál inkább, minél erősebb és totálisabb a deklaráltan népuralomra épülő politikai rendszer, mely kívülről, határokkal korlátozza a térbeliséget. A politikai rendszerválságok közepette ugyanis az öntudatosodó etnikai szféra joggal kérheti magánpolgári jogainak megerősítését, vagy remélheti kiharcolni specifikus intézményrendszerét; a nemzetállami eszmét éppen a népszuverenitás elvével, az önrendelkezés jogos követelésével tudják megkérdőjelezni azok az etnikus csoportok, amelyeknek identifikációja nem osztálytudathoz vagy politikai határokhoz, hanem térbeliséghez kötött (lehessen itt példaként a Bánságra, Székelyföldre, de akár Moldovára vagy Besszarábiára hivatkozni).

A regionalista mozgalmak ugyanis Európa- illetve világszerte avval kérdőjelezik meg a poszt-szocialista vagy poszt-totalitárius technokrata-gazdasági szemléletet és az ezekből folyó állampolitikai elvek jogosságát, hogy az etnokulturális hagyományok nevében szembeszállnak az uralkodó eszmékkel és hatalmakkal (Horowitz 1985; Lafont 1976; Sumner 1978). E polgáriasult vagy populáris törekvések szerint a nemzeti államok a tájegységi autonómiák elnyomásával a régiók és etnikumok további elgyökértelenedését akarják elérni – ennek számos példáját már félévszázada látjuk a harmadik világ országaiban, s több évszázadon át láthattuk a birodalmi és gyarmatosítás-kori európai kormánypolitikákban is. Más esetekben az etnikumok integrációjával társadalmi csoportok előítéletes kapcsolatrendszerét és a gazdasági térségek egyenlőtlenségének fennmaradását biztosítják – ez pedig már a modern nemzetállamok esetében is gyakori megoldás volt. Ez a belső gyarmatosítás a szakkutatók szerint abból ered, hogy az államok népeiket (és főként az ellenségnek kikiáltható idegeneket) legtöbbször puszta gazdasági szereplőként kezelik, szuverenitásukat nem tisztelik, nincsenek tekintettel a határokon átnyúló tájegységi közösségek jövőjére, a migrációs mozgásokra, a nemzetközi munkaerőpiac sajátos hullámzásaira, a szubkulturális szerveződésekre sem, s még kevésbé adnak legitim teret a helyi társadalmak önszervező gyakorlatához (lásd Cohen 1982; Dayries – Dayries 1978; Durrieu 1969; Gabert 1980; La Région 1986; Lafont 1969, 1976; Saint-Ouen 1991).

A viszonylag közmegegyezéses tudományos felfogás szerint kezelt „nemzetiségi probléma” azonban nemcsak „külpolitikai” vetületeiben érdekes, hanem éppen a kistáji—regionális összefüggések és a nemzetgazdasággal (és napjainkban már a makrogazdasággal) való kölcsönviszony szempontjából is. Ugyanis a nemzetiségek lakta területek világszerte viszonylag elmaradottak, mégis sok helyütt a szakképzett munkaerő és a technikai infrastruktúra számos ágazatban felülmúlja az átlagos termelési színvonalat, nemzeti átlagszintet. Ennek ellenére majdnem minden etnikumoktól sűrűn lakott térségben kialakul a centrum—periféria probléma, s jellemző lesz a kívülről generált munkanélküliség és a jelentős vándorlás (horizontális mobilitás, ingázás, térben kifejezett elszakadás) is. Mindenütt a világon a tőkeerős ipar behatolása szorítja vissza a tájegységi központú kis- és középüzemeket, szabályozza a fogyasztás mechanizmusait, zabálja föl „nagyhal” módjára a kisebbeket, ami szükségképpen kihat a helyi gazdaságok belső egységére, stagnálás és visszafejlődés áll be, ettől kezdve azután méginkább minden helyi a magasabb szintű centrum/ok/tól függ, emiatt azután a lokális vagy regionális közérzület eleve centrumellenessé válik, illetve gyarmatosítottnak érzi magát a fokozódó egyenlőtlenségek, a pénzügyi forráselosztás igazságtalansága következtében (Arvon 1980; Birnbaum 1991; Boudon 1973; Buci-Glucksmann 1977; Connor 1977; Joó 1984; Wallerstein 1991).

A központi hatalom a legtöbb nemzetállami szerveződésben rendszerint a tájegységi függőség tartósítására törekszik, kezében tartva a pozíciók és szerepek elosztásának mechanizmusát, a költségelvonás és -visszajuttatás jogát, ezzel az érintett területek lakosságát kizárja a döntési folyamatokból. A központok a korszerűsítés folyamatára összpontosítanak, a modernizáció előrenyomulására szánják energiáikat – függetlenül attól, hogy szerte Nyugaton évtizedek óta fokozódó társadalmi igény jelentkezik a nagyobb térbeli egyenlőség, az igazságosabb „területesítés”, regionalizáció iránt (ld. előző hivatkozásokat, valamint Rosanvallon 1976; Seul 1980, Sfez 1977).

A regionalizmus tehát egyfajta új osztályharc módszere lett, lehet, vagy szokott lenni. Ennek során, mivel a követelések a tájegységi igényeken keresztül fejeznek ki osztály- és csoport-érdekeket, az értékfelhalmozás központosított struktúrája elleni tiltakozást, ezért könnyen kialakul a nemzetállami központokkal szembeni (olykor már az értelmetlenséggel vagy a terrorizmussal határos) dacolás, konfliktusvállalás, leszakadás, konfrontálódás is (megannyi példa van a szakadár térségekre Hegyi-Karabahtól Korzikáig, a Ferői-szigetektől egyes afrikai királyságokig, dél-olasz vagy dél-francia gazdasági és migrációs stratégiákig).

Ám a politikai államnak is megvannak a maga eszközei: a technokrata területfejlesztési irányzatok képviselői a gazdasági és irányítási „modernizálást” a decentralizálás ésszerű útján át kívánják megvalósítani, s csöppet sincsenek tekintettel arra, hogy a regionális sérelmek annál érzékenyebbek a politikai változásra, minél inkább etnikai—szubkulturális alapúak. A területi politikák szereplői viszont éppen ezért mindenhol rákényszerülnek, hogy az etnicitás alapján mind jobban elhatárolják magukat a többi régiótól, s különösen a központtól. Ezzel együtt azonban elkülönülnek egymástól is. Holott gyakorta nem a széthúzás, hanem csakis a közös politika tudná (legalább részben) korlátozni a társadalmi—etnikai függőséget. Sok múlik ezért az értelmiségen, kötődésének mélységén, érdekkifejező képességén, identikus profilján, uralmi politikában lehetséges befolyása terén is. A kisebbségi kérdés ezért sok helyi esetben egyre inkább etnikai—értelmiségi probléma lesz. S a területi érdekcsoportoknak az „egy és oszthatatlan nemzetet” építő központi akarattal kell megütközniök, amikor ezt a lokális másságot viszik a politikai közviselkedés piacára. A mindenkori központ azonban már rendszerint olyan feladattömeget vállalt magára, hogy azt intézni képtelen – ezért a legelsők közt hanyagolja el a kisebbségi—etnikai problémák kezelését, s emiatt a legszélesebb felületet nyitja meg arra, hogy szembeszálljanak vele, jobbára nem is a puszta etnikai másság alapján, hanem a térbeli függés megszakítása, regionalizmus formájában. Érdemes a szavak jelentésére figyelve megkülönböztetni a regionalizálás vagy a régiópolitika (fölülről—kívülről szabályozó mechanizmusa) és a regionalizmus (alulról szerveződő alternatív volta) közti eltéréseket.

Uralmi érdek vagy térségi helyzettudat

Az uralmi racionalitás mértéke, az irányítási célszerűség is határt szab tehát az állami beavatkozásnak, ezen belül a térség- vagy régióformálásnak. Az etnikai és regionális kihívások ellen azonban az állam valódi érdekközösséggel nem rendelkező megyékre, mesterséges körzetekre, fiktív térségekre osztja territóriumát (lásd a statisztikai régiók esetét, melyek mindentől és mindenkitől idegenek, pusztán formális besorolási kategóriák vagy igazgatási irányváltozások előképei vagy szimbólumai, miképp a „köztársasági megbízottak” intézménye vagy a felügyeleti szervek térségi középszintje). Ezúton próbálja korlátozni a központi akarat a vele potenciálisan versengő helyi akaratokat. Ilyenképpen a térben jelenik meg a hatalompolitika, amely a térfelosztás eszközét használja uralmi helyzetének stabilizálására. Ez pedig rendszerint beválik: hiszen ha egy-egy lokális térben az egyes csoportérdekek, identitások kifejeződése látványos lehet is, a helyi akaratok és célok a parlamentáris szinten már korántsem egységesek, ugyanakkor a helyi szintek „túlnövekedését” már a helyi—területi érdekcsoportok sem engedik (Sorman 1985; Sfez 1977), a központoknak sem érdeke.

Ugyanakkor a központi érdekeknek az etnikai és regionális csoportérdekek két célra is megfelelnek: elfedik az a problémát, hogy a hatalom decentralizálása nem közigazgatási—államjogi, hanem (amikor és ahol, ott) politikai kérdés, s ezen túl pedig lehetőséget teremtenek arra, hogy a kisebbségi—etnikai konfliktusok egymáson, egymásközt és egymás ellen vezetődjenek le. Kicsit erről is szólnak korunk etnikai, vallási, faji háborúi, a restauratív törekvések, revíziók és más térkövetelések pedig az alkufolyamat egy-egy aktuális állapotát is tükrözik...

Amúgy racionális uralmi erőgazdálkodás ez, miképpen az is hasonlónak látszik, amikor az etnikumokat az állam „nemzetté” integrálja és a kisebbségeket a többségbe asszimilálja. Lehetséges, hogy elnagyolt a „modernizálás=asszimilálás” formula, viszont a társadalmi mozgások nagysága, a munkaerő atomizálása, a helyi önkormányzatok „államosítása” és az érdekek „egyneműsítése” egyenesen a civilizációs és identitás-válságokhoz vezethet – miként erre számos példát látunk minálunk is, történetileg pedig végtelen a példatár.

Minden mesterkélt etnikai integráció és forszírozott asszimiláció elleni küzdelem első tétje a kisebbségek csoportjainak egyenjogúsítása. Az állami szinten kezelhetetlenné váló lokális problémák, amelyek adott esetben kormányozhatatlansággal fenyegetik a politikai vezetést, ugyancsak megfontolásra késztetik az uralmat gyakorlókat, egyúttal annak végiggondolására is, hogy a kisebbségi csoportok joghelyzetét tisztázzák inkább, vagy elnyomással pótolják a maguk irányítási elbizonytalanodását. Az etnikai szférát felülrétegezni, integrálni vagy asszimilálni régtől fogva fő törekvése a politikai államoknak. Minél közelebb jövünk a modern államok históriájához, annál több példát találunk az egyetemes folyamatokban arra, hogy az állami szintű kisebbségkezelés második célkitűzése rendszerint a hátrányos helyzetű területek és csoportok „egyenjogúsítása”, formális versenyhelyzetbe vagy „piaci viszonyok közé” kényszerítése. Ez ugyanis legális útja elfogadásuknak, egyúttal eszköze összemosásuknak is.

A huszadik század etnikai mozgalmai immár egy ennél is bonyolultabb kihívással kell szembenézzenek: az egész társadalomnak az állammal való egyenjogúsítását célzó törekvéssel. Vagyis azzal, hogy az etnikai szférában megvívott identitásküzdelmek, és a periferizálódott társadalmi csoportok feltörekvésének biztosítása mellett kialakul egy új eszköz, amely magát az állam létét, értelmét, elidegenedett önérdekét vonja kétségbe. A regionalizmus etnikai hangolásának legfőbb célja ezért kettős: állampolgári és kisebbségi—tájegységi közösség létrehozása, illetve a kollektív létezés jogi—politikai hátterének megteremtése – tér és társadalom viszonyának újraszabályozásával. E ponton pedig markánsan megkülönböztetődik a regionalizáció mint „odalent elszenvedett” térbeli szabályozás, és a regionalizmus, mint öntevékeny közösségek térbeli identitáskeresésének formája. Utóbbi identitás a legalapvetőbb metszetben is tucatnyi féle (nemi, korosztályi, lokális, szakmai, osztályhelyzeti, műveltségi, faji, származási, kulturális, értékrendi stb. alapú) tünemény.

Az etnikus identitással kapcsolatos elemzések pedig a vérségi—származási, csoportkohéziós, eredettudati, szolidaritási, szimbolikus, etnokulturális, geográfiai, relacionalista, etnopszichére koncentráló stb. közelítések alapján mintegy negyven csoportra—ágazatra—irányzatra oszthatók. Mindezeket kötött (előadásnyi, vitaindító) terjedelemben, egyetlen szerzői nézőpontból elemzően átfogni csaknem lehetetlen. Sőt, nem is lenne becsületes kísérlet, hiszen épp az, aki az etnicitás és az identifikáció kérdésköréhez közelít, tapasztalja igen hamar, hogy lehetetlen az egyik vagy a másik irányzat, korszak, kultúrkör, szociológiai vagy antropológiai iskola, tradicionális vagy modern társadalomelméleti teória felől nézve következetesen érvényeset mondani a másik (vagy több másik) nélkül, alkalmasint a többihez való viszonyítás nélkül. Tematikus összehasonlító elemzés azonban nem célom, pusztán vagy leginkább a Kárpát-medencei térségi identitást igyekszem az etnikai és regionális csoportmegjelenítés szempontjából vizsgálni, tudomásul véve, hogy szinte számtalan nézőpontot, okfejtést, érdekes megfigyelést vagy elemző logikát fogok figyelmen kívül hagyni. S e téren nem képviselek új iskolát: például az általános etnológiai, antropológiai vagy összehasonlító néprajztudományi kézikönyvek nagy hányada nem is veszi föl indexébe az identitás fogalmát, mert hisz egy kötetnél is vaskosabb okfejtést követelne, milyen identitásfogalmakat használ, miért éppen azokat, mihez képest érvényesen stb. Ugyanakkor a társadalmi lét egyik legelemibb és legsúlyosabb konnotációkkal terhelt jelenségét nem is lenne célszerű körmönfont magyarázatok által körülírni, hisz ami létezik, az nem okvetlenül szorul indoklásra, de amiként értelmezni próbáljuk, az már igen.

Nézzük elsőként talán azt a kérdést: amikor régióról beszélünk, milyen identitás-egységet érintünk, s ezen belül hány réteg rakódik egymásra, ha nem a társadalmi teret vagy az ún. „statisztikai régió” dimenzióját tekintjük, hanem magukat az ott élőket hallgatjuk meg a maguk elbeszélt identitás-árnyalatai, víziói szempontjából.

Társadalomtudományi kutatások és (főként az elmúlt egy-másfél évtizedben) a regionális kutatások is egyre mélyrehatóbb jóslatokkal—javaslatokkal vagy aktivizáló programossággal regisztrálják a térségi politikai szereplők mobilitását, közpolitikai megjelenését és a helyi társadalmak szempontjából sarkalatos szereptudat formálódását, mi több: mozgósítható energiáit, a civil társadalom és a települési önkormányzatok önreprezentációját, térségi szerveződések érdekhátterét stb. A nyolcvanas évek elején, a helyi társadalmak elméleti körülhatárolásának kezdetén a teoretikus társadalomkutatási megközelítések szinte felfedezés-értékű nóvumként tárgyalták a települési struktúra vagy funkció fontosságát, a térbeliség mint egyfajta „lokalitás újrafelfedezése” kapott narratívákat. Még árnyaltabb megközelítések fókuszáltak a tradíciókra, az önszervező társadalmi kapcsolatokra, (idővel, a kilencvenes évek elején már) a többpárti tagoltságra, s mindeközben más (pl. vallási, regionális, mikrotérségi, etnikai, szubkulturális) megjelenítésmódok sokaságához kapcsolható jelenségeket is megneveztek. Itt eltekintek annak (a szinte közismert) vitának hozzávetőleges értelmezésétől, amely a nyolcvanas évek elején a helyi társadalmak kutatásában, egy évtized múltán pedig a régiók szerepének kutatásában próbált módszertani útmutatást meglelni, s a lokalitás éltető „dimenzióit” törekedett beilleszteni abba a makro-univerzumba, amelyet a „társadalom egészének” neveztek vagy minősítettek. Ebben a még áttekinthető, nemzeti határok közé szorított „identitás-térben” nem volt szükségképpen jelen a kelet-európai történeti konstellációk mindegyike. A korszak első vitáit (mintegy fél évtizeden át) a struktúra és funkció körüli izmusosságok jellemezték, s jókora idő el kellett teljen, mire a kettő közötti prioritások kérdését lassan feltöltötték, majd kiszorították a „hogylét” problémái, az életminőség-tematikák, majd a világképi felfogások alternatívái (pl. vallásosság, kelet-európaiság, közép-európaiság, később európaiság-elfogadási játszmái).

Ez a „rész és egész” kérdéskör – amely a létmódok és hovátartozások teljességének eseteiként voltak bemutathatók, s főleg a részek felőli közelíthetősége, a szereplők formális legitimitása felől tárgyalva, fölvázolva vagy megkonstruálhatónak tartva szimbolizálták a teljességet – egyre sokoldalúbban mutatkozott meg a nyolcvanas évek végétől (legyen szabad itt ha nem is többre, de például a társadalomföldrajz, a szociográfiák, a település- vagy az érdekszociológiai kutatások, vagy épp a helyi politika létjogának tudományos szorgalmazására utalnom), s mindez oly módon került tematikus szomszédságba a regionális politikákat forgalmazó kutatásokkal, hogy ezekből idővel már elhagyhatatlanul hiányzott a legitimitás egyik legfőbb tartozéka: az identitás. Anélkül, hogy itt most szolgaian fölidézném épp a regionális földrajzosok szemléletmódjának változásait, esetleg csupán elismételni kívánnám e témakörben forgalmazott saját téveszméimet (lásd etnoregionalizmus, térségi identitás), elegendő most csak arra a körülírási kísérletre utalnom, amelyet az igazgatási reformok terén szorgalmaztak állami szinteken, valamint azokra, amelyekben a társtudományok (csoportlélektan, településszociológia, kommunikációkutatás, felekezeti közösségkutatások, marginalizáltak megjelenése stb.) nyilatkozhattak meg és aláhúzhatták fontosságát a lokális identitások sajátosságainak. S mintegy csupán erre következett még az európai régiók kapcsán bevezetett régiófogalom, annak megannyi eltérő körülírásával egyetemben…

Tapasztalati identitások

Úgy vélem, éppen ebbe a regionális tudáságazatba, sőt gyakorlati policy-ba illeszkedik a mindezen problémáktól igen távolinak látszó, ám a struktúra és funkció kérdés-univerzumában ugyancsak sajátos hanggal megjelenő kulturális antropológiai kutatások köre (leginkább már a kilencvenes években és azt követően). Ez a tapasztalati tudomány önnön elmélettörténetében ugyancsak megküzdött annak kérdésével, miképpen épül föl, hogyan konstruálódik a helyi lakosok összetartozás-tudata, avagy átfogóbban: az identitás. Talán meg fogják nekem bocsátani, ha nem kezdem itt a primitív társadalmak, a harmadik világ népeinek kutatására vetemedő tudományterület közelmúlt másfélszáz évét röviden fölvázolni, pusztán azért, hogy fölmutathassam: a térben távoli világok uralása, a gyarmati világok fenntartása, a nemzetközi és a belső migráció kérdése, a diaszpórák históriája, a kulturálisan mindegyre átalakuló, újrakonstruálódó társadalmak egész változástörténete telis-teli van az identitás régió-léptékű alapkérdéseivel. Ehelyett inkább két szemléletmódot emelnék ki ebből a gazdag tudásuniverzumból, márcsak a puszta vitatnivalók kedvéért is: egy módszertani (vagy inkább megismerés-metodikai) aspektust, és egy látszólag partikuláris, ténylegesen azonban jóval súlyosabb episztemológiai kérdéskört, melyekről azt vélem, árnyalják, kontúrozzák azokat a tematikákat, amelyek itt és ma, vagy mostanság és sokfelé úgy jelentkeznek, mint az identitás rétegződésének problematikái.

Hadd, kezdjem az elsőt egy idézettel: a kulturális antropológia szimbolikus ágának kiváló szaktekintélye, korunk „antropológiai fenegyereke”, Clifford Geertz hívja föl figyelmünket arra a kivételes aspektusra, amelyet a kortárs világ identitás-politikáiról szóló esszéjében fejt ki bővebben. Idézem: „Az antropológia a partikularitás iránti érzékével, a részvétel iránti odafigyeléssel, a társadalmakat leíró homogenizáló nyelvvel szembeni gyanakvásával fontos lehet, ha nincsenek is kipróbált receptjei, biztos megoldásai” (Geertz 1998, záró mondat).

Ez az árnyalt visszakozás attól, hogy fixált, változhatatlan elemként bánjunk a megismerendőkkel, a megismerési módokkal és magával az egész helyi kulturális sajátlagossággal, már eleve nem akar, nem is tud eltekinteni az identitást meghatározó jegyektől. Engedtessék egy példa erre: a helyi társadalmak leírásában, akár a hazai szociológiai—politológiai, akár az egyetemes antropológiai—társadalomnéprajzi megjelenítésben megannyi társas együttlét, helyi közösség vagy lokális együttes sok esetben úgy tűnik fel, mint valamifajta kimerevedett kép, funkcionálisan megkövült állapot, amelyet mintha sohasem befolyásolt volna semmiféle társadalmi változás. Mintha sem háborúk, sem járványok, sem vallási vagy kulturális sokkok, politikai és gazdasági törésvonalak, fejlődési utak és elmaradottsági mutatók nem árnyalták volna a lokális társadalmak képletét…!

Ha csupán négy kulcsszóval jelezném, mire is gondolok, máris kár folytatnom a felsorolást: asszimiláció,[3] adaptáció és akkulturáció[4] valamint ezek kísérő jelenségeként vagy eredményükként a migráció.[5] A jelenség, amelyről ezekkel a fogalmakkal beszélek, egyfajta patch-work, foltokból összeálló teljesebb kép, amelynek bármely elemét leírni vagy megnevezni teljességgel lehetetlen a többi ugyanilyen szintű megközelítése nélkül. Úgy summáznám tehát fő „képletemet”, hogy a térben lokalizálhatónak tűnő jelenségek mindegyike időben is, mozgásdinamikában is, térbeliségében is összefügg azokkal a változásfolyamatokkal, amelyek éppen az identitás mindenkori viszonylagosságát emelik ki a régió és a regionalizálás szempontjából…

Ellenem vethető azonnal, hogy sematizálom az etnikai identitásképleteket... – de mentségemül hivatkozni próbálnék azokra a kortárs teóriákra, amelyek a térségiséget a  migrációpolitikák eredőjeként éppen a markáns lokális kötődésüket valamiképpen elveszítő, mozgásos állapotba kényszerített tömegek helyzete által nevezik meg, újrafogalmazva a „nomád” terminus jelentését egyfajta „modern nomád” empirikus megfigyelése alapján.

A migrációk, asszimilációk, adaptációk és kultúraváltások már magukban is sokszorosan újrarajzolják a helyi társadalmak dimenzióit, dekonstruálják a lokalitások formáit és tartalmait. Megannyi kutatás és helyzetelemzés, vallomás és esettanulmány mintha azt mutatná, hogy egyes (pl. kisebbségi) identitás-csoportok és kultúrák beilleszkedésének nemcsak külső kényszerei vannak, hanem az adaptációs folyamatban környezeti és természeti és humán formák együttesen hatnak, vagyis ezek egyenként is jelentősen, együttesen pedig szükségképpen olyan fizikai és szociokulturális átformálódást eredményeznek, amely a fennmaradás feltételeként a kultúravesztést tételezi. Kérdésként fogalmazható ez esetben is: miért tételezzük a regionális identitás egyneműségét, miért tartjuk ezt kiemelhető értéknek, ha közben akár sokszorosabb a változás, mint a maradandóság…? Vagy, mint arra az ismert régió-tanulmányában Pierre Bourdieu negyedszázaddal ezelőtt fölhívta a figyelmet: mi történik akkor, ha a kódolt, elfogadott, fölmutatott identitások mellett létezik egy másik, egy rejtett—rejtekező, megbélyegzett, tudatalatti, vélelmekben és mentalitásokban rögzült identitás is, amely nem reprezentálódik, nem jelenik meg a politikai, kulturális, regionális palettán, avagy nem mutatkozik a térbeli kormányzás elemeként...?

A régiók a konvencionális felfogásokban mint az identitás szociálpszichológiai, közösséget konstruáló, vagy akár virtuális teret körülrajzoló megjelenésmódjaiként jelentek meg, de már ott is több rétegben mutatkoztak. Számos esetben kiderül, hogy kutatásaink alanyai hajlamosak magukat egyfajta „régióba fogalmazni”, próbálkoznak térségi identitást építeni abból, ami egyetlen személyiség, egy aprócska szubkultúra, egy szinte „szóra sem érdemesnek tűnő” lokalitás esetében nemhogy megjelenítésmód lenne csupán, de inkább alapfeltétel ahhoz, hogy egyáltalán létezhessen. Másképp szólva: a térségi identitásnak nemcsak árnyalatai vannak, hanem ezek nemegyszer inkább szerepek, játszmák, kísérletek, egyezkedések, kizárások és bekebelezések, semmint állandósult entitások formái. Az árnyalt és sokrétegű identitásban nemegyszer megjelennek képzetek, normák, értékek, kivetítések, víziók is – amiként például a nemzetek esetében (erre, mint emlékezetes, Benedict Anderson hívta föl a figyelmet a „képzelt közösségek” konstruktumairól szólva), amelyek alkalmilag akár nem is egy, hanem többféle policyba ágyazódhatnak, megértéssel és megoldással kecsegtető cselekvésmódokat generálhatnak, vagy egyszerűen teljesen praktikus térpolitikai, nyelvpolitikai, törvényalkotási, pártirányítási, területi politikai, érdekkapcsolati, szimbolikus politikai vagy etnikai tagoltsági kérdésekbe illeszkedhetnek, noha tartósabb vagy végérvényes változásokat nem eredményeznek. E technikák, stratégiák, forgatókönyvek vagy etno-logisztikai megoldások olykor valamiféle neo-tradicionális birodalomépítés eszközeinek tűnnek a hatalom vagy a vele szemben álló társadalmi érdekmegjelenítés számára, a leggyakrabban azonban csupán elfedni hivatottak szociális kérdéseket, belső megosztottságot, etnobizniszt vagy hébe-hóba (de korántsem túl ritkán) némi kisebbségstatisztikai zsonglőrködést is. Az efféle „politechnika” egyúttal azt a technikai sokszínűséget, megoldási szaktudást, ügybonyolítási gyakorlatot és a problémák orvoslására irányuló gyógymódot is tartalmazza, amely éppúgy lehet asszimilációs technika, valamiféle integráció varázseszköze, vagy bizalmi alapú politizálás ésszerű érvényesülési módja is. A Kárpát-medencén innen is, túl is…

Az asszimiláló folyamatoknak az a kérdése, ki van „belül” az adott helyen, és ki van „kívül” e szférákon, rendszerint olyan identitás-politikák formálódását segíti, amelyek a kontrasztok csökkentése révén kívánják elérni a csoportkülönbségek skálájának redukcióját a „nemzetre” hivatkozó szocializációs, kulturális, pszichés és történeti összefüggésrendszerben. A nemzeteszmék alapjátéka az egyesítés—összesítés, a homogenizálás és esszencializálás; mindez azonban sokszor éppen az identitásokra hat ellenkezőképpen, erősítőleg, lokalizálóan és radikalizálóan..., mintha bizony „természeti tényekről” lenne szó (bővebben Geertz 1998). A jelenkori Magyarországon (egyebek közt éppen ezért, s az Európai Unióban éppúgy) számos kizárási és alávetési technika figyelhető meg, melyek a helyi (és/vagy nemzeti) kultúra állapotától, kohéziós erejétől függően a megtűréstől az erőszakos alávetésig számtalan politikai—kulturális narratívát tartalmaznak: a legváltozatosabb formákban folyik a nemzetépítés annak ellenére, hogy a nemzeti állam mint történeti formáció jócskán veszített jelentőségéből; minduntalan jelen van az etnocídium számos jele, vagy legalább ennek félhető lehetősége; minduntalan folyik az etnikai szféra marginalitásba szorítása és megrekesztése; elvitatódnak lehetséges autonómiák; új nyelvtörvények születnek, az államok előzékenyen serkentik a kulturális hasonulás megtörténését, interaktív szintre emelik olykor az etnoszféra követelésrendszerét, de elmaszatolni is próbálják az etnikumok megalkotta határokat és mintákat... Ezek a technikák és technológiák nemegyszer teljességgel demokratikus mezbe öltöztetettek, máskor erőszak-gyanúsak, de nem könnyen megvádolhatók, egyéb esetekben pedig egyszerűen csak folytonos manipulációk lenyomatai, akut formái.

Úgy vélem, a haszonelvű politikai technika célja és kiteljesült érvényesítései olyan pragmatikus megfontolásokra épülnek, melyek (például a regionális politikák, térségi identitások, interkulturálisan kódolt érintkezési módok esetében) a társadalmi szolidaritás-hiányokra támaszkodnak, s védtelenné teszik vagy tehetik az etnikai és lokális csoportokat... – ha úgymond nem állna mögöttük vagy fölöttük védernyőjével az áldásos hatalom. Ugyanakkor nem kizárt, hogy éppen mert a társadalom etnikai csoportjainak önerős szerveződése és egymásközti alkufolyamatai épp ekként sérülnek, mivel az állami—intézményi atyáskodás egyre hatékonyabban jelen van és beavatkozik (pl. etnobizniszt serkent, szegregációkat épít ki, megosztja a térben együtt létezőket vallási, politikai vagy gazdasági alapon stb.), így a hatalmi véderő és az „egység” keresése lehetetlenné teszi az autonómia-igények és interlokális kooperációk érvényesülését. Vagyis az etnikai kérdéseket, asszimilációs hullámokat „kezelni képesnek” látszó hatalmi beszédmód azt a – csakis magamagához mint minden megoldás bölcs kézbentartójához irányított – lojalitást igyekszik kitermelni, amely révén a status quo nem változik, viszont ezzel doktrinális alapra helyezi a történő történelmet és akut folyamatokat, melyek fő célja végső soron nem a helyi kulturális önállóságok harmóniája, hanem a de-lokalizált, de-etnizált világok kiépítése és egynemű kezelése, egyfajta „statisztizálható régióba” gyömöszölés érvényre juttatása.

Megközelítésemben tehát arra helyeztem a hangsúlyt, hogy a régió és a regionalizáció kívülről is, belülről is épül, de önálló entitásként a regionális identitás csakis akkor képes fennmaradni, ha a mélyén zajló és körülötte sodró mozgások az autonómiák és kooperációk, szomszédságok és harmóniák feltételei szerint hagyják működni. Hogy hagyják-e, ez előadásom vitára ajánlott kérdése inkább, nem pedig politikailag hangolt minősítés kíván lenni.

(A folytatásban a gondolatmenet kiterjesztéseként az európai kozmopolitizmus új stratégiájának kérdései következnek.)

Könyvészet

Appadurai, Arjun 2001 A lokalitás termelése. Regio, 3:3-31. https://www.matarka.hu/cikk_list.php?fusz=2870

Arvon, Henri 1980 L'autogestion. P.U.F., Paris.

Bakk Miklós – Bodó Barna 2003 Státusdiskurzus. Temesvár, Szórvány Alapítvány.

Barth, Fredrik 1996 Régi és új problémák az etnicitás értelmezésében. Regio, 1:3-25. https://www.matarka.hu/cikk_list.php?fusz=5206

Birnbaum, Pierre 1991 Les Sommets de l'État(s). Seuil, Paris.

Boudon, Raymond 1973 L'inégalité des chances, la mobilité sociale dans la société industrielle. A.Colin, Paris.

Bourdieu, Pierre 1985 Az identitás és a reprezentáció. Szociológiai Figyelő, 1:7-22. Lásd még: In Language and Symbolic Power. Polity Press, 1992:220-251.

Buci-Glucksman, Christine 1977 Objet local et théorie de l’État. In Sfez 1977 L'objet local, 37-42.

Clifford, James 2000 Diaszpóra. Magyar Lettre Internationale, 39. https://lettre.c3.hu/

Cohen, Jean 1982 Between Crisis Management and Social Movements. Telos, No. 52.

Connor, Walker 1977 Ethnonationalism in the First World: The Present in Historical Perspective. In: Esman ed.

Dayries, Jean-Jacques – Dayries, Michèle 1978 La régionalisation. P.U.F., Paris.

Durrieu, Yves 1969 Régionaliser la France. Mercure de France, Paris.

Esman, Milton J. ed. 1977 Ethnic Conflict in the Western World. Ithaca – London.

Gabert, Gérard 1980 Communautés pour l'autogestion. Autogestion, 13. No. 2-3:179-194.

Geertz, Clifford 1994 A „bennszülöttek szemszögéből”. In Az értelmezés hatalma. Századvég, Budapest, 200-216.

Geertz, Clifford 1994(a) A forradalom után: A nacionalizmus sorsa az új államokban. In Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó, 104-125.

Geertz, Clifford 1994(b) Primordial Loyalties and Standing Entities: Anthropological Reflections on the Politics of Identity. Public Lectures 7., Collegium Budapest, 1-18.

Geertz, Clifford 1998 Az identitás politikájáról. Magyar Lettre Internationale, 31.  Részlet a Primordial Loyalties… szövegéből, 5-16. On-line: https://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre31/geert.htm

Geertz, Clifford 1999 Kultúrák háborúja. (The New York Review of Books, 1995. nov. 26.). Ford. Rupp Anikó. BUKSZ, 3. www.c3.hu/scripta/buksz/96/03/geert.htm

Geertz, Clifford 2001 Darabokból álló világ (A kultúra és a politika térképének megváltozása). Magyar Lettre Internationale, 49. (nyári) szám, https://lettre.c3.hu/

A.Gergely András 1996 Antropológiai hagyomány és politikai újkonzervativizmus. Széljegyzetek a mai magyar konzervativizmus önmeghatározásához. MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpont, Budapest. https://mek.oszk.hu/11700/11799

A.Gergely András 1997 Kisebbség, etnikum, regionalizmus. MTA PTI, Budapest.

A.Gergely András 2003 Kisállam nem állam? Interkulturális átmenetek és multikulturális divergenciák a kisállamok uniós csatlakozási folyamatában. In Hülvely István szerk. Kisállamok a globalizálódó nemzetközi rendszerben. MTA PTI, Európa Tanulmányok 7., Budapest, 78-124.

Horowitz, Donald L. 1985 Ethnic Groups in Conflict. University of California Press, Berkeley.

Joó Rudolf 1984 Az etnikai folyamatok és a politikai folyamatok néhány összefüggése. Társadalomkutatás, 2:98-104.

Kapuscinski, Ryszard 1999 A migráció mint életstratégia. Magyar Lettre Internationale 33. (nyár), 24-26. https://lettre.c3.hu/

Kilani, Mondher 2003 Az etnológia paradoxona. Anthropolis, kulturális antropológiai folyóirat, kézirat (fordítás), Anthropolis szerk.

Kjosszev, Alexandar 2000 Megjegyzések az önkolonializáló kultúrákról. Magyar Lettre Internationale, 37 (nyár), 7-10. https://lettre.c3.hu/

Kovács Éva 2003 Etnicitás vagy etnopolitika? Bizonytalanságok az etnikai identitás értelmezései körül. In Bárdi Nándor – Fedinec Csilla szerk. Etnopolitika. TLA, Budapest, 43-56.

Kovács Éva 2004 Előszó. In ugyanő szerk. A gazdasági átmenet etnikai tájképei. PTE-BTK Kommunikációs Tanszék – Regio Könyvek, TLA Budapest, 7-17.

La région 1986. ld. Critére. Le régionalisme. La décentralisation. No. Spéciale, 23. Automne. Montréal.

Lafont, Robert 1969 Révolution régionaliste. N.R.F., Paris.

Lafont, Robert 1976 Autonomie, de la région á l'autogestion. Gallimard, Paris.

Lévi-Strauss, Claude 1999 Faj és történelem. Budapest, Napvilág Kiadó.

Niedermüller Péter 1999 Etnicitás és politika a késő modern nagyvárosokban. Replika, 38. On-line:

https://www.c3.hu/scripta/scripta0/replika/honlap/

Papp Richárd 2003 Etnikus vallások a Vajdaságban? MTA Kisebbségkutató Intézete – Gondolat Kiadói Kör, Budapest.

Rosanvallon, Pierre 1976 L'age de l'autogestion. Seuil, Paris.

Saint-Ouen, François 1991 Les régions transfrontalières. In: Du personnalisme au fédéralisme européen. C.E.C., Genève, 165-169.

Salat Levente 2001 Etnopolitika a konfliktustól a méltányosságig. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 200-219.

Seul, Ottmar 1980 Le mouvement des Bürgeninitiativen. Autogestion, 13. No. 2-3:261-275.

Sfez, Lucien ed. 1977 L'objet local. Inédit, Paris. „10/18”:9-27.

Sorman, Guy 1985 L'Etat minimum. A.Michel, Paris.

Sumner, William Graham 1978 Népszokások. Gondolat, Budapest.

Vovelle, Michel 1982 Idéologies et mentalités. Ed. La Découverte, Paris.

Wallerstein, Immanuel 1991 Histoire et dilemmes des mouvements antisystémique. In: Le grand tumulte? Ed. La Découverte, Paris, 10-55.

Walzer, Michael – Kantowicz, Edward T. – Higham, John – Harrington, Mona 1982 The Politics of Ethnicity. Harvard Univ. Press, Cambridge.

Wilson, Anne 1987 Mixed Race Children: A Study of Identity. Allen & Unwin, London.